Evangelizációs: Misszionárius tanítványokért

Imádkozzunk, hogy minden megkeresztelt ember részesévé váljon az evangelizációnak, készen álljon a misszióra azáltal, hogy tanúságtevő módon éli az Evangéliumot.

Imádság

Urunk Jézus Krisztus, aki arra hívsz minket, hogy küldetésed apostolai legyünk,
Azért jöttünk ma, hogy felajánljuk neked életünket, ami vagyunk és amink van.
Veled akarunk együtt dolgozni az irgalmasság küldetésében,
hogy hűségesek legyünk a keresztségben kapott missziós hivatáshoz,
és engedjük, hogy a Szentlélek vezessen minket.
Segíts minket, hogy evangéliumod élő tanúi legyünk,
ünnepeljük az életet, amelyet benned kaptunk;
kilépve önmagunkból, hogy találkozzunk testvéreinkkel.
Fogadd el akaratunkat, hogy nyitottak legyünk arra,
hogy másokkal együtt szolgáljunk Atyád országáért.
Ámen.

Felajánló ima

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen barátoddá és az apostoloddá,
hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára 
felajánlom neked ezt a hónapot. 
Ámen

Magatartás

Tanúságtétel az életről
"A szíved tudja, hogy nélküle nem ugyanaz; ez a dolog, amit felfedeztél, ami segít élni és ami reményt ad neked, ez az, amit másokkal is közölnöd kell." (Ferenc pápa) Gondoskodom arról, hogy tetteim és szavaim az Úr szeretetét mutassák.
Fedezzük fel saját hivatásunkat és elhívásunkat
"Az új evangelizációnak magában kell foglalnia minden megkeresztelt személy új kezdeményezőkészségét." (Ferenc pápa) Milyen plébániai vagy közösségi szolgálatban tudok most segíteni?
Engedjük, hogy a Szentlélek vezessen minket
"A Lélek jelenléte a keresztényeknek egy bizonyos veleszületett természetet ad az isteni igazságokkal és egy olyan tudással, amely lehetővé teszi számukra, hogy intuitív módon megértsék azokat." (Ferenc pápa) Imádságba viszem a félelmeimet, és készen állok, hogy meghallgassam az Úr hangját, mielőtt cselekednék és döntenék.
Elérhető leszek Krisztus küldetése számára
"Minden keresztény misszionárius abban az értelemben, hogy mindenki találkozott Isten szeretetével Krisztus Jézus által; nem csak azt mondjuk, hogy "tanítványok" vagy "misszionáriusok" vagyunk, hanem inkább "missziós tanítványok." (Ferenc pápa) Kinek van szüksége most a segítségemre?
Misszionáriusok a mindennapi életben
"Tanítványnak lenni azt jelenti, hogy állandóan arra törekszünk, hogy Jézus szeretetét elvigyük másokhoz, és ez spontán módon minden helyszínen megmutatkozik: az utcán, a nyilvánosság előtt, a munkahelyen, mindenki útján." (Ferenc pápa) Nyitott leszek a szolgálatra azokban a helyzetekben, amelyekkel a mindennapi életben találkozom.

Megállok a napom során, és Ferenc pápa szavain elmélkedem: „…sok ajtó előtt haladunk el, amelyek belépésre hívnak bennünket, olyan boldogságot ígérve, amelyről később kiderül, hogy csak egy pillanatig tart, hogy nem több önmagánál, és nincs jövője. Melyik ajtón akarunk belépni? És kihez akarunk bemenni életünk ajtaján át?” Jézus, jöjj egyre inkább az életünkbe, hogy elérhetőek legyünk a küldetés számára, amint te voltál. Felajánlom neked a napomat Ferenc pápa imaszándékáért a többiekhez csatlakozva.

Közelségemet fejezem ki a Líbiában élő több ezer migránshoz, menekülthöz és más védelemre szoruló személyhez: Soha nem feledkezem meg rólatok, hallom a kiáltásotokat és imádkozom értetek. Ezek a férfiak, nők és gyermekek közül, oly sokan vannak embertelen erőszaknak kitéve.

Jézust követni azt jelenti, hogy ugyanolyan bizalommal haladunk előre az életben, mint Ő: hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk. Azt jelenti, hogy úgy éljünk, mint a Mester, aki azért jött, hogy szolgáljon, és nem azért, hogy szolgáljanak neki. (Mk 10:45)

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgia evangéliuma arról szól, hogy Jézus Jerikóból kifelé tartva visszaadja egy út szélén kolduló vak embernek, Bartimeusnak a látását (vö. Mk 10,46–52). Ez egy fontos találkozás, az utolsó, mielőtt az Úr bevonul Jeruzsálembe a húsvétra. Bartimeus elvesztette a látását, de a hangját nem! Amikor ugyanis meghallja, hogy Jézus éppen ott halad el, kiáltozni kezd: „Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47). És kiabál, ezt kiabálja. A tanítványokat és a tömeget bosszantja ez a kiabálás, és megdorgálják, hogy maradjon csendben. De ő még hangosabban kiáltja: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,48). Jézus meghallja, és azonnal megáll. Isten mindig meghallgatja a szegények kiáltását, és

egyáltalán nem zavarja Bartimeus hangja, sőt észreveszi, hogy tele van hittel, olyan hittel, amely nem fél kitartóan kopogtatni Isten szívén, az értetlenség és a szemrehányások ellenére sem.

Ebben rejlik a csoda gyökere. Jézus ugyanis azt mondja neki: „Hited megmentett téged” (Mk 10,52).

Bartimeus hite átragyog az imáján. Nem egy félénk, megszokott ima. Először is „Dávid fiának” nevezi az Urat: vagyis a Messiásnak, a világba jövő királynak ismeri el. Aztán bizalommal a nevén szólítja: „Jézus.” Nem fél tőle, nem tart távolságot tőle. És így kiáltja ki szívből a barátságos Istenhez az ő egész drámáját: „Könyörülj rajtam!” Csak ennyi az ima: „Könyörülj rajtam!” Nem filléreket kér tőle, mint a járókelőktől. Nem.

Attól, aki mindent adhat, mindent kér.

Az emberektől alamizsnát kér, Jézustól, aki mindent adhat, mindent kér: „Könyörülj rajtam, könyörülj mindazon, ami vagyok!” Nem valamilyen kegyelmet kér, hanem önmagát mutatja be: könyörületet kér a személyén, az életén. Nem kis kérés, de rendkívül szép, mert könyörületért, vagyis Isten együttérzéséért, irgalmasságáért, gyengédségéért esedezik.

Bartimeus nem használ sok szót. Kimondja a lényeget, és rábízza magát Isten szeretetére, aki újra virágzóvá teheti az életét azzal, hogy megteszi azt, ami az emberek számára lehetetlen. Ezért az Úrtól nem alamizsnát kér, hanem mindent eléje tár, a vakságát és a szenvedését, amely túlmutat azon, hogy nem lát.

A vakság csak a jéghegy csúcsa volt, de a szívében biztosan voltak sebek, megaláztatások, összetört álmok, hibák, bűntudat. A szívével imádkozott.

És mi? Amikor Istentől valamilyen kegyelmet kérünk, vajon imáinkban benne van-e saját történelmünk, benne vannak-e sebeink, megaláztatásaink, összetört álmaink, hibáink, lelkiismeret-furdalásaink is?

„Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!” Mi is mondjuk ki ma ezt az imát! És tegyük fel magunknak a kérdést: „Az én imám milyen?” Mindannyian tegyük fel magunknak a kérdést: „Az én imám milyen?” Bátor-e, megvan-e benne Bartimeus derék kitartása, képes-e „megragadni” az elhaladó Urat, vagy megelégszik azzal, hogy időnként, amikor eszembe jut, formálisan köszöntsem őt? Ezek a langyos imák…, melyek egyáltalán nem segítenek. Továbbá: „tartalmas”-e az imám, felfedi-e szívemet az Úr előtt?

Elé tárom-e életem történetét és az életemhez tartozó emberek arcát? Vagy vérszegény, felszínes, szeretet és szív nélküli formalitásokból áll? Amikor a hitünk élő, akkor az imánk szívből jön: nem fillérekért könyörög, nem szűkül a pillanatnyi szükségletekre.

Jézustól, aki mindent adhat, a mindent kell kérni. Ezt ne felejtsétek el! Jézustól, aki mindent adhat, a mindent kell kérnem, kitartóan kérlelve őt. Alig várja, hogy kiáraszthassa kegyelmét és örömét a szívünkbe, és sajnos mi vagyunk azok, akik távol tartjuk magunkat tőle, talán félénkségből, lustaságból vagy hitetlenségből.

