Egyetemes: A halálbüntetés eltörléséért 

Imádkozzunk, hogy a halálbüntetés, amely sérti az ember méltóságát, szűnjön meg a világ minden országában.
 

Imádság

Jó Atyánk, aki eljöttél hozzánk Jézus Krisztusban.
A megbocsátás és az irgalom forrása
minden emberi nyomorúság előtt;
adj nekünk bátorságot, hogy elszántan szembeszálljunk
a halálos ítélettel, mint büntetéssel.
Semmilyen bűncselekmény, legyen az bármilyen természetellenes,
nem nélkülözheti a megtérés erejét és végtelen irgalmasságodat.
Bizalommal kérünk téged, hogy küldd el
Szentlelkedet, hogy bölcsességével ösztönözzön minket,
és az egész világon felszámolhassuk ezt a csapást,
alternatív utakat találva a károk helyreállítására,
és megmentsük a haláltól azokat az erőszaktevőket, akik ezt előidézték.
Ámen
 

Felajánló ima

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen barátoddá és az apostoloddá,
hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára 
felajánlom neked ezt a hónapot. 
Ámen
 

Hozzáállás a mindennapokban

Emberi méltóság
„A halálbüntetés határozott elutasítása megmutatja, hogy milyen mértékben tudjuk elismerni minden emberi lény elidegeníthetetlen méltóságát, és elfogad, hogy helye van ebben az univerzumban. Mivel ezt a legelvetemültebb bűnözőktől sem tagadom meg, nem tagadom meg senkitől, mindenkinek megadom a lehetőséget, hogy megossza velem ezt a bolygót, annak ellenére, ami elválaszt minket.” (Ferenc pápa, Fratelli Tutti, 269)

Hogyan gondolkodsz és cselekszel azokkal szemben, akik súlyosan ártottak neked vagy szeretteidnek?
 

Kísérés
„Amikor az ember méltóságát tiszteletben tartják, jogait elismerik és garantálják, a kreativitás és a merészség is virágzik, és az ember meg tudja magyarázni a közjó érdekében tett számtalan kezdeményezését.” (Ferenc pápa, Fratelli Tutti, 22) 

Tudod, hogyan kell kísérni a fájdalommal és szenvedéssel járó helyzeteket, felismerve az áldozat és az elkövető által elszenvedett igazságtalanságokat?

Javítsd ki a károkat
„Ha egy elkövető bűnt követett el ellenem vagy egy szerettem ellen, senki sem tiltja meg nekem, hogy igazságot követeljek, és biztosítsam, hogy ez a személy - vagy bárki más - ne bántson újra engem, vagy ne okozzon ugyanilyen kárt másoknak. Ezt meg kell tennem, és a megbocsátás nemhogy nem szünteti meg ezt a szükségletet, hanem megköveteli.” (Ferenc pápa, Fratelli Tutti, 241)

Legjobb tudásod szerint, imával és cselekvéssel javítsd ki a károkat az általad ismert konfliktushelyzetekben, még akkor is, ha nincs felelősséged.

Kérj és adj bocsánatot
„Kötelezzük el magunkat arra, hogy megéljük és tanítsuk a tisztelet értékét, azt a szeretetet, amely képes elfogadni a sokféle különbséget, a minden emberi lény méltóságának elsőbbségét bármilyen eszmével, érzéssel, tevékenységgel vagy akár bűnnel szemben.” (Ferenc pápa, Fratelli Tutti, 191)

Kihez fordulhatsz, hogy felajánld vagy elfogadd a megbocsátást?

Emberségesség
„Minden keresztény és jóakaratú ember ma arra van hivatva, hogy ne csak a halálbüntetés - legális vagy illegális - minden formájának eltörléséért küzdjön, hanem a börtönkörülmények javításáért is, tiszteletben tartva a szabadságot élvező magánemberek emberi méltóságát.” (Ferenc pápa, Fratelli Tutti, 268)

Próbáld meg viselkedéseddel és szavaiddal könnyebbé, elviselhetőbbé és emberibbé tenni a környezetedben lévő kiszolgáltatott és szenvedő emberek helyzetét.

Milyen nagy ajándék, hogy egy újabb hónap végére értünk. Fogadd ezt hálát adva az Úrnak mindazért, amit megéltél, és minden emberért és lehetőségért, amivel találkoztál. Ma Jézus arra tanít minket, hogy Ő látja a szívünket, és azt, hogy kihasználja-e a kapott lehetőségeket, vagy sem. „Mert ha Tíruszban és Szidónban történtek volna a bennetek végbement csodák, már rég zsákban és hamuban tartottak volna bűnbánatot.” (Lk 10:13-16) Nézz meg minden kis csodát magad körül, és használd ki. Ne vesztegesd az időt arra, hogy a másikat külsőségek alapján ítéld meg. Isten mindent tud róla és megérti őt. Kérd ezt a kegyelmet ma a magad számára. Mi Atyánk…

Mária, a Béke Királynője, vigasztald meg az ukrán népet, és szerezd meg a nemzetek vezetőitől az akaraterőt, hogy azonnali, hatékony kezdeményezéseket találjanak a háború befejezésére. Imádkozunk együtt.

Imádkozzunk, hogy a halálbüntetés, amely sérti az ember méltóságát, szűnjön meg a világ minden országában.
 

világszerte napról-napra növekszik a „NEM” a halálbüntetésre. Az Egyház számára ez a remény jele.
Jogi szempontból nincs rá szükség.
A társadalom hatékonyan visszaszoríthatja a bűnözést anélkül, hogy végérvényesen megfosztaná az elkövetőket a megváltás lehetőségétől.
Mindig, minden jogi ítéletben ott kell lennie a remény jelének.
A halálbüntetés nem szolgáltat igazságot az áldozatoknak, hanem inkább bosszúra ösztönöz, és megakadályozza az esetleges igazságszolgáltatási hiba visszafordításának lehetőségét.
Ráadásul a halálbüntetés erkölcsileg elfogadhatatlan, mert elpusztítja a legfontosabb ajándékot, amit kaptunk: az életet. Ne felejtsük el, hogy az ember az utolsó pillanatig megtérhet és megváltozhat.
Az evangélium fényében a halálbüntetés elfogadhatatlan. A „Ne ölj” parancsolat egyaránt vonatkozik az ártatlanokra és a bűnösökre.
Ezért felhívok minden jóakaratú embert, hogy mozdítsa elő a halálbüntetés eltörlését az egész világon.
Imádkozzunk, hogy a halálbüntetés, amely sérti az ember méltóságát, szűnjön meg a világ minden országában.

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Jézus jajt kiált azokra, akiket elvakított a gőg, és elutasították az evangélium üzenetét.

Jézus egy alkalommal így szólt tanítványai előtt: „Jaj, neked, Korozain! Jaj, neked, Betszaida! Ha a pogány Tiruszban és Szidonban történtek volna azok a csodák, amelyek nálatok történtek, már rég szőrzsákban és hamuban tartottak volna bűnbánatot. Ezért Tirusznak és Szidonnak tűrhetőbb sorsa lesz az ítéleten, mint nektek.
És te Kafarnaum? Vajon az égig emelkedel? Egészen az alvilágig fogsz süllyedni.”
Majd így folytatta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat; és aki titeket megvet, engem vet meg. Aki pedig engem megvet, azt veti meg, aki küldött engem.”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 10,13-16

*Stridon, 347 körül +Betlehem, 419/420. szeptember 30.

Jeromos (Hieronymus) 347-ben, a Dalmácia és Pannónia határán fekvő Stridon városában született. Szülei ugyan keresztények voltak, de őt kiskorában nem keresztelték meg. Iskoláit szülővárosában kezdte, s mindjárt az első időkben kitűnt, hogy tehetséges, de fegyelmezetlen, nehezen kezelhető, büszke lélek lakik benne. Eleven ésszel és jó gondolkodókészséggel volt megáldva, ám rendkívül érzékeny, szenvedélyes, gyanakvó és rátarti jellem volt. Egész fiatalon Milánóba, majd Rómába küldték retorikát és filozófiát tanulni. Róma, a birodalom fővárosa elbűvölte a vidéki ifjú lelkét. 

Tanulta az emelkedett, művészi latin nyelvet, féktelen kíváncsisággal falta a latin klasszikusokat, akik nyelvezetére, gondolkodására is nagymértékben hatottak. Később csak azért bírálta Cicerót, mert elhatározta, hogy megszabadul a hatásától. Valójában azonban mestereitől soha nem tudott teljesen elszakadni. Róma és a klasszikus írók annyira beleivódtak emlékezetébe, hogy a latin szerzőkkel szemben nem tudta megtartani azt a derűs nyugalmat, amellyel a kappadókiai atyák tudtak bánni a klasszikus görög szerzőkkel. 

A megfeszített tanulás sem akadályozta Jeromost abban, hogy kivegye részét a szórakozásokból. Úgy tűnik, e szórakozásokba is természete féktelenségével vetette bele magát: később Kalkisz pusztájában gyötrik is az emlékképek, melyeket ez időtájt szedett össze. 

Mély és tartós barátságot kötött Bonosiusszal és Rufinusszal, s velük együtt látogatta a katakombákat, hiszen Róma a vértanúk városa is volt. 

Jeromos lelke azonban sokkal igényesebb volt annál, semhogy a felszínes szórakozás és a világi tudomány ki tudta volna elégíteni. 366 nagyböjtjének kezdetén Bonosiusszal együtt fölvételét kérte a katechumenok közé, és húsvétkor Liberius pápa megkeresztelte őket. Ezzel új életet kezdett. 

Nem sokkal húsvét után elindult Gallia felé, de csak Trierig jutott. Itt újra tanulni kezdett, s egyszer csak fölfedezte a szerzetesi életet. Elhatározta, hogy visszatér Itáliába, mégpedig Aquilejába, és ott elmélkedő-aszketikus életet kezd: „Ott majd lesz rá idő, hogy Isten dolgaival foglalkozzam.” Bármennyire kételkedett elhatározása komolyságában a családja, barátaival együtt Chromatius szerzetes vezetésére bízta magát. 

A kis szerzetesi közösség életének középpontjában a Szentírás tanulmányozása állt. Ám ez az idilli állapot nem tartott soká, mert „kitört egy vihar” -- mondja később Jeromos, és a közösség szétszóródott. Ő maga a próbatétben is állhatatos maradt, és bátorságát nem veszítette el. Útra kelt, hogy keletre menjen, ahol -- mint tudta -- a pusztákban virágzó szerzetesi közösségek éltek. A könyvtárát és a Rómában készített följegyzéseket azonban magával vitte. Utazása szakítást jelentett a családjával, ami a szívében mély sebet ütött. Később ezt írta Héliodorosznak: „Nekem pontosan azokat a fájdalmakat kellett átélnem, amelyektől te annyira félsz.” 