Sokan közülünk, amikor imádkozunk, nem hisszük, hogy az Úr csodát tud tenni. Eszembe jut annak az apának a története – szemtanúja voltam –, akinek az orvosok azt mondták, hogy a kilencéves kislánya nem fogja túlélni az éjszakát; kórházban volt. Ez az apa felszállt egy buszra, és hetven kilométert utazott a Szűzanya kegytemplomáig. A kapu zárva volt, de ő a kapuba kapaszkodva egész éjjel imádkozott: „Uram, mentsd meg őt! Uram, tartsd őt életben!” Fohászkodott a Szűzanyához, egész éjjel kiáltott Istenhez, szívéből kiáltott. Aztán reggel, amikor visszatért a kórházba, sírásban találta a feleségét. És azt gondolta, hogy a lánya meghalt. De a felesége azt mondta: „Érthetetlen, érthetetlen, az orvosok azt mondják, hogy ez furcsa, de úgy tűnik, meggyógyult.” Annak az embernek a kiáltását, aki mindent kért, meghallgatta az Úr, aki mindent megadott neki. Ez nem kitalált történet: magam is láttam, egy másik egyházmegyében. Van-e ilyen bátorságunk az imában? Attól, aki mindent meg tud adni, kérjünk mindent, mint Bartimeus, aki nagy tanító, az imádság nagy mestere. Ő, Bartimeus, legyen példa számunkra konkrét, kitartó és bátor hitével.

A Szűzanya, az imádkozó Szűz tanítson meg minket arra, hogy teljes szívünkből forduljunk Istenhez, azzal a bizalommal, hogy ő minden imát figyelmesen meghallgat!

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Szeretném kifejezni közelségemet a Líbiában lévő több ezer migráns, menekült és más, védelemre szoruló ember felé: soha nem feledkezem meg rólatok, hallom kiáltásotokat, és imádkozom értetek. Ezek közül a férfiak, nők és gyermekek közül sokan embertelen erőszaknak vannak kitéve. Ismételten kérem a nemzetközi közösséget, hogy tartsa be ígéretét, és keressen közös, konkrét és tartós megoldást a líbiai és az egész Földközi-tengeri migrációs hullámok kezelésére. És mennyire szenvednek azok, akiket visszautasítanak! Valódi lágerek vannak ott. Véget kell vetnünk a migránsok nem biztonságos országokba való visszaküldésének, és prioritást kell adnunk az életek megmentésének a tengeren, kiszámítható mentő- és partraszállási eszközökkel, biztosítva számukra a tisztességes, a fogva tartásétól lényegesen különböző életkörülményeket, a szabályos migrációs útvonalakat és a menedékkérési eljárásokhoz való hozzáférést. Érezzük mindannyian felelősnek magunkat ezekért a testvéreinkért, akik már túl sok éve áldozatai ennek a nagyon súlyos helyzetnek! Imádkozzunk értük együtt, csendben!

Tegnap Bresciában boldoggá avatták a Szeplőtlen Szűzanyáról nevezett Lúcia nővért, a Szeretet Szolgálóleányai szerzetesrend tagját. A szelíd és barátságos asszony 1954-ben, negyvenöt éves korában halt meg, egy olyan élet után, amelyet mások szolgálatában töltött, akkor is, amikor a betegség legyengítette a testét, de a lelkét nem. Ma pedig Riminiben boldoggá avatják a fiatal Sandra Sabattini orvostanhallgatót, aki huszonkét évesen, autóbalesetben halt meg. Vidám lány volt, akit nagy szeretet és a napi ima éltetett. Lelkesen szentelte magát a leggyengébbek szolgálatának Isten szolgájának, Oreste Benzi atyának a karizmáját követve. Tapsoljuk meg a két boldogot! Mindannyian együtt!

Ma, a missziók világnapján úgy tekintsünk erre a két új boldogra, mint tanúkra, akik életükkel hirdették az evangéliumot. És hálával köszöntöm azt a sok misszionáriust – papokat, szerzeteseket, szerzetesnőket és világi hívőket –, akik az első vonalban fordítják energiáikat az Egyház szolgálatára, és személyesen – néha magas áron – fizetnek meg tanúságtételükért. És ezt nem azért teszik, hogy bárkit is áttérítsenek, hanem hogy tanúságot tegyenek az életükben jelen lévő evangéliumról olyan országokban, ahol nem ismerik Jézust. Nagyon köszönjük a misszionáriusoknak! Nagy tapsot nekik is, mindenkinek! Köszöntöm a Collegio Urbano papnövendékeit is.

Köszöntelek mindannyiatokat, kedves rómaiak és különböző országokból érkezett zarándokok. Külön is köszöntöm a perui közösséget – rengeteg itt a perui zászló! –, mely a Señor de los Milagros [a csodák Ura] ünnepét tartja. Az idei betlehem szintén a perui közösségből érkezik. Üdvözlöm továbbá a Rómában élő Fülöp-szigetekiek közösségét; üdvözlöm a spanyolországi Centro Academico Romano Fundaciónt; Jézus Szent Szívének Leányait, akik káptalanra gyűltek egybe, és az Emmanuel Közösség csoportját. Üdvözlöm továbbá a Trevisóból Rómába tartó „maraton” résztvevőit, valamint azokat, akik a „Camminón” vesznek részt Sacra di San Micheléből Monte Sant’Angelóig; és üdvözlöm a Szent Luigi Guanella emlékére szervezett kerékpáros zarándoklat résztvevőit, a palmi, asolai és San Cataldó-i hívőket. Külön is üdvözlöm az olasz katolikusok szociális hetének résztvevőit, akik Tarantóban gyűltek össze, és a „A bolygó, amelyet remélünk” témáról tárgyalnak.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Gyönyörű időnk van! És kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből 
Isten országában napkelettől napnyugatig mindenkinek helye van. 

Abban az időben Jézus Jeruzsálem felé tartott. Útközben tanított a városokban és falvakban, melyeken áthaladt.
Valaki megkérdezte tőle: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?”
Ő így válaszolt: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak.
A ház ura felkel és bezárja az ajtót, ti kint rekedtek, és zörgetni kezdtek az ajtón: »Uram, nyiss nekünk ajtót!« Erre ő azt feleli nektek: »Nem tudom, honnan vagytok.«
Akkor ti bizonygatni kezditek: »Veled ettünk és ittunk, a mi utcánkban tanítottál.« De ő megismétli: »Nem tudom, honnan vagytok. Távozzatok tőlem mind, ti, gonosztevők!«
Ott majd sírás és fogcsikorgatás lesz, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és mind a prófétákat az Isten országában, magatokat meg kitaszítva onnan.
Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában, íme, így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók!”
Ezek az evangélium igéi.  
Lk 13,22-30

BOLDOG MÓR

*1000 körül +1070 körül

Boldog Mór pécsi püspökről nem írtak legendát, vagy ha igen, az nem maradt ránk. Az egyéb irodalmi emlékekben szétszórva található adatokból mégis kirajzolódik előttünk szent alakja.

A hagyomány szerint magyar szülőktől született 1000 körül. Saját megjegyzése szerint -- ezt Szent András és Benedek legendájában olvashatjuk -- István király uralkodása elején iskolás gyermek volt Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán. 1030 körül a Szent Hegy kolostorának apátja volt, s ebben az időben történhetett a király és Szent Imre nevezetes látogatása, mely után 1036-ban a király akarata kiszólította őt a kolostor csendjéből, és a pécsi püspökség élére állította.

Az 1046-ban történt lázadáskor, amely Szent Gellért és több püspök halálát is okozta, Mórnak nem esett bántódása. Egyike volt a három püspöknek, akik Endrét Székesfehérvárott megkoronázták. 1055-ben tanúként aláírta a nevezetes tihanyi alapítólevelet, mellyel I. Endre újabb bencés apátságot hívott életre. 1064 húsvétján püspöki székvárosa nevezetes esemény színhelye lett: a hercegek kibékülése után Géza személyesen helyezte a koronát Salamon fejére, Mór püspök pedig Salamonnak ajándékozta András remete ciliciumának egy darabját. Nem sokkal ezután, első magyar íróként -- természetesen latinul -- megírta a két szent remete, András és Benedek életét. 1070 körül halt meg, valószínűleg Pécsett.

Emberemlékezetet meghaladó, folyamatos tiszteletét a Szentszék 1848. július 22-én hivatalosan is megállapította. A jóváhagyó bullában IX. Pius pápa a következőket írta: „Életének nyilvánvaló szentsége halálától fogva méltán részesült a hívek részéről nyilvános egyházi tiszteletben: bár a régi kort sok homály fedi, bár az országot ért sok csapás folytán a régi magyar egyház emlékei csaknem mind hiányoznak, a történelemből és a hagyományokból ennyi világos. Azt pedig, hogy a tisztelete mindmáig fennállt, bizonyítja mindazoknak az íróknak egybehangzó tanúságtétele, akik Mórról úgy emlékeznek meg, mint boldogról és szentről. Hozzájárul ehhez, hogy képét nem egyszer festették meg szent fölirattal. Vannak 1499-ből való misekönyvek, melyek Mór dicséretét zengik, a martirológiumokban is szerepel a neve. Vannak tetteiről és rendkívüli életszentségéről tanúskodó kommentárok. Mindezeket mérlegelve és igazolva látván Boldog Mór emberi emlékezetet meghaladó nyilvános és egyházi tiszteletét, Pécs püspöke (akkor Scitovszky János volt) alázattal kérte, hogy ez a tisztelet annak rendje és módja szerint jóváhagyást nyerjen.”