Keleti tartózkodása alkalmat adott Jeromosnak arra, hogy Antiochiában tökéletesítse Szentírás-ismeretét, Tiberiásban pedig megtanuljon héberül. Ezután elvonult Kalkisz pusztájába, hogy a remetékhez csatlakozva magányban, virrasztásban, vezeklésben és munkában éljen. 

Csak éppen összes természetes adottsága ellenkezett ezzel az életformával. Súlyos vívódás kerítette hatalmába, őrlődött a szelleme és a lelke, azaz kulturális és vallási érdeklődése között. „Amikor Izaiás prófétát olvastam, meg kellett állapítanom: ťMily bárdolatlan beszéd ez, és milyen hanyag stílus!Ť S miután virrasztva végigimádkoztam egy éjszakát, visszatértem Vergiliushoz, Ciceróhoz és Platónhoz.” 

Egyszer azonban volt egy álma, amelyben azt a figyelmeztetést kapta, hogy még egyáltalán nem él keresztény életet. Ezen lelke mélyéig megdöbbent. Különféle kísértések is próbára tették, s főleg könnyelmű római életének képei jártak vissza a képzeletébe.

És ez még nem volt minden. Az ariánus vita és az antiochiai egyházszakadás a pusztákon is végigviharzott, és fölkorbácsolta a remeték lelkét is. A szerzetesek között pártok alakultak: „Zsákba öltöztünk, és hamut szórtunk a fejünkre, de kiközösítettük a püspököket” -- írja később ironikusan. Végül belefáradt a vitákba, és nem akarván többé tudni a „piszkos, műveletlen és perlekedő szerzetesekről”, visszatért Antiochiába. 

Paulinus, a város püspöke pappá akarta szentelni. Ehhez Jeromos csak azzal a föltétellel adta beleegyezését, hogy hű maradhat szerzetesi hivatásához és megőrizheti mozgási szabadságát. Szentelése után hamarosan útra is kelt: 380/381-ben Konstantinápolyban tartózkodott és a város könyvtárában dolgozott. Nagy hatással volt rá Nazianzi Szent Gergely, aki „ezt az ércből való lelket” föllelkesítette Origenész iránt. Első lelkesültségében le is fordított Origenésztől huszonnyolc homíliát, de később alábbhagyott a lelkesedés, sőt, hátat is fordított neki. 

Közben Damazusz pápa kieszközölte a császárnál, hogy 382-re zsinatot hívjon össze. Paulinus püspököt Jeromos kísérte el a zsinatra, melynek végeztével könyveivel és jegyzeteivel együtt Róma felé vette útját. Ekkor harmincöt éves volt, és nagy feladat várt rá: Damazusz pápa, aki maga is művelt szellem volt, bevonta legszűkebb munkatársi körébe és megtette a titkárjává. Hamarosan még ennél is fontosabb feladattal bízta meg: az evangéliumok latin fordítását kellett átvizsgálnia. Ez a munka azonban nem egyszerűen szövegvizsgálat, fordításrevízió volt, hanem fordítás is; és nem korlátozódott csupán az evangéliumokra, hanem idővel kiterjedt az egész Szentírásra, és húsz éven át foglalkoztatta Jeromost, aki ebben a munkában minden tehetségét és addig szerzett tudását az Egyház szolgálatára szentelte. 

Hamarosan közismertté vált Rómában, és voltak olyanok, akik Damazusz pápa utódát látták benne. Közben azonban néhány római matróna és úrnő kérte a lelki vezetését, és ezek a nők gyermekien szomjas érdeklődéssel fordultak hozzá a Szentírással kapcsolatos kérdéseikkel is. Jeromos az Aventinuson épült luxusvillában magyarázta nekik a Szentírást. Fegyelmezett buzgósága vonzotta ezeket a lelkeket, akik éppen emiatt biztonságban érezték magukat Jeromos vezetése alatt. Közéjük tartozott Paula, Marcella és Eustochium. De minél feddhetetlenebb volt Jeromos, a városban annál több pletyka keringett róla. Amikor rosszallóan megkérdezték, miért csak nőket tanít, így válaszolt: „Kevesebbet foglalkoznék nőkkel, ha férfiak többet érdeklődtek volna nálam a Szentírás felől!” 

Bizonyos római körök, főleg a lanyhább lelkületű római papság zokon vette a művelt szerzetestől, hogy belegázol addig zavartalanul űzött játékaikba, s ezenfelül még arra is kényszeríti őket, hogy az addig megszokott szentírási szövegek helyett egy új fordítás használatával vesződjenek. A pápa Jeromos iránti megbecsülése és jóakarata azonban egyelőre olyan védelmet biztosított számára, hogy végső soron mindenkinek tiszteletben kellett őt tartania. 

A körülötte kialakuló ellenséges légkörben azonban Jeromos nem volt egészen ártatlan. Félreértéseivel a legjobb kezdeményezéseket is zátonyra futtatta, s lobbanékony, vitára hajló természete, csipkelődő, sőt nem egyszer gúnyos stílusa sok ellenséget szerzett. 

Amikor Damazusz pápa meghalt és utóda nem biztosított már számára védelmet, Jeromos elhagyta Rómát, és testvérével együtt újra keletre ment. Néhány római hölgy is követte barátnőikkel és szolgálóikkal együtt. Betlehemben telepedtek meg, ahol Jeromos két kolostort alapított: egyet a férfiak számára, ezt ő maga irányította; egyet pedig a nők számára, s annak vezetését Paulára bízta. 

Ekkor egy hosszú, irodalmi téren nagyon termékeny időszak következett, amely harmincöt esztendeig tartott. A tudósnak segítségére volt nagy könyvtára és sok följegyzése, melyeket a korábbi évek utazásai során gyűjtött. 

Mindenekelőtt eredeti nyelvből lefordította a Szentírásnak majd minden könyvét. Ez önmagában olyan teljesítmény, amellyel kivívta magának a kortársak bámulatát. Megteremtette azt az alapszöveget, amelyet Vulgata néven a latin egyház egészen a legutóbbi időkig hivatalos szentírási szövegként használt. 

Mikor a fordítással elkészült, hozzáfogott a szövegek magyarázatához. E magyarázatok rendkívül gazdag lelki és régészeti tudásról tanúskodnak; teológiai tartalmuk már szegényesebb, a formájuk pedig egészen laza. Ennek magyarázata az, hogy Jeromos tudományosan művelt, az átlagosnál jóval olvasottabb, de nem teológus és nem misztikus szellem. Ezért kellett szakítania Origenésszel is. 

Történeti írásai, főleg a De viris illustribus (A kiváló férfiakról) című munkája sok érdekes adatot tartalmaz. Ránk maradt százötvenhét levele is, melyek szerint a legváltozatosabb kérdésekkel fordultak hozzá tanácsért. E levelek Jeromost úgy mutatják be, mint szigorú aszkétát, keménykezű lelki vezetőt, aki metsző iróniáját mindvégig megőrizte, ugyanakkor mélyen meg tudott rendülni és tudott forró könnyeket is sírni. 

Munkával töltött magányából nemsokára teológiai harcba szólították a körülmények, nevezetesen a ciprusi Szalamisz város püspöke, Epifaiosz. A püspök összeállított egy eretnekség-gyűjteményt, melynek a Méregszekrény címet adta, s ennek fiókjaiba helyezte el az általa ismert és eretneknek ítélt tanításokat és tételeket. E szekrény hatvannegyedik fiókjába tette Origenészt. Az ünnepelt alexandriai tanítóval szemben olyan vádakat hozott fel, amelyekkel egész Palesztinát fölháborította. E viták hullámai oly magasra csaptak, hogy Jeromos is beavatkozott, mégpedig Origenész ellenében. Ezáltal a jeruzsálemi püspökkel éppúgy szembekerült, mint korábbi barátjával, Rufinusszal. A harc elkeseredett vita formájában zajlott, s csak egyszer szakította félbe egy fegyverszünet-féle. Közben az egész Egyház, főleg Szent Ágoston, botránkozva figyelte e háborút. Jeromos olyan hévvel harcolt, hogy még Rufinus halála (411) sem tétette le vele a tollat. 

Életének utolsó éveit fájdalmas szenvedések tisztítótüzében töltötte. Egészsége meggyengült, látása egyre inkább romlott, és egymás után elvesztette hűséges kísérőit. Ehhez járultak a nyugtalanító politikai események: a barbár gótok betörtek Itáliába, s 410-ben elfoglalták és kifosztották Rómát. A Város pusztulását -- a városét, amelyben a világ úrnőjét látták -- a kortársak olyan fájdalommal szemlélték, mint korábban a zsidók Jeruzsálem pusztulását. Jeromos lelke mélyéig megrendült: „Rómát ostrom alá fogták. Sírás fojtogat, miközben diktálok. A várost, amely az egész világ felett uralkodott, elfoglalták!” 

412 körül portyázó szaracénok veszélyeztették a betlehemi kolostorokat, s egy napon sietve menekülnie kellett. Aztán még egyszer föllángolt a pelagianizmus elleni harc, és Jeromos teljes szenvedélyességével kivette belőle a részét. Csak az eretnekség legyőzése nyugtatta meg: utolsó levelében Ágostonnak gratulál a győzelemhez. 

Az évek múlásával Isten lassan mindentől megfosztotta, és Jeromos kezdett eltávolodni mindentől, ami korábban oly közel állt a szívéhez: „Aki a halálra gondol, az hamarosan mindent megvet”. Kimerülten és vakon tért meg Urához 419. (vagy 420.) szeptember 30-án. Élete szakadatlan harc volt. 

Önmagát úgy jellemzi, hogy „filozófus, rétor, grammatikus és dialektikus egyszerre, továbbá három nyelvnek; a hébernek, görögnek és latinnak ismerője”. Különösen ez utóbbi háromnyelvűség, a héber ilyen szintű ismerete volt akkoriban rendkívüli. 

Élete végéig megőrizte a legszigorúbb aszkézis gyakorlatait, de elkísérte betegesen izgulékony és érzékeny természete is. Ha vitatkozott, bántó éllel is tudott fogalmazni. 

A római hölgyek kissé meg tudták szelídíteni ezt a heveskedő aszkétát azzal, hogy saját szakterületén, a Szentírás kérdéseiben szóra bírták. Tudományosságát elismerték, és néha nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ezt az elismerést személyes célja szolgálatába állítsa. S ha tanítványai felé nem is tudta képviselni az evangéliumi szelídséget, ezek a nők a maguk intuitív módján megérezték, hogy Jeromosban minden keménység és szigor ellenére nagyon érzékeny és finom lélek lakik. 