Ez a pápai jóváhagyás vetette meg Boldog Mór újkori tiszteletének alapját. Egy év múlva a püspök körlevélben jelentette be: „IX. Pius pápa Mórnak, a 11. századi pécsi püspöknek nyilvános tiszteletét elrendelte és életbe léptette. Szent Mór hitvalló és püspök egyházi ünnepét évente az egész pécsi egyházmegyében a szerzetes templomokban is szentmisével és zsolozsmával október negyedik vasárnapján kell megülni.” Az ünnepet később, 1913-ban október 25-re rögzítették. (A két idézet Rónay György fordítása.)

---

Szent Imre legendája így beszéli el Mór kiválasztását a püspökségre:

„Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely őt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletből a fiát küldte előre a köszöntésre. A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kinyilatkoztatás mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után. Ezt -- bár a többiek is észrevették -- Szent István király szótlanul csodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek több, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet élt.

Ó, minden erényt felélesztő Kegyelem, ki természetünk korlátait bőségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba! Ennek a belső kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté:

Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent Hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, s Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király azonban odament külön-külön mindegyikhez, felfedte előttük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte. Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, ami a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan állt, s reménykedve Istenhez menekült, aki az emberi lelket vizsgálja.

Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.” (Csóka J. Gáspár fordítása.)

A történet naiv kedvességén átüt a tiszta léleknek az a finom érzéke, amelyet Szent Jeromos mondott ki oly tömören János evangéliumával (21,7) kapcsolatban: „Solus virgo virginem agnoscit; csak a szűz ismeri fel a szüzet.”

---

Kérünk, mindenható Istenünk, engedd, hogy Boldog Mór, a te püspököd és hitvallód érdemei segítsenek minket, hogy imádsága és példája nyomán tiszta és alázatos szívvel szolgálhassunk Neked!

Élete

+ Gyermekkorában került Pannonhalmára, a bencés szerzetesek nevelték. Felnőve a szerzetesi életet választotta. Ő az egyik első magyar származású benedekrendi szerzetes. A rendben vette fel a Maurus, Mór nevet.

+ Amikor Szent Imre herceg egyik látogatásakor a testvéreket csókkal köszöntötte, Mórt hét csókkal illette, jelezve ezzel, hogy egészen tiszta, önmegtartóztató életet él.

+ Fiatalon, körülbelül 30 évesen lett apát.

+ Az Annales Posonienses évbejegyzése szerint Szent István hívására1036-tól a pécsi egyházmegye második püspöke lett.

+ I. András koronázásakor egyike volt a szertartást végző három püspöknek.

+ Mór kézírását olvashatjuk a Tihanyi Apátság Alapítólevelén (1055).

+ A 15. századból származó misekönyvek szentként említik, illetve a martirologiumokban szerepel a neve, ezért az akkori pécsi püspök kérésére Boldog IX. Piusz Pápa 1848. augusztus 4-én jóváhagyta, és megerősítette a pécsi egyházmegyében kialakult nyilvános tiszteletét, XI. Piusz Pápa pedig 1925. december 4-én az egyházmegye társvédőszentjévé nyilvánította. Ünnepe: október 25.

Imádság

Mindenható Istenünk, tekints Szent Mór püspök érdemeire, és közbenjárására add, hogy példája nyomán tiszta és alázatos szívvel szolgáljunk neked. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Jelenlét

Ahogy itt ülök, szívem dobogása, légzésem ritmusa, gondolataim áramlása mind azt jelzi, hogy Isten folyamatosan teremt engem. Megállok egy percre, hogy tudatosítsam Istennek ezt a jelenlétét bennem.

Szabadság

Kereszthalálod szabaddá tett. Örömben és szabadon élhetek, nem kell félnem a haláltól. Irgalmadnak nincs határa.

Tudatosítás

Most feléd fordítom gondolataimat, Uram. Félreteszem feladataimat, elfoglaltságaimat. Megpihenek és felfrissülök a te jelenlétedben.

Isten igéje

Lk 13,22-30
A városokban és falvakban, amelyeken áthaladt, mindenütt tanított, így tette meg az utat egészen Jeruzsálemig. Valaki megkérdezte tőle: „Uram, ugye kevesen üdvözülnek?” Ezt válaszolta neki: „Igyekezzetek a szűk kapun bejutni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni rajta, de nem fognak tudni. A ház ura feláll és bezárja az ajtót, ti meg kint maradtok és zörgetni kezdtek az ajtón: Uram, nyisd ki nekünk! Akkor azt fogja nektek mondani: Nem tudom, honnan valók vagytok. Ti bizonygatjátok: A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcánkon tanítottál. De ő megismétli: Nem tudom, honnan valók vagytok. Távozzatok egy szálig, ti gonosztevők! Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat meg kirekesztve. Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában. És íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.”

Gondolatok a mai evangéliumhoz

• Hitünk középpontjában Jézus megismerése és a vele való jó kapcsolat áll. Ez több annál, hogy ismereteink vannak Jézusról, tanításáról, tetteiről. Némelyek kiváltságosnak hitték magukat, úgy érezték, a belső körhöz tartoznak, mert Jézus közülük való volt. Ő viszont ennél többre utalt. Megnyitotta az utat minden jóakaratú ember előtt. Uram, segíts, hogy jobban megismerjünk, tudjunk ráhangolódni üzenetedre, hogy barátaidként, társaidként éljük életünket.
• A megváltás az Úr ajándéka, amit mindenkinek fel szeretne ajánlani. Nem lehet megszerezni, kiérdemelni, küzdelemmel, erőfeszítéssel hozzájutni, hanem csak úgy, hogy hagyjuk az Urat munkálkodni, engedjük, hogy megváltson minket (Ef 2,8-9). Igen, el kell fogadnunk az ajándékot, és élnünk kell vele. Uram, add, hogy nyitott szívvel fogadjuk, amit felajánlasz nekünk. Fogadjuk el az ajándékot, tartsuk lámpásnak, amit tartóra teszünk, hogy mutassa az utat másoknak is (Mt 5,14-16).

Imabeszélgetés

"Maradjatok itt, és virrasszatok velem!" A te szavaid, Uram, tanítványaidhoz, szenvedésed és halálod előtt. Tudom, Uram, hogy mindig mellettem maradsz, és virrasztasz velem életem minden napján. 

Befejezés

Megköszönöm Istennek az együtt töltött perceket és a megvilágosító gondolatokat, amiket esetleg a szöveggel kapcsolatban kaptam.

Ámen

 

¹Ha nagyhatalmú emberekkel akarunk valamit elfogadtatni, csak alázattal és tisztelettel merjük tenni. ²Mennyivel inkább kell a mindenség Urához és Istenéhez teljes alázattal és tiszta áhítattal esedeznünk. ³Azt is tudnunk kell, hogy nem a sok szóban, hanem szív tisztaságában és a könnyes töredelemben találunk meghallgatást. ⁴És ezért rövidnek és tisztának kell lenni az imádságnak, hacsak az isteni kegyelem ihletéséből hosszabbra nem nyúlna. ⁵A közösségben azonban mindenképpen rövid legyen az imádság, és az elöljáró jeladására mindnyájan keljenek föl.

Jobb erőszakos halált halni, mint a hiúságnak élni.

Az egész mindenség, amennyiben rajta áll, vissza akar térni eredő forrásához. Ide irányul. Te is, ki a semmiből kaptad teremtett létedet, ha magadra maradsz – a tapasztalat szerint – mindig csak a bűnre hajlasz, mely értéktelen.

Lehet-e a Boldogságos Szűznek lábaihoz ülni és egy negyedóráig a Szent Szüzet nézni, lehet-e az ő erényein gyönyörködni, lehet-e azt a szép életet lelkünk előtt elvonulni engedni a nélkül, hogy az embernek szíve meg ne illetődjék, hogy az ember tőle valamit el ne tanuljon? Hogyha az ember olvasójával letérdel a Szent Szűz előtt és elgondolja, hogy ez a Szűz hogyan járt-kelt, mily szerényen, mily alázatosan, mily teli szívvel, mily boldogan, — lehetséges-e, hogy az embernek szíve meg ne mozduljon és meg ne teljék? Szent Erzsébetről azt mondja a legenda, hogy mikor ő, mint kis árva — hiszen elszakadt szüleitől — elment Thüringiába, a Boldogságos Szűz lett az ő mestere, az ő dajkája és édesanyja. Ó, be jól tud nevelni a Boldogságos Szűz! Lett a kis Erzsébetből az egyháznak és keresztény szeretetnek hősies alakja. Az ember megirigyli tőle ezt az anyát és azt mondja: «Boldogságos Szűz Mária, nevelj te engem is, neveld az én szívemet! Én is elszakadtam a földi érzelmektől, fogadj el engem, légy dajkám, mesterem, édesanyám!»

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 18. old.]

A középkori szellem még egységes volt, a pécsi és bé­csi egyetem ugyanazt tanította, mint a veleméri plébános a maga híveinek, hittudomány és bölcselet ugyanazon világszemlélet talajából nőtt ki, a hit és a tudás közt megvolt az összhang. A művésznek nem kellett külön stúdium¹⁴⁰, beleélés a vallás világába, mert hiszen benne élt hitében és belőle élt. És ebben a hitben ben­ne élt a nép, azért talált oly könnyen rá a művész a népre és a nép a művészre... Öt és fél évszázaddal ezelőtt min­den falunak megvolt a maga festményekkel, szobrokkal ékes temploma, hogy itt az ország szélén pár kilométe­res távolságban még ma is állnak azok az emlékek, me­lyek a maguk idején, ha nem is vetekedtek a trecento, quatrocento¹⁴¹ művészi alkotásaival, de nem is maradtak oly messze tőlük, mint az akadémiát végzett némely fes­tőnk alkotásai — Rafaeltől.

Űj stílusért, új egyházi művészetért kiált a mai eszté­ta-nemzedék. Stílus és irány a változó szellemnek kifeje­zése akkor, amikor a szellem már nem könyvtári rekvizi­tum, hanem élet. Az új egyházi művészethez vallásból élő nép és vallásból élő művész kell; a hitnek és tudásnak egy­másra találása, életszemléletnek egysége.

(VELEMÉR)

140.  Stúdium - tanulmány

141. Trecento, quattrocento - Itáliai művészet az 1300-as és 1400-as években. A quattrocento az itáliai reneszánsz első szakasza

Hisszük és valljuk, hogy akik nem találkoztak Jézus Krisztussal olyan módon, hogy az evangéliumot hitelt érdemlően hirdették nekik, emiatt nem hisznek Benne, vagy más valláshoz ragaszkodnak, azok lelkiismeretük mélyén szembesülhetnek Ővele, és dönthetnek a szeretet mellett, a jóság, az irgalmasság útján járhatnak.

Istennek jobban tetszik a legjelentéktelenebb munka is, ha azt csendben és magányban végeztük azon óhaj  nélkül, hogy arról az emberek tudomást szerezzenek, mint ezer más nagy munka. melyet azzal a szándékkal végeztünk, hogy az emberek észrevegyék.

Isten csak azoknak készíti elő a mennyor­szágot, akikről előre látja, hogy az övéi lesznek. Legyünk tehát hitünk és tetteink által az „övé" - és Ő dicsősége révén a „mienk" lesz.

(Margit mama szavai a halálos ágyán): Nyugodt a lelkiismeretem, minden kötelességemet igyekeztem jól végezni (MB V 563).

Nagyon sokat kell imádkoznunk. Ehhez nem sok szóra van szükség, mivel erre nincs is min­dig időnk, de rövid röpimákkal gyakran felemelhet­jük gondolatunkat Istenhez (...). Minden munkán­kat itassuk át imával. Minden imának megvan a maga eredménye, ha nem az, amiért imádkozunk, akkor valami más, ami még annál is fontosabb.

Az Isten Országának kedvéért elfogadott szüzesség és cölibátus nem mond ellent a házasság méltóságának, hanem feltételezi és megerősíti azt. Ahol nem becsiilik meg a házasságot, nem létezhet megszentelt szüzesség sem. Amikor az ember a nemiséget nem úgy tekinti, mint a Teremtő által adományozott nagy értéket, elve­szíti jelentőségét az is, ha a Mennyek Országa kedvéért lemondunk róla.
A szüzességben az ember testtel lélekkel várakozik Krisztus eszkatológikus házasságára az Egyházzal. Azért van ilyen várakozó állapotban, mert teljes egé­szében odaajándékozta magát az Egyháznak, abban a reményben, hogy Krisztus teljes egészében odaadja majd magát az Egyháznak az örök élet teljes igazságá­ban. Az olyan ember, aki a szüzességet vállalta, előre látja saját testében a jövendő feltámadás új világát (Mt. 22,30).
Ennek a tanúbizonyságnak az erejével a szüzesség tudatában van annak, hogy a házasság misztériuma él az Egyházban, és megvédi attól, hogy bármely módon kisebbítsék vagy elszegényítsék. Különleges módon szabadítja meg az ember szívét (1 Kor 7,32—35), „hogy a fedhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket". A szüzesség azt tanú­sítja, hogy Isten uralma és igazsága az az értékes gyöngyszem, amelyet minden más értéknél nagyobb becsben kell tartanunk, legyen ez az érték bármekkora. Ezért védelmezte az Egyház a történelem folyamán mindig a szüzesség felsőbbrendűségét a házassággal összehasonlítva, pusztán az egyedi kapcsolat alapján, ami a szüzesség és Isten országa között van. Noha az adott férfi vagy nő testi szempontból termékeny, a szűz olyan személy, aki lelkileg válik termékennyé, és sok ember apjává vagy anyjává lesz azzal, hogy segít Isten akaratának megfelelően felépíteni a családot.
Ezek a gondolatok a szüzességről talán megvilágít­hatják azok elméjét és segítséget nyújthatnak azoknak, akik tőlük független okok miatt nem voltak képesek megházasodni vagy férjhez menni, és elfogadták hely­zetüket a szolgálatteljesítés szellemében.

A világ struktúráiban annyira megromlott, hogy néha kénytelen vagy a rosszban részt venni: a munkásnak a gyárban bombát kell gyártania, a kereskedőnek alkoholt kell árusítania, a bírónak válásokat kell kimondania, a vállalkozó, hogy bizonyos munkákat megkapjon, dugipénzekkel veszteget..., neked is szenvedned kell ezek láttán; nem fogadhatod el másképp ezt a rosszat, csak azzal a feltétellel, hogy másutt veted be magad, hogy harcolj ez ellen a megbomlott világ ellen.

A jegyes szava:

Óvakodnod kell attól, hogy ezt a mélységes mély szentséget kíváncsian és haszontalanul vizsgálgasd, hacsak nem akarsz a kételkedés mély örvényében elmerülni.

A fölségesnek vizsgálója megszédül a dicsőségtől.

Többet tud Isten végbe vinni, mint ember érteni.

Elviselhető az igazságnak jámbor és alázatos kutatása, amely mindig kész a tanulásra, és az atyáknak tisztes mondásai szerint igyekszik haladni.

Boldog egyszerűség, amely nem jár a kérdéseknek nehézségekkel teli útján, inkább Isten parancsainak sík és világos ösvényein halad.

Sokan elveszítették áhítatos lelkületüket, mikor vizsgálni próbálták, ami nem rájuk tartozik.

Hitedet fogják számon kérni tőled és igaz életedet, nem elméd járását és Isten titkainak mélységét.

Ha azt sem érted, azt sem fogod föl, ami alattad van, ami fölötted van, hogyan érthetnéd?

Vesd alá magadat Istennek, alázd meg értelmedet a hit előtt, akkor megkapod a tudás világosságát hasznod és szükséged mértéke szerint.

Némelyek súlyos kísértésekbe esnek a hit és az Oltáriszentség körül, de ennek nem annyira ők az okai, inkább a gonosz lélek.

Ne sokat törődj a gondolataiddal, ne szállj vitába velük, ne felelj azokra a kételyekre, amelyeket a sátán fölvet benned, inkább higgy Isten szavának, az ő szentjeinek és prófétáinak, akkor elfut tőled a semmirekellő ellenség.

Gyakran nagyon hasznos az, hogy Isten szolgájának ilyesmit kell tűrnie.

Mert nem kísérti ő a hitetleneket meg a bűnösöket, azokat már biztosan magáénak ismeri, a hívő embereket s az imádságos lelkűeket azonban sokféle módon kísérti, zaklatja.

Járj hát egyszerű és kétségektől ki nem kezdett hittel, és alázatos tisztelettel vedd magadhoz az Oltáriszentséget, amit pedig meg nem érthetsz, azt hagyd bízvást a mindenható Istenre.

Nem csap be téged az Isten, az csapódik be, aki a kelleténél jobban hisz magának.

Az egyszerűekkel jár-kel az Isten, az alázatosaknak nyilatkoztatja ki önmagát, értelmet ad a kisdedeknek, megnyitja a tiszta szívűek szemét, de elrejti kegyelmét a kíváncsiak s a gőgösek elől.

Az emberi okoskodás erőtlen és könnyen csalatkozik, viszont az igazi hit nem csalatkozhatik.

Minden okoskodásnak és természet szerint való vizsgálódásnak követnie kell a hitet, nem megelőznie és megtörnie.

Mert a hit és a szeretet legszebben itt tündököl, és titokzatos úton-módon ebben a legszentebb és legméltóságosabb szentségben munkálkodik leginkább.

Az örök, mérhetetlen és végtelen hatalmú Isten, égen és földön nagy és kifürkészhetetlen dolgokat visz végbe, csodatetteit nem lehet kikutatni.

Ha olyanok volnának Isten művei, hogy az emberi okoskodás könnyen nyomukba érne, nem kellene őket csodálatosnak és kimondhatatlannak emlegetnünk.

Az út szélén ülő vak koldus, Bartimeus azt kéri Jézustól, hogy lásson. A látás és a belátás vágya, a megismerés és az élet értelmének keresése egyidős az emberiséggel.