Munkáiban olykor védekezés nélkül föltárja saját gyengeségeit, s ezzel különösen is hat olvasóira. Munkabírása, a Szentírás szolgálatába állított tudásszomja, önmagával szemben tanúsított szigora föltétel nélküli tiszteletet parancsol. Az Egyház iránti szeretete és soha meg nem ingó igazhitűsége mindenkihez közel hozta ezt a tudós aszkétát. Utolsó éveinek szenvedései megtisztították, s Isten elvezette lelkét a tökéletességhez. 

Az 5. századi források 420. szeptember 30-ra, Betlehembe teszik temetése napját. Rómában a 8. század óta ünneplik. 

A szent egyháztanító életéről elsősorban a saját írásaiból ismerünk meg jellegzetes részleteket. 

Leírja egy látomását, amely nagyon megrendítette, amikor már a szíriai pusztaságban élt, de még a klasszikus szerzők szerelmese volt: „Lélekben a Mindenható bírói széke elé ragadtattam. Olyan világosságba kerültem, hogy a szememet nem mertem fölnyitni. Kérdés hangzott felém, hogy milyen hitű vagyok. ťÉn keresztény vagyokŤ -- feleltem. ťNem az igazat mondod --válaszolta az, aki a bírói széken ült --, te Cicero híve vagy, nem pedig keresztény. Ahol a kincsed, ott van a szíved is!Ť” Erre semmi védekezést nem tudott fölhozni, s az ostorcsapások alatt, melyeket az Örök Bíró ítélete szerint mértek rá, jajgatva fogadkozott: „Uram, ha még egyszer világi könyvet veszek a kezembe olvasásra, akkor foglak megtagadni téged!” -- E látomás után természetesen még foglalkozott profán irodalommal, de már egészen a Szentírás felé fordult érdeklődése. 

A pusztában igen heves kísértések érték. A római táncos mulatságok emlékei makacsul visszatértek képzeletébe: „Ó, amikor a pusztában éltem, abban az elhagyatottságban, ahol csak a remeték találtak otthonra, ahol perzselőn tűzött a nap, milyen sokszor képzeltem azt, hogy újra Rómában vagyok, az ottani szórakozások közepette! Táncoló lányok körében láttam magam. Arcom összeaszott a böjtöléstől, de kiaszott testemben lángok lobogtak, és a szenvedély tüze hevítette egy majdnem holt ember testét. Annyira jutottam, hogy éjjel és nappal hangosan kiáltoztam, és szünet nélkül vertem a mellemet. Féltem a cellámtól, mert az ismerte az én gonosz gondolataimat. Szomorúsággal és önmagam iránti haraggal eltelve hatoltam egyre mélyebben a sivatagba.” 

Amikor már újra Rómában élt, szigorú erkölcsi prédikációi miatt néhányan megnehezteltek rá és ellenségei lettek. Mivel ellenállhatatlan vonzerővel prédikált a szüzességről, a pogányok attól kezdtek félni, hogy elnéptelenedik a város. A szigorú aszkéta keményen ostorozta az özvegyeket, akik „feltűnést keresve, pompás öltözékben sétálnak az utcákon föl és alá, mintha nem is veszítették volna el a férjüket, hanem a következőt keresnék!” Ostorozta a „finomkodó klerikusokat, akik gondosan kiöltözve illatfelhőbe burkolóznak. Kényesen ápolt hajjal és gyémántgyűrűvel az ujjukon járják az utcákat, óvakodva cipőik beszennyezésétől, miközben mint országos hírnökök viszik a pletykákat házról házra”. Különösen azokra öntötte ki a haragját, akik a jámborság köpenyébe burkolózva a legszörnyűbb gazságokat vitték végbe. 

Egy napon meghalt Blaesilla, Paula asszony leánya, aki mértéktelen buzgalommal gyakorolta az aszkézis különböző formáit. A nagy pompával megrendezett temetésen Paula nem bírta elviselni a fájdalmat és összeesett. Többen Jeromost hibáztatták a leány haláláért s az anya fájdalmáért, mire ő „könnyek és fájdalmak közepette” búcsút vett Rómától és lerázta a lábáról Babilon porát. 

Betlehemben végre békés körülmények között a munkának szentelhette minden idejét. Kolostorának szerzetesei könyvek másolásával foglalkoztak. Ő maga több írnoknak diktált, olykor naponta ezer sornyi anyagot. A többiek sokszorosították a szövegeket, de az írás közben elvétett szavak miatt Jeromos elég sokszor neheztelt rájuk. Közben állandóan tovább tanult: rabbi Bar Anina tanította a kaldeus nyelvre és vezette tovább a héber nyelv ismeretében. A csendes kolostor hamarosan zarándokhely lett, s a zarándokok mind szerettek volna magukkal vinni egy levelet vagy más szöveget a híres mestertől. Olyanok is voltak, akik írnokot hoztak magukkal, hogy minél hosszabb szövegeket másoltathassanak maguknak. Dürer híres metszete, a „Szent Jeromos a házában” mutatja, hogy a középkorban hogyan képzelték a szent életét. 

Ebben az időben történt -- mondja a legenda --, hogy egy sánta oroszlán baktatott be a kolostorba. Az összes testvér rémülten szaladt szét, Jeromos azonban elébe ment, és úgy fogadta mint kedves vendégét. Akkor az oroszlán nyögve tartotta a mancsát Jeromos elé, és látszott, hogy belelépett egy hatalmas tövisbe. Jeromos kihúzta a tövist, majd kötést tett a sebre, s ettől kezdve az oroszlán úgy ragaszkodott hozzá, mintha csak a macskája lett volna. 

Hatalmas méretű irodalmi munkásságának természetesen voltak bírálói is. Sokan inkább „szép, hibátlan kéziratokat” szerettek volna tőle, mint mindig új, de olykor javításokkal zsúfolt lapokat. Ezért egyszer így panaszkodott: „Ha gyékényt fonnék, vagy pálmarost-szövetet szabnék, senki nem szapulna, senki nem dorgálna. Most azonban, hogy az Üdvözítő szavait magyarázom, maradandó eledelt készítek és a szent könyvek ösvényét szeretném megszabadítani a bozóttól, kétfelől is verik az arcomat.” 

Ezekielhez írt kommentárjában rejtőzik egy egyéni megjegyzése, amelyből megláthatunk valamit az öreg tudós szenvedéséből: „Mécsesem pislákoló fénye mellett diktálom ezt a néhány oldalt. A szent szöveg magyarázata enyhíti egy kissé lelkem szomorúságát, mert a lelkem nagyon háborog. A külső szorongatásokhoz járul még koromnál fogva meggyengült és vaksággal fenyegető látásom, valamint az a nehézség, hogy e gyér világosságnál olvassam ki a héber szöveget, amelynek írásjelei olyan kicsinyek, hogy még a teljes napvilágnál sem könnyű megfejteni őket.” 

Istenünk, ki Szent Jeromos áldozópapodba odaadó és minden áldozatra kész szeretetet oltottál a Szentírás iránt, kérünk, add, hogy néped is megtalálja Igédben az élet forrását, és egyre többet merítsen belőle!

Testvéreim! Szent Jeromos a négy nagy nyugati egyházatya közé tartozik, és születése szerint valószínűleg ő az első. 420-ban halt meg. Szülei keresztények voltak, de az akkori kor szokása szerint nem kicsi korában keresztelték meg, hanem 18–20 éves, amikor Rómában – a mai fogalmak szerint mint egyetemista – megkeresztelkedett.

Jeromosnak hallatlan jó érzéke volt a szóhoz. Kezdetben irodalmárnak és rétornak készült, de egyszer csak rájött, hogy mit ér az én szavam? Főleg az örök élet szempontjából mit ér az én egész tudományom, ha nem hallom meg, hogy mit mond az én Uram, Istenem?!

Azután egy ideig remete volt, majd pappá szentelték és Damazusz, a pápa észrevette, hogy ebben a fiatal papban nem közönséges lélek lakik, nem közönséges kegyelmeket fogad be és használ föl. – Maga mellé vette titkárnak. És látván a papok meg a zsolozsmázó szerzetesek helyzetét, látván, hogy hány fajta fordításban használják a Szentírást, megbízta Jeromost: nézd meg ezeket a fordításokat, azután próbálj meg készíteni egy kicsit jobbat.

Jeromosnak ez lett élete főműve. Előbb a zsoltároskönyvet, azután az evangéliumokat, majd a teljes Szentírást lefordította. Amikor Damazusz pápa meghalt, akkor ő a negyvenes éveiben járt. Nagyon komoly esélye volt, hogy őt válasszák meg Damazusz utódául. Nem őt választották, az új pápának pedig nem volt érzéke az irodalmi dolgokhoz, nem érezte annyira fontosnak a fordítást, mint Damazusz, ezért Jeromos jobbnak látta elmenni Rómából.

Betlehembe ment, mert addigra kiérlelődött benne a fölismerés, hogy a Szentírás is a megtestesülés egy formája: amikor leírják az isteni szót, vagy az Írásból fölolvassák Isten igéjét, a láthatatlan és végtelen Isten szólal meg emberi nyelven. Ezért nem mindegy, hogy mi hangzik, amikor fölolvassák a Szentírást.

Betlehemben a Születés barlangja fölé épített bazilika oldalához építette a maga celláját. Ott élt, ott dolgozott 40 éven át.

És ráhagyta az Egyház tudósaira, a Szentírás magyarázóira, fordítóira a példát, hogy milyen komoly, milyen összeszedett lelket kíván az Isten igéje. Még attól is, aki csak olvassa. Hát még attól, aki fordítja!

A kortársak szerint Jeromos nem könnyű természetű ember volt. Sőt olykor kíméletlennek tűnt, mert nála az igen igen, a nem nem volt, ahogy a Szentírásból tanulta. Másoktól is ezt várta el. Mindenesetre szent lett, aki nagyon szerette az Úr Krisztust. Félig vak volt, amikor még mindig úgy érezte, hogy az Úr kedvéért nem teheti le a tollat, és diktálni kezdett. És az Egyház tanítója lett. Mind a mai napig.

Ajánljuk az ő oltalmába mindazokat, akik ma az Egyházban a Szentírás fordításával foglalkoznak, vagy a Szentírást tanítják, hogy úgy közeledjenek Hozzá, ahogy Isten szavához közeledni kell, s amikor átadják, akkor a teljes Szentírást adják át. Ugyanakkor szentek tudjanak lenni, hogy megértsék azt, amivel foglalkoznak, az Írást. Amen.

Élete

+ Jeromos Észak-Olaszországban született és jó nevelést kapott. Megtanult latinul írni és megszerette a klasszikusokat. 374-ben a Szentföldre utazott, és Calchisban egy szerzetescsoporthoz csatlakozott. Ez idő alatt tanult meg héberül.

+ A Szentírás konstantinápolyi tanulmányozása után Jeromos Rómába ment, ahol Szent Damazusz pápa titkáraként dolgozott.

+ 384-ben Betlehemben telepedett le, ahol Szentírástanulmányozása nagy gyümölcsöket termett. A Biblia latinra fordításán kívül számos kommentárt írt a Szentíráshoz, és Szent Paula vezetésével apácák egy csoportjának lelkivezetője lett.

+ 410 és 412 között Jeromos félretette tanulmányait, hogy védelmet és gondozást nyújtson azoknak a római menekülteknek, akik Betlehemben kerestek menedéket a Szaracének Palesztinába való betörése után. Abban az időben ezt írta: „Nem tudok mindenkin segíteni, de velük szomorkodom és sírok. Teljes mértékben részt veszek abban a tevékenységben, amelyet a jótékonysági szolgálat rám ró, félretettem Ezékielhez fűzött kommentáromat és szinte az összes tanulmányt. Ma ugyanis a Szentírás szavait tettekre kell váltanunk, és ahelyett, hogy szent szavakat mondanánk, szerintük kell cselekednünk.”

+ Jeromos 420-ban halt meg. 1298-ban egyháztanító lett. A Szentírást tanulmányozók és tanítók védőszentjeként tisztelik.

Lelki bónusz

Szent Jeromos latin nyelvű bibliafordítása annak a megbízásnak az eredménye, amelyet Szent Damazusz pápa adott neki 382-ben az Egyház által akkor használt „régi latin” evangéliumok felülvizsgálatára. Jeromos fordítása a latin „Vulgáta” néven vált ismertté, és az Egyház hivatalos bibliafordítása volt (kisebb változtatásokkal) 1979-ig, amikor kihirdették a Nova („Új”) Vulgátát.

Idézet

„Hogyan is élhetnénk a Szentírás ismerete nélkül, amelyen keresztül megtanuljuk megismerni Krisztust magát, aki a hívők élete?”

A szent a művészetben

Szent Jeromos a képeken gyakran durva külsejű remete vagy bíborosnak öltözött. A legtöbb mű a Szentírás másolatával és a lábánál fekvő oroszlánnal ábrázolja.

Imádság

Istenünk, te Szent Jeromos áldozópap lelkébe bensőséges szeretetet oltottál a Szentírás iránt. Add, hogy egyre több erőt merítsünk igédből, és megtaláljuk benne az élet forrását. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Jelenlét

Ahogy elkezdem ezt az imát, tudom, Isten itt van. Körülöttem, az érzéseimben, a gondolataimban, mélyen a bensőmben. Egy pillanatra megállok, hogy átéljem Isten életadó jelenlétét. 

Szabadság

Uram, add kegyelmedet, hogy megtanuljam, akaratod teljesítése öröm, mert akaratod az én legmélyebb vágyam, és te mindig a legjobbat akarod nekem. 

Tudatosítás

Segíts, Uram, hogy egyre inkább tudatában legyek jelenlétednek. Taníts, hogy felismerjelek másokban. Tölts hálát a szívembe, mikor mások gondoskodása közvetíti felém szeretetedet.

Isten igéje

Jn 1,47-51
Amikor Jézus meglátta a közeledő Natanaelt, azt mondta róla: »Íme, egy igaz izraelita, akiben nincs álnokság.« Natanael megkérdezte: »Honnan ismersz engem?« Jézus azt felelte: »Mielőtt Fülöp hívott volna téged, láttalak, amikor a fügefa alatt voltál.« Natanael azt válaszolta: »Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!« Jézus erre így szólt: »Mivel azt mondtam neked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobb dolgokat fogsz majd látni ezeknél.« Aztán hozzátette: »Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött.«

Gondolatok a mai evangéliumhoz

• Isten tudja, kik vagyunk, látja, hogyan dobban a szívünk a csendes, rejtett órákban is – „a fügefa alatt”. Jézus nem cuki, csillogó, aranyos dekorációként beszél az angyalokról: ők Isten küldöttei. Az ima idején várom, felismerem, megkapom és ízlelgetem Isten sokféle módon érkező üzeneteit felém. Ez a csendes időszak segít, hogy türelemmel várakozzam.
• Ma a három főangyalt ünnepeljük: Mihályt (Ki olyan, mint Isten?), aki az ördög csapdái ellen nyújt védelmet, Gábrielt (Isten ereje), aki hírt hozott Zakariásnak János, és Máriának Jézus születéséről, Ráfaelt (Isten orvossága), aki Tóbiásra vigyázott útja során.

Imabeszélgetés

Jézus, Te mindig szívesen láttad a gyermekeket, amikor a földön jártál. Tanítsd meg, hogyan bízzam benned gyermeki egyszerűséggel, hogyan éljek abban a tudatban, hogy sosem fogsz elhagyni.

Befejezés

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindenkor és mindörökkön örökké.

Ámen

Szívemben zenét érzékelek, de hang nélkül, összhangot hallok, de dallam nélkül; mégis oly kellemesnek érzem azt, hogy semmi sem hasonlítható hozzá a világon.

Ha a lelked azt, ami az Istenből látható, a különböző teremtményekben megismeri, megérti, akkor sokkal inkább meg kell, hogy ismerje, sokkal világosabban meg kell értenie abban a létezőben, amelyik a Teremtő hasonmására készült: azaz önmagában.

A tanítvány szava:

Ha tudnák az emberek, hogy a szenvedés és önmegtagadás mily nagy segítségünkre van a legfőbb javak megszerzésében, akkor sohasem keresnének vigasztalást.

A szeretet a teológia összefoglaló fogalma.

Rózsaszedés közben tövissel találkozunk, de a tövis mellett mindig ott van a rózsa (MB XVII. 131).

Soha nem fordult meg a fejemben a bosszú gondolata: imádkoztam és imádkozom a rágalmazóimért. Előfordult, hogy azt mondtam az Úrnak: „Uram, ha meg kell korbácsolni őket ahhoz, hogy megtérjenek, add meg hát nekik, ha ez az ára az üdvözülésüknek.”

Az Isten Fia köztetek van s értetek van itt! Oly közönséges, oly mindennapi, oly közvetlen, mint a csecsemő s oly hatalmas és győzhetetlen s teremtő, mint az Isten maga. Ezt meg lehet tapasztalnia mindenkinek közülünk, aki hittel s reménnyel s a piszok s szenny utálatával borul le a jászol elé s Szent Jeromossal elmondja: Mit akarsz, kis Jézusom, tőlem? Pénzt, ruhát, lakást, vagy tán lelkemet s szívemet akarod? Vagy tán ez utóbbit sem, így s ily formában, hanem inkább úgy, hogy a bűneimet, aggodalmaimat, gondjaimat, nyomorúságaimat kívánod? Úgy-e, ezeket akarod? A bűneimet akarod, hogy elvigyed, s gondjaimat akarod, hogy megosszad, s gyarlóságomat s gyöngeségemet akarod, hogy kicseréld s hogy erőt adj az erőtlenség, bírást adj a tehetetlenség s szenvedély-győzést az igézetbe-esés helyett?! Ezt akarod; igen, tudom, hogy ezt akarod! S mert akarod, meglesz. Akkor fölragyog rajtam is a dicsőséges Krisztus-arc!

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Karácsony, 73-74. old.]

„Meg ne háborodjék szívetek. Hisztek az Istenben; bennem is higgyetek… Ha különben volna, megmondottam volna nektek” (Ján. 14,1). 

a) Jézus a föltétlen bizalmat s ragaszkodást köti tanítványainak szívére. Bízzatok bennem, higgyetek nekem; nem csallak meg; ha nem így volna, mint ahogy tanítottalak, megmondtam volna nektek. – A világban sok megrendülés van. Könnyes szemmel nézünk föl sokszor Krisztusra, midőn sötétség és kétség vonul végig lelkünkön. Ezzel szemben a mi kötelességünk: „Meg ne háborodjék szívetek”. Álljunk a passzió előestéjének hangulatába; Jézus búcsúzik, szeretete kínná teszi az elválást; átöleli barátait és megmossa lábaikat, azután testét-vérét emlékül hagyja és fölemelve szemeit az égre, elmondja hattyúdalát; szétlebbenti a jövő sötét fátyolát, biztosítja tanítványait szeretetéről… nem érezzük-e, hogy nem kételkedhetünk benne? 

b) E hangulatos szent estén tárja ki Krisztus legőszintébben szent szívét; tartózkodás nélkül szemeink elé állítja a legfőbb igazságokat és legédesebb vigaszokat. Lelkét, misszióját, szeretetét le akarta tenni bizalmas, hű szívekbe; amit eddig titkolt, azt most előadja; „Ezeket pedig nektek kezdetben nem mondottam, mivel veletek valék, de most immár ahhoz megyek, aki engem küldött”, most tehát szívetekre kötöm, ami a legszükségesebb; s mi az? Kérlek, ne szakadjatok el tőlem. 

c) Ha nem volna így, megmondtam volna nektek; megmondanám most, mert elmegyek. Véres kereszthalál előtt állok; nem csallak meg; megmondtam volna nektek. A szeretet őszinteségével és az áldozat erejével biztosítlak titeket, hogy igazat mondtam; még egy bizonyítékot nyertek a föltámadásban, hogy halálom meg ne zavarjon. Kell-e nekünk más bizonyíték, s nem talál-e szívünk teljes megnyugvást? Ismételjük néha: Ha nem volna így, megmondta volna nekünk. Hiszek neki, mert szeretett engem. 

Hazánkban nemzeti nevelésünk nagy hagyománya­it őrzik ezek az iskolák. A Katolikus Középisko­lai Főhatóság Evkönyve (1941) érdekes képet fest a főha­tóság alá tartozó katolikus középiskolákról, (számuk ösz-szesen 55) Az Egyház két évezredes nevelő hagyományai folytatódnak ezekben az iskolákban, ez iskolák legtöbbjét ma is szerzetesek tartják fenn és vezetik. A bencések 8, a ciszterciek 5, a ferencesek 1, a jezsuiták 2, a piaristák 10, a premontreiek 7 (Csorna 2, Jászó 5) fiúintézetet vezetnek, hozzájuk járul a budapesti Rákócziánum, és a gyulai egy­házközség gimnáziuma.

A leánygimnáziumok fenntartói: isteni Megváltó leá­nyai 4, angolkisasszonyok 4, isteni szeretet leányai 1, ir­galmas nővérek 1, Miasszonyunk női kanonokrend 1, Miasszonyunk szegény Iskolanővérek 1, Notre Dame de Sión 1, Notre Dame női kanonokrend 1. Sacre Coeur 1, Szent Szív-szerzet 1, orsolyiták 3, debreceni egyházközség (iskolanővérek vezetése alatt 1 (és egy gimnáziumi előké­szítő tanfolyam).