A filozófiatörtének egyik leghíresebb szövege, Platón barlanghasonlata is, a fizikai látás különböző lehetőségei révén szemlélteti a valódi ismeretek megszerzésének nehézségeit. Ebben a filozófus a látásnak kétszer három fokozatát állítja elénk. Az első a színházi bábszerű figurák árnyai, amit egy barlang mélyén teljesen lekötözött emberek az előttük magasodó falon látnak. Egyikük, megszabadulva bilincseiből elindulhat a fölfelé és kifelé vezető úton. Itt a látás második fokozatára érve megnézheti azokat a tárgyakat, amiknek eddig csak az árnyait szemlélhette és a bábjátékosokat, akik ezeket egy fal fölött mozgatták, majd a látás harmadik fokaként azt a tüzet, aminek fényében korábban az árnyakat látták. Feljebb haladva kijut a barlangból, és a látás negyedik szintjén először csak éjszaka bír a csillagokra és a hold fényére tekinteni, majd nappal az egyre nagyobb fényhez fájdalmasan hozzászokva a dolgok árnyaira és tükörképeire. A látás ötödik fázisában tudja a dolgokat és az embereket nappali fénynél megcsodálni és végül a hatodik mozzanatban lesz képes megpillantani a napot, a fény, a meleg, az élet és minden jó forrását.

Platón hasonlata ismeretelméletének rövid foglalata is. Ebből most csak egy mozzanat fontos számunkra. Az, hogy a hétköznapi élet ügyes bajos dolgait, törekvéseit és rivalizálásait, jutalmait és céljait, a filozófus a nevelésben nem részesült lélek tevékenységeihez sorolja és a látás legprimitívebb és legalacsonyabb szintjére helyezve egy barlang sötét mélyén falra vetülő árnyképek szemléléséhez hasonlítja. A valósághoz való eljutás nála egy fáradságos és fájdalmas út, aminek a végén azonban olyan felfedezés vár az emberre, ami semmilyen eddigi tapasztalatához nem hasonlíthatóan valóságos, eleven, jó és szép.  Hasonlatában a valóság és látszat helyet cserél. A barlangbéli látszat világból a realitás, az igazi lét felé emelkedő ösvény, a megismerés útja pedig nehéz és fáradságos.

A modern kor embere azonban már nem megismerni akarja a világot, hanem használni. Thomas Hobbes így összegzi ezt: “mit kezdhetnénk vele, ha a miénk lenne”. Az európai ember kezébe kerülő - Kínában felfedezett - puskapor összetétele változatlan maradt, a cél változott meg. Amíg ott vidám tűzijátékok fényére lobbant, itt lőporként robbanva halált hozó ágyú és puskagolyókat röpített.

Saját történelmünk tanít meg bennünket arra, hogy a látás és belátás, a megismerés és megértés képességének fejlődése nem abszolút érték. A céltól függően lesznek gyarapodó ismereteink és hatékonyabb technikáink jók vagy rosszak, az örömet és az életet szolgálók vagy szomorúságot és halált hozóak.

Ha Platón körülnézhetne a mi világunkban, vajon hova helyezne bennünket? Talán a barlangja egy még sötétebb és mélyebb vermébe, ahol a virtuális világ képernyőinek villódzó képei kötik le a figyelmünket, vezetéknélküli fülhallgatók dugják be a fülünket és az érintőképernyők felületeinek folytonos nyomkodása köti meg a kezünket. Személyre szabható készülékek személytelenre szabnak bennünket, a kapcsolatok korábban sosem látott lehetősége tesz minket egyre elszigeteltebbé, a pornográf és elferdült módon bemutatott szexualitás egyre telhetetlenebbé és kielégíthetetlenebbé, az agresszivitás és a horror pedig egyre frusztráltabbá és gátlásosabbá.

Platónnál a nevelés feladata az volt, hogy a látszatok világából a helyes ismeret szépségére, igazságára és örök élvezetére elvezesse az embereket. Hitt abban, hogy a megismerés által feltárul a dolgok valódi természete és az ennek megfelelő élet beteljesedést hoz.

A vak Bartimeus azt kéri a Mestertől, hogy láthasson. Jézus látása visszanyerését hitéhez kapcsolja. Az itt “meggyógyított” értelemben fordított görög σώζω (szódzó) alapige jelentései azonban szerteágazóbbak és mélyebbek: hited megmentett, megszabadított, megtartott, életben tartott, üdvözített.

A vak koldus látása visszanyerését hitének köszönhette és megmenekülésére, megszabadulására, életben maradására és üdvösségére kapta vissza azt. Szeme világát visszanyerve Jézus életének utolsó, legintenzívebb szakaszának látására kap lehetőséget. Követheti őt az úton virágvasárnaptól nagypénteken át húsvét hajnaláig és pünkösdig. Vajon mennyit lát és mennyit fog fel Jézus szenvedésben pislákoló és kereszthalálban kialvó életének majd feltámadása titkának immár kiolthatatlan fényéből?

Bartimeus hite meghívás mindnyájunk számára, akik sokszor a szeretet és a boldogság meglátásra és felismerésére képtelen koldusokként az út szélén ülünk és halljuk, hogy a názáreti Jézus felénk jár. Talán hangtalan kiáltásunkra az evangélium ma is ezt üzeni: “bátorság, téged hív!” Az Üdvözítő - mit tegyek veled - kérdésére válaszolva pedig mi is kérjük bizalommal: “Uram, hogy lássak”!

 

 

Bevezetés

 „Jézus után kiáltott!”

Természetes, hogy született, vagy vakká lett emberekkel találkozunk, de mi lenne, ha mi lennénk egy közülük? 

Kirié litánia

Uram! Bocsásd meg, ha közömbösek vagyunk vak ember-társunkkal.

Ébressz együttérzést vak embertársainkkal!

Adj Uram segítőkészséget vak, vagy vakoskodó ember-társunkkal szemben.

Evangélium után

Talán szeretnénk többet tudni a jerikói koldusról, Bartimeuszról. Az evangélium azonban nincs te-kintettel kíváncsiságunkra. Nem be-szél a koldus elő- és utóéletéről. Csak a legfontosabbat közli, neve-zetesen azt, hogy Jézus után ki-áltott.

A történet azért is időszerű, mert mind a látással, mind pedig a gyógyulással korunk emberének is problémái vannak. Ma is sokan ülnek az útszélén, és nem látnak, nem látják az élet célját, értelmét, tétova lélekkel botorkálnak az élet útjain. És ami legszomorúbb: ők nem kiáltanak Jézus után.

Bartimeusz a megszámlál-hatatlanul sok éhező ember, aki ke-nyér és Isten után kiált.

Bartimeusz az elnyomottak és a kisemmizettek seregei, akik sza-badság és jólét után vágyakoznak.

Bartimeusz a kórházak, a be-tegágyak szenvedői, akik gyógyulá-sukban reménykednek.

Bartimeusz minden ember, aki a jóság, a szeretet melegéről álmo-dozik.

Bartimeusz a munkanélküliek egyre növekvő tömege, akik egy igazságos, együttérző társadalomban szeretnének élni.

Bartimeusz a szenvedély-betegek: alkoholisták és drogfo-gyasztók egyre növekvő serege, akik a kábulatban keresnek menedéket céltalan életük elviseléséhez.

Bartimeusz a sok-sok felnőtt és gyermek, akik nem tudják, hogy egyedül Jézus segíthetne rajtuk.

Annak ellenére, hogy magas szintre emelkedett tudományunk, és a tudás oly hatalommá lett, amelynek birtokában az ember uralkodik az őt körülvevő világ felett, Mert igaz, hogy a tudományok magas szintre emelkedtek, de  ezzel együtt oly magas szintre emelkedett, oly magas szintig eljutott a korrupció is, mint még sohasem. S annak ellenére, hogy azt hangoztatják, hogy a jogos és erkölcsös közül mindig a szigorúbbat kell választani, mégsem a szigorúbbat, mégsem az erkölcsöset választják A pénz bűvöletétében élő, vak világunk nem ott keresi a problémák megoldását, ahol, és nem abban, amiben kellene.

Nem követi a vak Bartimeusz példáját. S nem kiált Jézus után. A mai vakoskodó ember, zűrzavaros világunkban, nem jut el odáig, hogy Bartimeusszal kiáltsa: „Add Uram, hogy lássak!” És ha el is jutna eddig, nincsenek olyanok, akik, miként annak idején Bartimeuszt, úgy őket is, a mai Bar-timeuszokat is, odavezetnék Jézus-hoz.

Elkereszténytelenített, misszi-ós területté lett hazánk. A hívő keresztény életében is egyre hang-súlytalanabbá válik a mindennap imádkozott, Mennyei Atyához inté-zett kérésünk: „Jöjjön el a Te országod!” Hogy ez eljöjjön, ezért nem elegendő csak imádkoznunk, hanem tennünk, s cselekednünk kell!

Szomorúan kell megállapíta-nunk, hogy a legtöbb keresztény életében elhalványult az apostol-kodás  gondolata. Ezért tekinti egyik fő feladatának a Bíboros a hazai, úgy nevezett népmissziók felújítását.

Egyesek azzal indokolják passzivitásukat, hogy tisztelik mások szabadságát, és nem akarnak be-avatkozni lelki ügyeikbe. Nem vitás, hogy az evangélium szellemétől teljesen idegen minden erőszakos-kodás.