Ezekben az iskolákban összesen 990 tanár működik. Beiratkozott tanulójuk 20,099. í

(A keresztény humanizmus)

„Ma Szent Atanáz hitvalló ünnepe van. Akkor élt, amidőn az arianizmus tévelye úgy ellepte, elfutotta a világot, mint az aranka, a lóhere a lucernát. Azzal szedték rá a hívő népet is, hogy mindössze csak egy i betű a különbség. Az igazságot nem rőffel mérjük. Az igaz és a gaz közt is csak egy i betű a különbség; de azért megnézzük, hogy valaki egyik-e vagy a másik.”

1948. május 2. in Beke Margit: Egyházam és hazám III., 52 old.

Nincs olyan reggel, hogy Isten ne indítana bennünket a jóra, a szépre, amikor fölkelünk, nincs olyan rossz tett, amely után belülről ne birizgálna: menj, békülj ki, kérj bocsánatot, kezdd újra!

Imádkozz sokat, és légy alázatos, így éred el a legtöbb eredményt minden munkában.

A katolikus iskola erkölcsi világképe

,,Szeress, és tégy, amit akarsz''.

Jézus gyakran tanít példabeszédekben. Mélységes ember- és valóságismeretről tanúskodó történetei Atyjával való szeretet-kapcsolatának fényében válnak az emberi élet örök ihletőjévé. A szentek értik és élik leginkább a Mester szavait és szándékát. Így válnak maguk is az evangélium tanúivá és értelmezőivé. A haszontalan szolgákról tanító Jézus példázattal kapcsolatban számomra Nagy Szent II. János Pál pápa két megnyilvánulása szolgál ilyen iránytűként.

Az első egy pápai liturgián történt, 1981-ben. Ezen, akkor a római Német-Magyar Kollégium frissen szentelt diakónusaként Vértesaljai László szolgált. Tőle hallottam, olyan élénken felidézve az eseményt, hogy felejthetetlenül rögzült bennem is.

„Nagy megtiszteltetés volt számomra ez a szolgálat. Újszentelt és kevés gyakorlattal rendelkező diakónusként el lehet képzelni, hogy mennyire végig izgultam a szertartást. Noha a szertartásmesterrel előzőleg pontosan elpróbáltuk a liturgia minden mozzanatát, a Szentatya közvetlen közelsége, a Szent Péter bazilika szakrális atmoszférája és a diakónusi feladat magasztos újdonsága miatt a Szentmise alatt egész testemben reszkettem. A liturgia végén a sekrestyébe érve a pápa váratlanul hozzám lépett. A rá jellemző szuggesztivitással, mélyen a szemembe nézett és kedvesen csak ennyit mondott: »simus servi inutiles – haszontalan szolgák vagyunk«...”

Egy személy spontán megnyilvánulásai olykor beszédesebbek, mint jól átgondolt és hosszas közlései. Mennyi figyelem, empátia és mélyen az evangéliumban gyökerező lelemény rejlik ebben a mondatban. A szent pápa észrevette a mellette reszkető diakónust. Emberi bátorítgatás, dicséret vagy feddés helyett a maga szolgálatával emelte közösségbe.  Ezzel aztán a saját liturgikus hitvallását és szerepléseinek ars poétikáját is felfedte. Apostoli utak sokaságával és évtizedeken át tartó szolgálatának példájával pecsételte meg ennek a mondatának a hitelességét és adta meg egzisztenciális aranyfedezetét. A mai napig hálásak lehetünk a nagy pápa alázatos és hűséges kötelességteljesítésének haláláig tartó példájáért. Éppúgy, mint utolsó enciklikájáért, amit a szenvedésben való helytállásról nem tintával, hanem betegségeinek hősies viselésével írt.

A másik pápai kijelentésnek én magam voltam fültanúja. 1991-ben római ösztöndíjasként az Európáról tartott Rendkívüli Püspöki Szinódus titkárságának lehettem a munkatársa. Maga a Szinódus is felejthetetlen egyházi tapasztalat volt. De ez a rövid pápai beszéd az összejövetelt lezáró nagy ünnepi ebéden kezdetén hangzott el.

„Servus servorum Dei (Isten szolgáinak szolgái) – talán ez a legigazabb mondat, amit a pápák valaha mondtak.”

Hatalmas taps fogadta a Szentatya szavait. Egy lengyel pápa, a bontakozó európai egység összefüggésében, ahol még az egyházban is sok volt a korábbi politikai megosztottságból és a hatalmas gazdasági különbségekből fakadó előítélet. A nyugatiak furcsán nézték a keletiek hagyományos keretekhez ragaszkodó mentalitását. Ezt alkalmasint maradiságnak és szűklátókörűségnek vélték. A keletiek pedig aggódva figyelték a jóléti társadalomban élő katolikusok meggyengülőnek tetsző hitét és lazulónak érzékelt erkölcsi magatartását.

A náci és a kommunista diktatúrát testközelből megélt szláv pápa azonban képes volt a szekértáborok fölé emelkedni. A két tüdőlebennyel lélegző Európa képével nem csak a nyugat- és kelet-európai római katolikusok, hanem a latin és a keleti rítusú katolikusok, sőt a katolikus és ortodox világ híveinek, liturgikus és kulturális hagyományainak összetartozását mondta ki. A pápa személyében is a különböző közegek szenvedéseiből születő értékes tapasztalatokra irányította a figyelmet. A kortárs vértanúk példájára, az elnyomásban hűséggel helytállók csendes tanúságtételére. A fogyasztói társadalomban az árral szemben úszni próbálók küzdelmére. A kölcsönös tisztelet szükségességére, a más és más közegben létrejövő ajándékok felismerésére és ezek cseréjének lehetőségére.

A nagy pápa tudta, hogy az evangéliumban a szolgákra alkalmazott haszontalan jelző nem megsérteni akarja a szolgálattevőt, hanem inkább megszabadítani attól, hogy csak magára figyeljen. Nem az a lényeg, hogy ő önmagában mennyire gyarló vagy kiváló, hanem az, hogy kinek szolgál és az, hogy feladatát milyen lelkülettel teszi. Ilyen értelemben a „haszontalanság” kétszeresen is felszabadító, hiszen megóv attól is, hogy szolgálatunk eredményességét vagy ennek hiányát csak a saját teljesítményünk fokmérőjének tartsuk.

A haszontalan szolgák kötelességteljesítésének egyszerűségét nem felejtő legfőbb pásztor így tudott főpapként is Isten szolgáinak szolgája maradni. Ezért lett hiteles tanúja annak a Krisztusnak, aki az utolsó vacsorán megmosta tanítványai lábát, és ebben a helyes öntudat és az abból fakadó valódi alázat tökéletes példáját adta nekünk. Jézus ugyanis itt már nem utasítja vissza azt, hogy tanítványai Úrnak és Mesternek szólítva Isten Fiának vallják. De éppen ezért mondja, hogy „ha én az Úr és Mester megmosom a ti lábatokat, akkor nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, és boldogok lesztek, ha így cselekedtek”.

Jézus példája egyszerre emlékeztet istengyermeki méltóságunkra, az ebből fakadó hivatásunkra, a szeretetből fakadó szolgálatra és az ezt előbb-utóbb megkoronázó boldogságra. Ne féljünk tehát haszontalan szolgaként bátran követni azt a Krisztust, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.

Bevezetés

Szent Pál apostol a Timóteushoz címzett leveleket Kr. u. 65 körül írta. Az első levélben olvashatjuk:

„Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás. Így néhányan, akik törik magukat utána, már elpártoltak a hittől, és sok bajba keveredtek” (1Tim 6,9-10). Közel kétezer évvel ezelőtt leírt szavak ezek, a kereszténység kezdetén, és mégis mintha most írták volna azokat.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk Neked, és nem teljesítettük. Uram, irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk embertestvéreinknek, és cserbenhagytuk őket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Bocsáss meg nekünk, hogy megígérjük, hogy ezt, vagy azt a vétkünket elhagyjuk, és mégsem hagyjuk el. Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Akiket szíven talál a mi anyagias világunkban e szentpáli tanítás, azt hiszem, Szent Pált szívesen elküldenék a halálba, csak ilyeneket ne kelljen hallaniuk.

Ő pedig nem tenne mást, mint elénk tenné az evangéliumokat, s Krisztus példabeszédei közül felütné ott, ahol a Mester arról szól, hogy a bogáncsok közé hullott mag azt jelenti, hogy „hallják ugyan a tanítást, de a világ gondjai, csalóka gazdagság és a többi vágy szívükbe hatol, elfojtja az isteni szót, úgyhogy terméketlen marad” (Mk 4,19).

Felütné még Szent Pál a gazdag ifjúról szóló részt, amikor nem tudta elfogadni Krisztus hívását, „elszomorodott, mert nagy vagyona volt.” (Mk 10,22). Az Üdvözítő szívét pedig a gazdag ifjú viselkedése szomorította el: „Tanítványaihoz fordult: „Mily nehezen jut be a gazdag az Isten országába!” (Mk 10,23).

Idézné a mai evangéliumi szakaszt is.

„Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekélyekkel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták sebeit.” (Lk 16,19-21).

Íme, a világ nagy ellentétei. Gazdagság és szegénység. Az egyik pazarol, a másik nélkülöz. Annak ellenére, hogy mindenkinek egyformán joga lenne az emberhez méltó élethez.

Az imént hallott példabeszéd zavarba hozhatja a hívő hallgatót is.

Eszükbe juttathatja azt a gyakran emlegetett vádat, amely szerint a vallás, a kereszténység túlvilági mesékkel vigasztalja a szegényeket. Azokat, akik nem meríthettek a bőség kosarából, mert mások mohón, s a kelleténél többet merítettek abból, s nekik már nem maradt miből meríteni.

E vád hangoztatói szerint a kereszténység azt mondja: „Tűrjetek, majd a túlvilágon mindenért kárpótol benneteket a jó Isten.”

Félreértenénk a példabeszéd értelmét, ha úgy értelmeznénk, hogy a szegények vigasztalására szolgál e példabeszéd. Az Úr Jézus a mennyei boldogsággal nem a szegény Lázárt vigasztalja, hanem a szívtelen gazdagot fenyegeti.

Az éhező Lázárt úgy állítja elénk, mint a gazdagságban élő emberiség szégyenét. Kicsit ehhez hasonlót tesz a TV is, amikor ha pár pillanatra is, de a jólétben élők, a dúsgazdagok szeme elé tárja az éhező embereket, a csonttá és bőrré lesoványodott gyermekeket és aggokat.

Ugyanis súlyosan vétkeznek minden korban és mindenütt azok a szívtelen gazdagok, akik kapzsiságukkal, harácsolásukkal, szegénységbe, nyomorba taszítják ember-testvéreiket.

Számukra, a jézusi tanítás szerint, nincs hely az Isten országában. Ők a kereszténység tagadói, s lejáratói a nem keresztény kultúrájú népek előtt. Akik nem ismerik fel Jézust a nélkülöző embertestvéreikben, azok megdöbbenve hallhatják e napokban a harmadik világ indulatos kritikáját és hallhatják majd a végítélet napján az Úr Jézus eme szavait: „Nem ismerlek titeket!”

Nem folytathatunk struccpolitikát. Napjainkban sok millió ember éhezik, és sok tízezer ember hal éhhalált naponta. Mégsem azon törik az illetékesek a fejüket, hogy hogyan juttassanak élelmet a megtermelt fölöslegeikből, túltermelésből adódó, eladatlan készleteikből az éhezőknek, hanem sokkalta inkább azon, hogy a föld egyik részéről a föld másik részére, hogyan juttassanak el fegyvereket az egymás ellen kegyetlen, testvérgyilkos, és népirtó háborút folytatókhoz.

A világban tapasztalható sok igazságtalanságnak, kegyetlenségnek, szenvedésnek és nyomornak, nem az Úr Isten az oka!

A kínpadot, a korbácsot, a börtönt, a rabszolgaságot, a fegyvereket, a bombákat, az atombombákat, a rakétákat az ember hozta létre, nem pedig az Isten. A szegénységnek és nyomornak is az ember az oka, s nem az Úr Isten!

Kedves jó Testvérem! Veled együtt én is jól tudom, hogy e világméretű problémákat megoldani nem tudom, hogy az egész világ sebeit nem orvosolhatom.

A mai evangélium azonban nem akar nyugton hagyni bennünket e kérdésekkel kapcsolatban, hanem azt akarja, hogy keressük és segítsük emberhez méltó élethez a mi Lázárainkat, hallgassunk Mózesre és a prófétákra, főként pedig az Urunk Jézus Krisztusra, aki nagy árat fizetett azért, hogy mindannyiunkon segítsen:

„Ő, a gazdag szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk” (2Kor 8,9) a leg-értékesebbel, az örök élettel.

Ámen.

1. Az igaz a hitből él (Hab 1, 2–3. 2, 2–4)

Jeremiás kortársa sem érti, miért tűri Isten az elnyomást. De tudja, hogy Isten hűséges, és az igazakat üdvözíti.

2. Éleszd fel magadban Isten kegyelmét… (2Tim 1, 6–8.13–14)

Az apostol lelki fiát, Efezus első püspökét buzdítja, hogy szítsa fel a szentelésében kapott kegyelmet.

3. Növeld bennünk a hitet (Lk 17, 5–10)

Márai Sándor írja naplójában: „Egy író jelentőségét és eredetiségét nemcsak az bizonyítja, amit ír, hanem az is, mennyire lehet utánozni. Az igazán nagy írókat – Homérosz, Dante, Shakespeare, Stendhal vagy Proust – nem lehet „utánozni.” Ha megkísérli valaki, az első mondatnál kiderül a kölcsönbe felöltött álruha. A nagy, eredeti alkotókat nem lehet megközelíteni, sem meglesni, nincs mód „elsajátítani titkukat”, mert nincs „titkuk”. Egyszerűen csak „olyanok”.”

Elképzelhető, hogy az apostolok is – akik már jó ideje a Mester mellett voltak, hallgatták, magukba itták igéit, és akik nem egyszer tanúi, sőt részesei voltak csodáinak –, egyre jobban átérezték saját korlátaikat, alkalmatlanságukat. Mintha köztük és a Mester közti távolság nemhogy csökkent volna, hanem inkább megnőtt. Micsoda hite lehet neki, mennyire követhetetlennek tűnik! Hisz Jézusból csak egy van. Utánozhatatlan. Ugyanakkor azt is megtapasztalták, hogy a mindennapok kihívásai próbára teszik a hitet, döntéseik szakítópróbája lesz a Mester által felállított magas mérce. Talán ezért kérik Jézustól: növeld bennünk a hitet. Mert nem elég erős, nem elég nagy, nem elég ellenálló…

Jézus azonban furcsa módon mintha megsajnálná őket és „szerencséjükre” lejjebb teszi a mércét: elég, ha csak akkora hitetek is van, mint a mustármag…

Őszinte, hívő, emberi magatartás, ha belátjuk gyengeségünket, hitkételyeink vannak, és Istentől kérünk hozzá segítséget. De vajon Jézus is erre utal? Amikor a mustármagnyi hitről beszél, valószínű, inkább azt akarja kifejezni, hogy a hitet nem lehet centivel mérni. A hitet nem lehet súlyosabbá tenni, bővíteni, tartalékolni, megtoldani. Vagy van hitünk, vagy nincs. Ami „kevés” van, azt kell mozgósítani, feléleszteni, és az szinte magától megsokszorozódik. A fizikai világban is micsoda elképesztő erők szabadulhatnak fel az atomrészecskékből! A hit még ennél is nagyobb „töltésű energiahordozó”… Isten kegyelme végtelen.

Ahelyett, hogy panaszkodnánk, milyen kevés a hitünk és töredékes a szeretetünk, vágjunk bele bátran, merjünk ráhagyatkozni Krisztus erejére, hiszen ahogyan az apostolnak mondja: elég neked az én kegyelmem!

Lelkiségi csoportokban, magánájtatosságokban, ezoterikus keleti és nyugati segédeszközökkel, bizony néha mi is azt reméljük, hogy a hittel úgy bánhatunk, mint testünk sejtjeivel. Az energiaitalok, ízfokozók, állagjavító adalékok, izomfejlesztő gyógyszerek, állóképességet erősítő tabletták és ajzószerek használatának bűvös technikái, azt sugallják, hogy hitünket is lehet „doppingolni”…Azonban amikor emberi viszonylatainkat át akarjuk vinni a hitre, tévesen járunk el, mert egy mustármagnyi hit is óriási dolgokra képes. „Elég” egy parányi hit. Hegyeket mozgat. A legkisebb hívő odaadással is nagy dolgokra vagyunk képesek. A mustármag alig akkora, mint egy gombostűfej. De ha jó talajba hull és fejlődni kezd, minden időjárási viszontagságban képes megmaradni és túlélni akár 600 éven keresztül is. Jézus erre a kicsiny, de rendíthetetlen, fejlődésre képes bizalomra utal. A hitben is ezen az élni akaró erőn van a hangsúly. A mustármag hatalmas fává terebélyesedik, vagyis a benne rejlő élet teszi naggyá. „Leköszönő” szentatyánk, XVI. Benedek pápa A mustármag reménye című könyvében írja: „A valóságban az egyház mindig mustármag marad. Mindig a Szentlélek megfoghatatlan erejéből él, soha nem szervezetének időközben kifejlesztett hatalmából. Talán a mai óra áldása, hogy kényszerülünk újból fölismerni ezt.”

Hitünk belső látás. Felismerése az isteni jelenlétnek és annak elfogadása, hogy abba kapaszkodunk, ami első látásra nem kézzel fogható. Ehhez merészség kell. Szembemenni a világ behatárolt, mérhető „bizonyítékaival”. A hit lelki viszony, őszinte és kitartó bizalom Isten és köztem. Valójában kegyelem. De ez a törékeny, mindig erősítésre szoruló hit óriási energiákat képes megmozgatni, amelyeknek akár világtörténelmi kihatásai is vannak.

A határtalan bizalommal járó kicsinységnek, jelentéktelenségnek példázata a mai evangélium második része is, ahol Urunk haszontalan szolgáknak nevez minket akkor is, ha „mindent megtettünk”.

Fülünkbe cseng Mesterünk másik hasonlata is, ahol arról beszél, hogy majd „visszajövet” szolgáit asztalához ülteti és felszolgál nekik. Sokan már ebben az életben reménykednek abban, hogy a „százannyi” ezt a földi megdicsőülést jelentené. De itt Jézus inkább a szolga lelkületét domborítja ki. A szolgának nincsenek előjogai, érdemei. Istennel nem szerződéses viszonyban vagyunk, nem lehet vele alkudozni, sztrájkolni, fizetésemelést kérni – mondja találóan Szentmártoni Mihály SJ. Bizalmát nem vásárolhatjuk meg. Jézus nem evilági munkaadó. Csak a hittel, bizalommal, alázattal, a kiszolgáltatottság bizonytalanságával engedelmeskedve merjük remélni, hogy asztalához ültet majd.

Koldus

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta: „Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit. Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban. Fiam – felelte Ábrahám – emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt az életben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl. Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki. Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunka, ahol még öt testvérem van. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére. Ábrahám azt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak Ám az erősködött: Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának. Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közüli támad is fel valaki, annak sem hisznek.”

Mottó: a gazdag is meghalt.  –

NEM VIHETED MAGADDAL

Íme, az alapvető igazság: szegény, gazdag – mind meghal. De legalább olyan nagy az igény egyfajta igazságtételre: aki szenvedett ezen a világon, kapjon jutalmat a túlvilágon. S van, aki esküszik, hogy a fordítottja is igaz. Lázár története is ebből indul ki, de nem a kései igazságtétel a témája, hanem saját megbonthatatlan felelősségünk önön sorsunkért. Cselekedeteinkkel magunk irányítjuk sorsunkat. Ennek tudása azonban önmagában még nem szavatolja a helyes – és szolidáris – magatartást. És a helyes döntést nem halogathatjuk a messzi jövőre. Most kell testvériesen cselekednünk, sorsközösségünk tudatában, mely közös sors nem merül ki a halál puszta tényében. Egy figyelemre méltó részlet: A névtelen gazdag jól tudja a koldus nevét. Ismeri, de nem akar tudni róla. Bármilyen erős is a tanúság mellette, az önzés érzéketlenségre sarkall. A történet szerint azonban óhatatlanul szembesülünk azzal, hogy a testvérünkért a felelősséget nem lehet a küszöb alatt hagyni.

Évközi 26. vasárnap

Lk 16,19–31 Szegény Lázár

Ennek a történetnek más a főszereplője, mint akit várnánk. Talán ebben az esetben igaz, hogy a Lukács-evangéliumban, a szegények evangéliumában Jézus a társadalmat a szegények oldaláról szemléli. Amikor az evangélista a gazdagok lakomáját leírja, akkor nézőpontja ugyanaz, mint a kapukon kívül ácsorgó koldusnak a nézőpontja.