         De az is tény, hogy az apostolkodás gondolatának elhal-ványulása odavezet, hogy át-engedjük az apostolkodás lehe-tőségét más vallások hirdetőinek. Azok aztán nem tétlenkednek. Megragadnak minden lehetőséget tanaik hirdetésére. Hatalmas anyagi, s propagandatámogatást kapnak a tengeren-túlról importált szekták, de a nagy keleti vallások is hát-országaiktól. Európa-szerte épülnek a mecsetek és pagodák. S Európa, s benne népünk is elkeresztény-telenedik. S erre hivatkozhatnak mindazok, akik nem engedik, hogy az EU alkotmányának pré-ambulájában benne legyen a keresztény értékekre való utalás a legenyhébb megfogalmazásban sem.  Azt olvassuk az evangéli-umban, hogy Bartimeusz, miután visszanyerte látását, Jézussal tartott az úton.

Nekünk, akik megkaptuk Jé-zustól a látás kegyelmét, s akik vele tartunk, s vele járjuk életutunkat, kötelességünk azon munkálkodnunk, hogy minél több honfitársunk kiáltson Jézus után, s látóvá legyen, Jézussal járja életútját, s biztosítsa saját és nemzete boldogulását.

A mai vasárnapon szeretettel kell gondolnunk azokra a hithir-detőkre, akik elhagyva szülőföld-jüket, a civilizált életkörülményeket és sokszor komoly külső és belső nehézségek közepette végzik a missziós munkát.

Csodálattal adózunk ma nekik. Krisztus szeretete űzi őket, s nemegyszer a véres vagy vértelen áldozattól sem riadnak vissza, csak azért, elvigyék az evangéliumi örömhírt a sötétben élőknek, kiragadják őket a szellemi sötét-ségből, hogy megtanítsák őket írni és olvasni. Hogy gyógyítsák testi, s lelki betegségeiket, hogy emberhez méltó élethez juttassák őket, és ők is, és minden ember, velünk együtt eljusson az üdvösségre.

Amén

1. Örüljetek Jákobon… Az Úr megszabadította népét… (Jer 31,7–9)

Jeremiás a vigasztalás prófétája. Jeruzsálem eleste után a szabadulást, a messiás szabadítását jövendöli meg. Számunkra Jézus Krisztusról, a Megváltóról beszél. Látomásában összefonódik a közeli és távoli jövő. Az Úr egy nép fájdalmas eseményein keresztül is megmutatja gondviselő erejét.

2. Mert minden főpapot az emberek közül választanak, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket… Ezért a népért is, saját vétkeiért is áldozatot kell bemutatnia… (Zsid 5,1–6)

Jézusnak, az örök főpapnak nem kellett a saját bűneiért áldozatot bemutatnia. Ő nem az ároni, hanem a Melkizedek rendje szerinti főpap, s mint az Atya küldötte az ószövetségi papság fölött áll. Az újszövetségi papok Krisztus papságából részesülnek. Őket nem az emberek választják, hanem Isten hívja.

3. Közben Jerikóba értek… Egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az út szélén, kéregetve… (Mk 10,46–52)

A jerikói vak meggyógyításáról szóló beszámolót Máté és Lukács is közli. De időben Márk evangélista van közelebb, ő a legrégebbi szövegtanú. Egyedül ő közli a koldus nevét. Márk számára azért is fontos ez a történet, mert Jézus úton van Jeruzsálembe, ahol kereszthalál vár rá, és ez az utolsó csodája szenvedése előtt.

A Jeruzsálemtől mintegy 37 kilométerre levő pálmák városa, 250 méterrel a tengerszint alatt fekszik a Jordán-völgyének oázisában. Az újszövetségi Jerikót Heródes építtette újjá. Oda emeltette fényűző téli rezidenciáját is, felszereltette ló- és kocsiversenypályával, amfiteátrummal, e köré épült a város.

 

Jézus átmegy a városon, és Jerikó elhagyásakor találkozik a vak koldussal, Bartimeussal. A koldus sokat hallhatott Jézusról, mert amint Jézus a tolongó tömegtől körülvéve elhalad, az út szélén ülve éktelen kiáltozásba kezd. Próbálják ugyan csitítani, de nem hagyja magát, tovább kiáltozik, és így sikerül megállítania Jézust és kíséretét. Jézus mint Dávid fia, a király, magához hívatja a vak embert, mintha kihallgatásra szólítaná. Erre az ledobja köntösét, Jézushoz rohan. Könyörületért fohászkodik. Koldus és király találkozik. Ebben a pillanatban a tömegben egyedüli hívő a vak koldus... Hisz abban, hogy Jézus megszüntetheti vakságát. „Menj, hited meggyógyított” – válaszol Jézus a kérésre.

Szent Márk számára nem is a fizikai gyógyulás a mérvadó, hanem a látó hit. A lélek gyógyulásának folyamata, ami Bartimeusban végbemegy. Itt nem annyira a vele megesett csodáról, mint inkább Bartimeus hitéről van szó. Igazából nem is a kívülállók vagy a tanítványok szemével meséli el a történetet, hanem a vak szempontjából. Ahogyan a vak koldus átélte a lelki és testi vakság sötétségét, majd megvilágosult – újjászületett. Sokszor belőlünk is ez a gyógyító, megmentő hit hiányzik, holott adva van a szabadulás. Ebből születik az igazi látás, a valódi felismerések, és ez sokkal több, mint egy testi szerv működése.

Bartimeus tudja, hogy neki mindene megvan, egyedül a látás képessége hiányzik. Ezt csak Isten adhatja meg. De azt is tudja, hogy Jézusban Isten áll vele szembe. Az emberektől kaphat tanácsot, szemüveget, távcsövet, pénzt is, de mire megy vele? Neki látnia kell testileg-szellemileg egyaránt. (Állítólag a koldulás manapság is jól jövedelmez. Egyes koldusok napi kétszáz eurót is összekoldulnak…)

Nekünk ugyan van szemünk, de képesek vagyunk-e eligazodni a világban? Hányszor hiányzik a tisztánlátás képessége, amikor jól kellene döntenünk? Minduntalan vakok vagyunk, ha csak magunknak élünk, és nem ismerjük fel küldetésünket mások felé. Látássérülteknek számítunk, ha kiesnek látókörünkből a szép, a jó, az igaz és örök értékek. Szűklátókörűekké válunk, ha csupán kéregetni, koldulni szeretnénk. Kihasználni embertársainkat, kiszívni energiájukat, közben meg nem akarunk ajándékozni, elássuk talentumainkat. Sokféle

vakság kísérthet meg. Megvakíthat az erős fény: tudás, hatalom, pénz, egészség, túlzott önbecsülés – és elveszíthetjük érzékünket a természetfeletti valóságra. Ha engedünk a világ csábításának, szem elől tévesztjük örök üdvösségünket. A meggyógyult vak követte Jézust az úton. Kérjük, gyógyítson meg minket is a világ világossága. Megszabadulunk vakságunktól, ami koldusbotra juttatott, és bejárásunk lesz Isten országába.

„Mit akarsz, mit tegyek veled?” – kérdezi Jézus a vak koldustól. A sötétségben élő Bartimeus válasza: „Mester, hogy lássak”. Jézus meggyógyítja őt, de figyelemre méltó, hogy nem a testi látás vissza nyerését említi, hanem a hitét: „Menj, a hited megmentett téged.”

 

Ahogy az ember a jerikói vak történetét olvassa, elgondolkodik: ugyan mi különbség van Bartimeus és miköztünk? Olykor nem ülünk-e mi is, a kis és nagy történések országútja mentén, életünk rongyos batyuján, s nyeldessük mások lába porát, hallgatjuk tülekedésük zaját, egy kis szeretetet, egy kis megértést, egy kis örömet, egy jó szót koldulva?

 

Valóban, mi különbség van közte és köztünk?

 

Az egyik lényeges különbség az, hogy Bartimeus tudta, hogy vak és koldus. Vajon mi tudatában vagyunk annak, hogy olykor mi is vakok vagyunk, ha nem is fizikailag, de lelkileg, szellemileg?

 

Egy másik különbség, ami az előbbihez kapcsolódik: Bartimeus nemcsak tudta, hogy vak és koldus, de szabadulni szeretett volna vakságától és kolduságától, régi életétől. S mert szabadulni szeretett volna, ezért túlfigyelt percnyi életén. Figyelt, mert a jövő-menőktől már hallott Róla, a Szabadítóról. Aki halottakat támaszt föl, betegeket gyógyít meg, és a vakoknak visszaadja szemük világát.

Élete minden szomjúságával vágyott arra, hogy találkozzék Jézussal. De nem azért, hogy alamizsnát kérjen tőle. Neki most nem alamizsna kell, hanem világosság. Új életet szeretne. Olyan életet, ami nem koldus élet. Anyagilag nem jobb élet kell neki, hanem más élet. Ezért kezd kiáltozni, amikor tudomására jut, hogy Jézus közeledik feléje: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”

 

Milyen jó volna, ha mi magunk is rádöbbennénk a bűnös és a kegyelmi, a langyos és az elkötelezett, a kényelmes és az áldozat vállalásra kész, a megszokásból gyakorolt és az öntudatos keresztény élet közötti különbségre. Ha egyszer egészen elhinnénk, hogy nem az a bajunk, hogy kevés az élet alamizsnája, amit kapunk: kevés a szeretet, a megértés, az öröm, mert ha többet kapnánk, akkor sem változna meg jelentősen az életünk. Tehát nem többre, hanem MÁS-ra van szükségünk. Kikerülni a vakság rabságából a szabadságra, a világosságra. Ez jelentene igazi változást az életünkben. Ahol a kevés kenyér is elég lenne. Ahol még a földön is lehet jól aludni, mert más! Nem több, hanem egészen - más.

 

Egy harmadik különbség Bartimeus és köztünk az ő hite. Testi látását elvesztette, de ennek ellenére hite segítségével lélekben jól lát, és felismeri Jézusban a Messiást „Dávid Fiát”.

Ennek következtében hitte, hogy lehetséges a vakságból való szabadulás. Hitte, hogy ha a Messiás, a Megváltó akarja: megkönyörülhet rajta. Hitte, hogy ki lehet szabadulni a vakságból. A régi életből. Hitte, hogy van Valaki, aki megszabadíthatja őt és az, Dávid Fia, Jézus.

 

Nem látta a fizikai világot, de annál függetlenebb, bátrabb lett. Hitét a nagy tömeg előtt is meg merte vallani. „Többen is rászóltak, hogy hallgasson”. Lepisszegik: a „koldus” maradjon koldus. De ő, a vízbe fúlók módjára annál hangosabban kiáltotta: „Jézus, Dávid Fia könyörülj rajtam!”

 

Bartimeus döntött és mindent „kockára tett”. Mindenkivel szembefordult. Szembefordult saját sorsával is. Vállalta a kockázatot, hogy holnap semmit se fognak dobni a tányérkájába, hogy ott fordul fel elhagyatva az árokszélén. S mégis mindennek és mindenkinek hátat fordított, amikor Jézus felé fordult – és még jobban kiáltozott, mert minden idegszálával érzi, hogy ez az egyetlen alkalom, ami az utolsó is lehet. És Jézus megáll. Istennek egyszülött Fia megáll a jerikói úton, éppen úgy, mint a példabeszédben az irgalmas szamaritánus – megáll, hogy segítsen. Mert Ő nemcsak beszél, hanem cselekszik is.

Mert Jézus nem olyan, mint mi, akiknek a szája tele van az ember megbecsüléséről szóló szép szavakkal, de azonnal töméntelen dolgunk akad, ha meg kellene állnunk, egy másik emberért, akinek ránk van szüksége. Ezért nehezen tudjuk elképzelni, hogy Jézus törődik velünk, mert azt hisszük, olyan, mint mi, s eszünkbe se jut, hogy nekünk kellene olyannak lenni, mint Ő, Aki nem sok szót ejtett az úgynevezett emberi méltóságról és értékről, de halálra adta magát az emberért.

 

Jézus megállt és ezt mondta: „Hívjátok ide!” - emberek által hívja. Azok által, akik pár perccel ezelőtt még lepisszegték. És most mégis hívják. Miért? Mert az emberek csak addig hagynak magunkra, míg eredménytelen az életünk. Ha látják, hogy mindennek ellenére is eredményes – új arccal fogadnak. Assisi Szent Ferenc atyánkat is megtérése után egy ideig mindenki bolondnak tartotta. És mindenki elfordult tőle. De amikor látták, hogy az Isten meghallgatta – újra felé fordultak, egyre többen követték, majd szentként tisztelték.

 

„Az eldobta köntösét, felugrott, és odament Jézushoz”. Mivel ruhája akadályozta a Jézushoz jutásban, inkább megvált tőle –ahogyan a tengeren viharba került hajóból a matrózok vízbe hajigálják a biztonságos hajózás akadályait.

 

A mi életünk akadályai, amelyek nehezítik Jézus-követésünket: legtöbbször nem a köpeny, hanem esetleg az anyagiasság, vagy az önző, beképzelt énünk, kényelemszeretetünk, közömbösségünk. Esetleg egy-egy személy: rossz tanácsot adó barát, ivó cimbora, Isten áldása nélküli párkapcsolat. De lehet világnézet, az internet negatív hatása is… Bartimeus titka. Nem törődik senkivel és semmivel, csak Jézussal, mert hiszi, hogy az, Aki hívja, meggyógyíthatja vak és koldus életét.

 

Ha Jézusra nézünk, ha hiszünk benne, mint Bartimeus, lehetetlen, hogy meg ne induljunk mi is, hiszen Jézust látni és őt követni egy és ugyanaz. Ha Rá nézünk, a lehetetlen is lehetségessé válik. Még a háborgó tenger is úttá válik, mint Péter apostol lába alatt, míg Rá nézett a Mesterre!

 

Mikor Bartimeus odament Jézushoz, Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz, mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy lássak!”

A rövid, de lényeges párbeszéd Jézus részéről a mindenhatóságot, Bartimeus részéről pedig a hitet és bizalmat fejezi ki.

E két erő találkozásából csoda születik: „nyomba visszakapta látását”(Mk 10,52). Igen, akinek hatalma van, az ma is ilyen röviden kérdezi azt, aki hisz benne: - Mit kívánsz, mit tegyek veled? Bartimeus pontosan meg tudta mondani, mi kell neki: „hogy lássak”. Sőt az eredeti szöveg szerint, „hogy föltekinthessek”.

 

Jézus minket is kérdez, nem volna jó válaszolni? Reménykedő hittel: - Mester, hogy végre megszabaduljak a békétlenségtől, a lelki nyugtalanságtól, a félelmeimtől. - Mester, gyógyítsd meg önző énemet. – Mester add, hogy meg tudjak bocsátani, és ne gyűlöljek, ne kívánjam a másét szüntelen. - Mester, csitítsd le a véremet, szenvedélyeimet, hogy ne rúgjam fel a családi békét, a házastársi hűséget. - Mester, hogy lássak.

 

A föltett kérdés kapcsán ne kezdjünk magyarázkodni, ne keressünk kifogásokat: hogy a férjemmel van a baj... a feleségem nem ért meg... a gyermekem nem engedelmeskedik, a főnököm elégedetlen, kibírhatatlan... Jézus minket kérdezett... Ne kínlódjunk hosszú, szép mondatokkal, a lényegre törekedjünk. Azt az egyet mondjuk, ami nyomorult életünk beteg közepét jelenti. Amiből minden baj kiindul, ahonnan minden fájás kisugárzik, azt az egyet, mint az orvosnál, odamutatva: itt fáj, doktor úr.

 

Életünk beteg közepét tartsuk oda. Ne szépítgessük a hibáinkat, ne mások vétkeit emlegessük, hanem merjük kimondani, hogy olykor a vérünkkel, a beteges, önző énünkkel, vélt hatalmunk féltésével és ebből fakadó félelmeinkkel van baj. Mester a fölösleges aggodalmaimmal, a hazugságaimmal, a nagyravágyásommal, beképzeltségemmel, a kényelem szeretetemmel van baj. És kérjük, amit Bartimeus kért: Mester, hogy lássak. Mert valóban erre van először szükségünk, hogy helyesen, hogy jól lássunk.

 

Jézus ekkor így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított téged”. Az pedig nyomban visszanyerte látását...

 

Aki egyszer belenézett Jézus szemébe – az akkor is folytatni tudná az elbeszélést, ha sohasem olvasta volna Bartimeus történetét: „- és követte Őt az úton”. Megindult a Krisztus-követés kockázatos útján. A golgota, a kereszt felé vezető úton követi Jézust, ami az örök-életbe torkollik.

 

Ami ezen az úton történik majd vele, velünk, az lesz új, hívő életünk története: Isten Szentlelke nem sablon szerint végzi munkáját, szolgálatát.

 

Lehet, mikor bele nézünk Jézus szemébe, észre kell vennünk, hogy az a szelíd szempár lassan túlnéz rajtunk, s ha követjük tekintetét, összeszorul a szívünk, mert megnyitott szemmel talán meglátjuk, hogy magányos és szomorú. Meglátjuk, hogy száz sebből vérzik…

És talán észreveszi a férj, hogy tárggyá, ingyen cseléddé lett mellette az, akinek egyszer csillagokat hozott volna le az égről. Vagy meglátja a feleség, hogy pénzkereső géppé, idegronccsá formálta a férjét…

Mikor belenézünk Jézus szemébe és követjük tekintetét – meglátjuk a szüleinket és észrevesszük, hogy megöregedtek, megfáradtak, elkoptak és nagyon is rászorulnak a segítségünkre. Lehet, hogy meglátjuk a gyermekeinket s elszorul a szívünk, mert rádöbbenünk, hogy nem is ismerjük őket, nem tudjuk mi lakik bennük, illetve, hogy meglett férfiként, nőként is úgy viszonyulunk hozzájuk, mintha ma is kisgyerekek lennének.

Lehet, sőt biztos, hogy észrevesszük megnyílt szemünkkel a „szükséget szenvedő embert” a környezetünkben és nem tudjuk többé nézni, hogy rongyos és éhes. Egyszóval Isten Szentlelke nem sablon szerint végzi gyógyításait. Ha Krisztust követjük, szolgálni fogunk - ahogy Ő egész életén át szolgált.