Pedig a történet a gazdaggal kezdődik. Igaz, ennek az embernek nincs neve, pontosabban csak annyi: „a gazdag”. Pedig a gazdagokat mindig nevükön szólítjuk. Lukács sematikusan ábrázolja: bíborba, bársonyba öltözött és lakmározott, ez a gazdagokra jellemző viselkedés. Még a tulajdonképpeni konfliktus is sematikusan van leírva: nem ad enni a szegény Lázárnak. Pedig a gazdagnak a zsidó vallási gyakorlat szerint legalább egy vagy két házi koldust kellett tartania.

Lukács Lázárt is sematikusan mutatja be. A Lázár név jelentése könyörület. A kóbor kutyák is megszánják, és nyalogatják a sebeit, ez a kép a hatás fokozása céljából került a történetbe.

Aztán változik a színtér. A halál tényének beiktatásával Lukács ennek a két embernek a konfliktusát közvetlenül az ítélő Isten elé helyezi. Már nincsenek érvek, hanem csak ítélet: Lázár számára kedvező, a gazdag számára kedvezőtlen. Érdekes módon a nyomorúság gondolkodásra készteti a gazdagot, sőt még odáig fejlődik a személyisége, hogy aggódni kezd a földön élő rokonainak a jövője miatt. Minden válasz, amit az Istentől kap, negatív. Nem lehet átlépni a pokol és a mennyország kapuját, nem lehet üzenni a földre, mert nem hisznek. A történet vége rejtett utalás Jézusra: „ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek”.

A szegények és gazdagok közötti ellentét bibliai elintézése a parabola sajátos céljait szolgálja. A szegények valójában nem mindig ilyen elesettek és alázatosak, az elkeseredettség sokszor erőszakos tettekre sarkallja őket. Az újabb szociális ideológiák felruházzák a szegényeket a szerzéshez való joggal, kitalálták a „megélhetési bűnözés” fogalmát az erőszakos szegények felmentésére. Ebben a történetben azonban szegénység és gazdagság nem pusztán szociális ellentétként áll szemben egymással, hanem emberi magatartás szintjén. Az emberi konfliktusok mögött nemcsak eltérő pénzösszeg, hanem eltérő magatartás, eltérő erkölcsi viselkedésmód húzódik meg. Itt a gazdag embertelen. Nem szükségképpen az, hanem, mert úgy érzi, a vagyona feljogosítja arra, hogy minden etikai korláton átlépjen. A nyomor szolidárissá, a gazdagság individualistává tesz.

Kicsinyre zsugorodott bolygónkon, a szegénység és gazdagság, a lenézés és a nyomor szolidaritása új konfliktust teremt. Magyarország már nem számít szegény országnak, de bennünk még nem fejlődött ki a szolidaritás. Úgy érezzük, „kevéske” vagyonunk nem kötelez jótékonykodásra. Pedig Isten törvényei ránk is vonatkoznak, és azokat majd számon is kéri.

A szegény Lázár imája

Uram, ne engedd, hogy szívemet a vagyonhoz kössem.Őrizz meg attól, hogy szívem behájasodjon és megátalkodottá legyen. Tedd fülemet hallóvá és szívemet értővé! Add, hogy felismerjelek, amikor a nyomor botrányába öltözve felém közeledsz! Add, hogy a gazdagok jóléte láttán szívemben ne szülessen irigység, hanem végső sorsukra tekintsek! Jó nekem a te sátradban vigasztalódnom, legyen hát elég nekem a te kegyelmed! Amen.

A mi jó Mesterünk világosan látta, hogy ez a mennyei eledel
mindent könnyűvé tesz számunkra, s hogy ha akarjuk, nagyon is jól
teljesíthetjük azt, amire vállalkoztunk, tudniillik, hogy az Ő akarata
legyen meg bennünk. Most tehát azt kéri Tôle, hogy bocsássa meg a mi
vétkeinket, amint mi is megbocsátunk. S azért ezen szavakkal folytatja
az imát: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, Uram, miképpen mi is
megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek"'.

Anélkül, hogy megmutatná magát, anélkül, hogy a hangját hallatná, Jézus a rejtekben tanít engem; nem könyvekből, mert meg sem értem, amit olvasok, de néha egy-egy mondás, mint az is, amelyet az ima végéből merítettem, (miután lelki magányban és szárazságban maradtam) megvigasztal engem: „Íme, itt a mester, akit neked adok, majd ő megtanít mindenre, amit tenned kell. Azt akarom, hogy olvass az élet könyvéből, amelyben a SZERETET tudománya foglaltatik.”194 A Szeretet tudománya, ó igen! ez a szó édesen muzsikál a lelkemben, egyesegyedül erre a tudományra vágyom. Mikor már odaadtam érte minden kincsemet, úgy érzem, mint az Énekek Éneke jegyese: hogy semmit sem adtam …195 Annyira megértem, hogy csakis a szeretet tehet minket kedvessé a Jó Isten előtt, hogy ez a szeretet az egyetlen jó, amire törekszem. Jézus kedvét leli abban, hogy megmutassa nekem az egyedüli utat, amely ehhez az Isteni olvasztókemencéhez vezet s ez az út a kicsi gyermek ráhagyatkozása, aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban … „Aki egészen kicsi, jöjjön hozzám”196 mondta a Szentlélek Salamon ajkaival és a Szeretetnek ugyanez a Lelke mondotta még, hogy „A kicsiny … irgalmat talál”.197 Az ő nevében nyilatkoztatja ki nekü Izaiás próféta, hogy az utolsó napon „Az Úr mint pásztor tereli nyáját a legelőkön, kar összegyűjti a kis bárányokat és keblére öleli őket.” nk jával S mintha ennyi ígéret sem volna még elég, ugyanez a próféta, akinek az ihletett pillantása már az örökkévaló mélységekbe merül, így kiált fel az Úr nevében: „Mint ahogy az anya becézi gyermekét, úgy vigasztallak meg én titeket … Keblemen hordozlak majd és térdemen becézlek titeket.” Ó drága Keresztanyám! az ilyen beszédre csak némán, csak a hála és a szeretet könnyeivel lehet válaszolni … Ó, ha minden gyenge és tökéletlen lélek megérezné azt, amit a lelkek legkisebbike, az Ön kis Terézének a lelke érez, egyikük sem esnék kétségbe afelől, hogy feljuthat-e a szeretet hegycsúcsára, mivel Jézus nem kér nagy tetteket, csak ráhagyatkozást és hálát, mint ahogy a XLIX. zsoltár mondja: „Nincs szükségem kecskebakokra nyájaidból, mert enyém az erdők minden vadja és a dombokon legelésző barmok ezrei, ismerem a hegységek minden madarát … Ha éhes volnék, nem neked mondanám meg azt, mert a földkerekség és minden teljessége az enyém. Bikák húsát egyem-é, bakok vérét igyam-é? A DICSÉRET ÉS A HÁLA ÁLDOZATAIT MUTASSÁTOK BE ISTENNEK.

Felolvastam neki francia nyelven Szent Mihály arkangyal zsolozsmáját és a haldoklók imádságait. Mikor a gonosz lelkekről történt említés, gyermekded mozdulatot tett, mintha megfenyegetné őket és mosolyogva felkiáltott:
„Ó, ó!”…
Oly hangon, mely ki akarta fejezni, hogy: nem félek tőlük.

Szűz Mária a legtökéletesebb Jézus Szíve tisztelő. [III. 53]

Mint harmatcsepp a kehelyben, úgy akarok elrejtőzni legirgalmasabb Szívedben. Zárd be lelkemet ebbe a kehelybe a világ hidege elől. Senki sem értheti meg boldogságom, amit lelkem így elrejtve, egyedül Istennel élvez.

Az, hogy mik vagyunk, és mivé válunk, nem marad elszigetelve, hanem kell, hogy terjedve hasson; minden, amik vagyunk, amit teszünk és amivé válunk az időben, bár öröktől fogva el van rendelve, és van értelme az örökkévalóság számára, előttünk csak akkor válik világossá, ha az örökkévalóság fényébe helyezzük.

Jó szeretnék lenni, de van valami (ha csak piciny dolog is), ami nem engedi, hogy egészen eggyé legyek Jézussal. Kérjetek Tőle erőt a változáshoz. „Aki nyelvé­vel nem üt sebet, már igaz úton jár."

A szentmise alatt átelmélkedte velem az előző évben elmondott szavait, és a nagy csöndességben, mely lelkemet betöltötte, megrendítő, de jóságos szavaival így szólt: „Erre a felelősségteljes munkátokra különös áldásomat adom. Juttasd el kérésemet lelki vezetődön keresztül a Szentatyához. Általa kívánom kiosztani nagy kegyelmekkel járó áldásomat.” Írás közben az Úr Jézus megkért, hogy ezeket is úgy, mint a többi közlést, írjam piros betűkkel: „Juttasd el kérésemet a Szentatyához, aki által kiosztani kívánom a nagy kegyelmekkel járó áldásomat, melyet azokra a szülőkre adok, akik a teremtés e nagy munkájában isteni tetszésemet és akaratomat elfogadják. Rájuk minden alkalommal különös áldást adjanak. Ez az áldás egyedülálló, s csak a szülők részére adható meg. Minden gyermek születésénél rendkívüli nagy kegyelmeimet árasztom a családokra.” Most, hogy szavait elmondta, már nem a kétely szorongása (volt bennem), hanem lelkem a rendkívüli kegyelmek kiáradására megrendült: „Ó, imádott Jézusom, mily kimondhatatlan a Te jóságod és irgalmad!” Ô lelkemet elárasztotta azokkal a kegyelmekkel, melyeket azok az édesanyák kapnak, akik az Ô tetszése és akarata szerint nevelik gyermekeiket. Ezzel kapcsolatban még mondott oly szavakat, melyeket ugyan felfogtam, de leírni nem tudok.

1964. március 3.
A reggeli szentmisén: „Az Én békémet adom neked.Tudod, mi az Én békém? Amit a világ meg nem adhat. Ezt csak azok élvezik, akik a testet alárendelik a lélek fölséges szép igényeinek. Igen, ezek igazán élvezik az Én békémet, mely oly fölséges és megnyugtató. Éld csak ezt a fenséges, békét adó lelki nyugalmat!”

„Drága gyermekek!
Szívből jövő imára hívlak benneteket, hogy imádságotok beszélgetés legyen Istennel. Szeretném, ha mindnyájan több időt szentelnétek Istennek. A sátán erős, és sokféle módon akar megtéveszteni és megsemmisíteni titeket. Ezért, drága gyermekeim, imádkozzatok minden nap, hogy életetek javatokra és mindazok javára váljon, akikkel találkoztok. Veletek vagyok és oltalmazlak benneteket, bár a sátán arra törekszik, hogy lerombolja terveimet, és megakadályozza a Mennyei Atya akaratának megvalósulását ezen a helyen.
Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.”

...elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak... (Zsid 9,27)

Lassan közeledik az ősz, az érett gyümölcsök, a színesedő lombok az elmúlásra emlékeztetnek. Mit tanít a Biblia az elmúlásról és életünk őszéről?

Felix Salten Bambi című regényében két falevél beszélget erről. Úgy vélik, az emberek nem szeretnek erre gondolni, inkább a megszépített múltat emlegetik, halogatják a szembenézést azzal, hogy egyszer mindnyájunk földi élete befejeződik. Sokan félnek ettől. Miért? Mit tudhatunk erről bizonyosan?

Tudhatjuk, hogy életünknek ez a szakasza egyszer véget ér. Vagy azért, mert meghalunk, vagy azért, mert Jézus Krisztus második eljövetele elérkezik.

Tudhatjuk, hogy életünknek csak ez a szakasza ér akkor véget, mert a létünk folytatódik. Aki itt Jézussal járt, vele tölti az örökkévalóságot, aki itt nélküle élt, nélküle kell eltöltenie azt is.

Mivel nem tudjuk, mikor ér véget a földi élet, most kell felkészülni az örökkévalóságra. Felelős ember ezt nem halogatja és nem mulasztja el. Felkészülni azt jelenti, hogy rendezzük a kapcsolatunkat Istennel. Ha a kapcsolat nem jött még létre, akkor keressük Őt és a vele való közösséget, ha már létrejött, naponta erősítjük azt.

És Isten igéjéből biztosan tudhatjuk azt is, hogy mi van a halál után „...elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik..." Aki Jézusban hisz, az akkor már nem megy ítélelre, mert annak az ítélete végrehajtatott a Golgotán Jézus halálakor. Aki őbenne nem hisz, az maga szenvedi el bűnei ítéletét, ami a kárhozat.

Ezért fontos, hogy idejében keressük a vele való kapcsolatot, s ránk is érvényes legyen: „ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe (Jn 5,24). Így nincs mitől félnünk.

„…hadd maradjon itt a te szolgád e fiú helyett uram rabszolgájaként…” 1Móz 44

1. A Vatikán részvétnyilvánítása II. Erzsébet királynő halálára
2. Találkozó a szentszéki képviselőkkel
3. Loyolai Szent Ignác a megkülönböztetésről
4. Közzétették a Máltai Lovagrend új alkotmányát
5. Találkozó egy igazságosabb gazdaság megteremtéséért
6. 100 éve koronázták meg az Altagraciai Szűzanyát
7. Interjú Ukrajna egyházainak a viszonyáról
8. Egy fiatal, aki életét adta, hogy mást megmentsen A

magyar változat a Magyar Kurír megrendelésére készült.

Aznapi műsor 19.30 óra után érhető el!
Régebbi műsorok meghallgatásához, válasszon előző napi tartalmakat.

https://www.youtube.com/watch?v=g-Vh6I64QYI

Az erős Isten téged is erőssé tesz - Reggeli elmélkedés egy kiválasztott szentírási rész alapján - Szerkesztő: Kertész Marika

A szegény Lázár imája

Uram, ne engedd, hogy szívemet a vagyonhoz kössem.Őrizz meg attól, hogy szívem behájasodjon és megátalkodottá legyen. Tedd fülemet hallóvá és szívemet értővé! Add, hogy felismerjelek, amikor a nyomor botrányába öltözve felém közeledsz! Add, hogy a gazdagok jóléte láttán szívemben ne szülessen irigység, hanem végső sorsukra tekintsek! Jó nekem a te sátradban vigasztalódnom, legyen hát elég nekem a te kegyelmed! Amen.

A latin nyelvű szentmise végén a pap a híveket ezekkel a szavakkal bocsátja el: „Ite missa est”, melynek magyar jelentése a következő: „Menjetek, küldetésetek van!” Sajnálatos módon ritkán gondolunk arra, hogy ennek a felszólításnak komoly üzenete van. A miséző pap arra figyelmeztet bennünket, hogy minden szentmisében küldetést kapunk: a szentmise tovább folytatódik a mindennapi életben, élni és tovább kell adni, amit kaptunk a szentmise közösségében. „Az Eucharisztiának akkor valósul meg a lényege és értelme, ha átalakítja az embereket és világukat a szeretet és szolgálat közösségeivé” (Cebui Eucharisztikus Kongresszus, 18.).

A szentmise elbocsátó szavai Jézus szavaira emlékeztetnek bennünket: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21; 17,18). Az „amint” és „úgy” szavak arra utalnak, hogy bennünk és általunk az a küldetés folytatódik, amit a megtestesült Fiú kapott az Atyától. A küldetés abban áll, hogy szavaink, tetteink és életünk által láthatóvá és megtapasztalhatóvá tesszük annak a Jézus Krisztusnak a személyét és tanítását, akivel találkoztunk a szentmise közösségében.

Az Egyház nem zárkózhat be az utolsó vacsora termébe. Az emmauszi tanítványok történetből (Lk 24,13-35) is jól látható, hogy az eucharisztikus „kenyértörés” tapasztalatából fakad az örömhír továbbadása. Az evangéliumot hirdetni kell minden népnek (Mt 28,19).

Az Eucharisztia régen és napjainkban is az Egyház küldetésének forrása. Már a 2. századi szentségi életről tanúskodó Traditio apostolica is ezt hangsúlyozza: „Amikor pedig a szertartás befejeződött siessen ki-ki jót cselekedni, tetszeni Istennek és helyesen élni. Buzgón ragaszkodva az Egyházhoz tegye ki-ki, amit tanult, és haladjon előre a jámborságban” (21. p.). Szent Ágoston, Egyházunk nagy tanítója pedig így fogalmazott: „Ha tehát Krisztus teste és tagja vagytok, akkor a ti misztériumotok itt van az Úr asztalán [ ] legyetek azzá, amit láttok, és vegyétek, amik vagytok” (Vö. Sermo, 272). Arra figyelmeztet bennünket, hogy legyünk azzá, amit, illetve akit magunkhoz vettünk a szentáldozásban. Hitből fakadó kötelességünk, hogy mindazt megvalósítsuk, életté váltsuk, mindazt, amit láttunk és hallottunk a szentmise közösségében. Ez a keresztény hivatás és küldetés rövid megfogalmazása.

A mai eucharisztikus teológia is egyre inkább hangoztatja a szentmise és a keresztény küldetés kapcsolatát. Ez volt a 2016-os Cebui Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak is az alapgondolata: „Az Eucharisztia az Egyház küldetésének csúcsa és forrása”. Az Eucharisztia megünneplésekor „Krisztusból táplálkozva és magunkhoz véve az üdvösség kelyhét egészen sajátos módon kerülünk párbeszédbe a Szentháromság életével; amikor kilépünk a szentmisére összegyűlt gyülekezetből, arra kapunk küldetést, hogy folytassuk ezt a szent-háromságos párbeszédet az életről és az üdvösségről a szeretetteljes szolgálat formájában a szegények, a kirekesztettek, a távolba szakadtak szolgálatában” (40. p.)

³¹Az alázatosság második foka, ha az ember nem szereti saját akaratát, és nem gyönyörködik kívánságainak kielégítésében, ³²hanem tettekkel követi az Úrnak azt a szavát: "Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, aki engem küldött" (Jn 6,38). ³³Hasonlóképpen mondja egy szent könyv is: Az önakarat bűnhődéssel jár, a megkötöttség koronát szerez.

Keresztvetés (külső és belső csend megteremtése, szükségszerűen néhány mp., perc)

Elmélkedés: Nemcsak a szerzeteseket és apácákat állította a lelkek megmentésének munkájába, hanem a világiakat is. A Világi Rend tagjainak megszámlálhatatlan serege javította meg az akkori romlott világot és mentette meg a pusztulástól a társadalmat. (Gondoljuk át a tartalmát néhány mp-ben, percben!)

Imádság: Szent Ferenc Atyám, az Actio Catholica pártfogója. Egész lelkemmel szegődöm ahhoz a zászlóhoz, amelyet a Te kezedbe helyezett az Úr, s dolgozom, imádkozom, szentül élek azért, hogy Krisztus Király diadalmaskodjék minden szívben. Ámen.

Miatyánk… Üdvözlégy… Dicsőség… Keresztvetés

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. Itt vagyok ezen az új napon.
Helyezd el a szívemet újra a Fiad, Jézus Szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg.
A Szentlélek tegyen barátoddá és az apostoloddá, hogy elvégezhessem a küldetésem.
A kezedbe teszem örömeimet és reményeimet, munkámat és szenvedéseimet,
mindent, ami én vagyok, közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban.
Máriával az Egyház missziójáért felajánlom neked ezt a hónapot
a Pápa Imavilághálójának szándékára:
hogy a halálbüntetés, amely sérti az ember méltóságát, szűnjön meg a világ minden országában.

Ámen

„Nem tudok mindenkin segíteni, de velük szomorkodom és sírok. Teljes mértékben részt veszek abban a tevékenységben, amelyet a jótékonysági szolgálat rám ró, félretettem Ezékielhez fűzött kommentáromat és szinte az összes tanulmányt. Ma ugyanis a Szentírás szavait tettekre kell váltanunk, és ahelyett, hogy szent szavakat mondanánk, szerintük kell cselekednünk.”

„Hogyan is élhetnénk a Szentírás ismerete nélkül, amelyen keresztül megtanuljuk megismerni Krisztust magát, aki a hívők élete?”
 

Istenünk, te Szent Jeromos áldozópap lelkébe bensőséges szeretetet oltottál a Szentírás iránt. Add, hogy egyre több erőt merítsünk igédből, és megtaláljuk benne az élet forrását. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Ima a Szombathelyi Egyházmegyéért

Mindenható Örök Isten, áldd meg, oltalmazd, és töltsd el kegyelmeddel egyházmegyénket!

Áldd meg papjainkat, szerzeteseinket és papnövendékeinket! Add, hogy őrizzék az imádság lelkületét, és a nagylelkű, szolgáló szeretet útját járják! Add, hogy hűségesek maradjanak a kereszthordozás idején is!

Áldd meg egyházmegyénk családjait! Adj a házastársaknak hitet, hűséget és őszinte szeretetet!

Áldd meg fiataljainkat! Segítsd őket, hogy növekedjenek a szív bölcsességében, az irántad és a felebarát iránti szeretetben!

Áldj meg egyházmegyénkben minden Téged követő keresztényt, és áldd meg mindazokat, akik talán még nem is tudják, de utánad vágyakoznak! Fölajánlom imádságomat, szenvedésemet, szeretetemet egyházmegyénk egész közösségéért.

Boldogságos Szűz Mária, Egyházunk Anyja – könyörögj értünk!

Szent Márton, egyházmegyénk védőszentje – könyörögj értünk!

Egyházmegyénk összes szentjei és boldogjai - könyörögjetek értünk! Amen.