 

A mai evangéliumi szakasz befejező mondata: „Menj, a hited megmentett téged. Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton”(Mk 10,52).

 

A külső világosságnak a belső világosság felel meg, és Bartimeus az Úr követője lesz. Amint ő, úgy a keresztény is Krisztustól kapja a világosságot. A hit megnyitja a keresztény szemét, megismerteti vele Istent és az emberré lett Fiút. De vajon olyan eleven-e benne ez a hit, hogy azonnal komolyan elkötelezi magát Isten szolgálatában, Krisztus követésében? 

 

A Niagarai vízesés kötéltáncosa megkérdezte a turistáktól: „Hiszik-e, hogy át tudok menni?” – Általános kétkedés. Erre átsétált. Második kérdése: „Hiszik-e hogy egy talicskát is át tudok tolni?” – Néhány kéz a magasba emelkedett. Áttolta, majd visszahozta. Végül: „Aki hiszi, hogy egy embert is át tudok tolni, tegye fel a kezét”. Mindenki feltartotta. „Tessék beülni!” Néma csönd.

 

Valahogy így vagyunk mi is Krisztussal. Hiszünk benne (?), de nem vesszük komolyan tanítását, nem követjük, nem mozdulunk, vagy mégis? …

Abban az időben: Tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni. Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam! Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: Dávid fia, könyörülj rajtam! Jézus megállt, és így szólt: Hívjátok ide! Odaszóltak a vaknak: Bátorság! Gyere, téged hív! Az eldobta köntösét, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: Mit akarsz, mit tegyek veled? A vak ezt felelte: Mester, hogy lássak! Jézus erre így szólt hozzá: Menj, a hited megmentett téged. Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.  Mk 10, 46-52

 

Mottó: Gyere, téged hív!

 

GYÓGYÍTÓ ÉRINTÉS

Nem mindenkinek mondja Jézus, hogy „kövess engem”.  De mindnyájunkra igaz a tanítványok hívása:„Gyere, téged hív!” Persze, meg kell lennie benned a mély vágynak, hogy láss!

 

VIP-ek, celebek érintésére ma is tömegek vágynak, és csődülnek össze, hogy a „Mester” közelében legyenek. Erről az érintésről fognak mesélni unokáiknak is. Pedig az ő érintésük nem gyógyít, mint Jézusé! És nem is arra vágynak, hogy lássanak, hogy lássák isteni mivoltát, hogy lássák a világot immár Isten szemeivel. Ők csak idoljukat fogják látni. Idoli mivoltában, bálványként. Nem valósnak, hanem testet öltött vágyként. Azaz valójában nem fognak látni, nem a valóságot, hanem képeket, Egyfajta mátrixba gabalyodnak. Virtuális valóságba. Akit azonban Jézus hív, az nem virtuális, hanem valós és egyúttal üdvözítő, gyógyító valóságot fog látni. Azt a valóságot, amit Isten akar és ad is neki.

Mk 10,46–52 „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”

A történet Jézus életének egy eredeti epizódját mondja el, noha rengeteg jelképesen értelmezhető utalást tartalmaz. Mindezek ellenére nincs igaza Bultmannak, aki szerint Jézus tevékenységét szimbolizáló irodalmi történettel állunk szembe. Még akkor sem, ha ez a történet Jézus jeruzsálemi tevékenységét mutatja be. Az újszövetségi Jerikó Heródes mintavárosa volt római helyőrséggel, hellenista színházzal. Jézus talán éppen ezért sem állt meg a városban. Az elbeszélésből nem derül ki, hogy a vakkal hol találkozott, és az sem, hogy a történet tanúi jeruzsálemi zarándokok voltak-e, vagy sem. Bartimeus bizonyára szimbolikus név, a görög Timóteus „névrokona”, melynek jelentése istenfélő. A koldus valószínűleg hallott már Jézus tevékenységéről és gyógyításairól, amelyet mint istenfélő zsidó messiási jelnek értelmez, ezzel magyarázzuk a „Dávid fia” megszólítást. Úgy könyörög Jézushoz, ahogyan az Ószövetségben Salamonnak, vagy más királynak könyörögtek. Nem világos, hogy kik hallgattatják el. De nyilvánvalóan azért tették, mert attól tartottak, világgá kürtöli az akkoriban igen vitatott Jézus messiási címét. A nyomorúsága azonban erősebb annál, hogy a tömeg elhallgattatná a segítségre váró vakot. Jézus miután magához hívja a könyörgő vakot, minden gyógyítás nélkül kijelenti: „a hited meggyógyított téged”. Egyes szakértők e szokatlan gyógyítási történet hitelességét éppen azért tagadják, mert a gyógyítás hitet dicsérő parabolává alakul.

Úgy gondolom, nem érti Jézus gyógyításait az, aki egyszerűen szabálytalan gyógyítói gyakorlatnak minősíti gyógyító csodáit. Jézus tettei és szavai ugyanis együtt hatnak. A nyilvános tömeg előtt végzett gyógyításaival előkészíti utcai tanítását. A cselekedet és hatása a tömeg figyelmét egy elméleti problémára, a Jézusban vetett hit gyógyító erejére irányítja. Ezt a tanítást valóban szükséges elmélyíteni. a jeruzsálemi események előtt.

A vakság bibliai fogalom, nemcsak Kelet egyik félelmetes szembetegségére utalt, hanem arra a tudati állapotra is, amely képtelen felismerni Jézusban az isteni küldöttet, és missziójában a megváltó szándékot. Az emberi személyekkel kapcsolatos vakság is életünk kísérője. Az indulatok, az előítéletek, a nézőpontbeli korlátok, az ideológiák, a vallási vagy vallástalansági elfogultságok mind alkalmasak arra, hogy elvakítsanak bennünket egy-egy személlyel kapcsolatban. Manapság amikor sokan a közéleti szereplőket a tetszés és a nemtetszés érzelmein keresztül ítéljük meg, szép számban válunk áldozatává a személyekkel kapcsolatos vakságnak. A hitetlenség vaksága pedig egy egész lelki világot és motivációs rendszert fedhet el előlünk. Azon túl, hogy egy személlyel kapcsolatban egyéni vagy kollektív igazságtalanság történik, az önmagukat vakságra kárhoztatottak attól is megfosztják magukat, hogy a tőlük értékesebb embertől tanuljanak.

A vak koldus története tehát valóban példázattá válik a jeruzsálemi út elején, nyitányaként sok olyan történésnek, amely önmagában is beszél. A szenvedéstörténetet ezért mindenki úgy olvassa, hogy közben vagy saját vakságával szembesül, vagy éppen ez a történet nyitja fel szemét egy másik világra, Jézus személyének isteni valóságára. Rajtunk áll, hogy vállaljuk-e a vak koldus szerepét és gyógyultan távozunk-e a Jézussal történt személyes találkozás után, vagy örökre behunyjuk szemünket egy másik világ, egy másik emberideál előtt.

Bartimeus imája

Uram, mélységes vágy hajtott ma hozzád. Keresztül mindenen, mindenkin, szemben az engem visszatartókkal, csitítókkal, hozzád kiáltottam, és egy szinte lehetetlen dolgot kértem tőled. Látni akartam! Lángoló hitem segített át minden akadályon. Tartsd meg bennem ezt a mélységes vágyat és hitet, mert ezentúl mindent a hit szemével akarok látni! Amen.

Minden lelki válság kegyelem…

Majdnem olyan meghitten beszélgettünk, mint máskor. A szavak csak úgy ömlöttek belőlünk. Mégis a szemed csillogásán láttam, hogy belül tele vagy fel nem oldott keserűséggel. És óvatosabban is fogalmazol, mint máskor. Félsz. Hirtelen belém villant: magadtól félsz! A beszélgetés közepén rájöttem: talán krízisben vagy, csak nem veszed észre. Minél tovább hallgattalak, annál inkább megizmosodott bennem a felismerés: nem ismered fel, hogy lelki válságban van az életed!

Ekkor még nagyobb gyöngédséggel fordultam hozzád, mint máskor. Összeszedtem minden bátorságomat és azt mondtam:

- „Minden lelki válság kegyelem!”

Elpirultál, mert a lelkedbe láttam... Majd egy darab után így folytattam:

- „Tudod, sok évbe telt, mire ki mertem mondani ezt a mondatot. Sok ezer beszélgetésre volt szükség a legkülönfélébb típusú emberekkel, hogy magam is felismerjem: A lelki válságoktól nem kell félni. Minden lelki válság kegyelem!”

- „Mit értesz ezalatt?” – kérdezted halkan, talán a szótól is megijedve.

- „Minden válság lelkednek a láza, amely egy belső gyulladásra hívja fel a figyelmedet.

Minden válság lelked szenvedése, amely abban a pillanatban úgy érzi, létének nincs értelme, és arra törekszik fuldokolva, hogy magának valamilyen (új) célt találjon.

Minden válság egy vagy több meg nem valósult álmod sikolya, amely arra vár, hogy beteljesüljön.

Minden válság egy-egy kihívás, létkérdés, és arra vár, hogy végre egyenesen, kendőzetlenül - és kielégítően megválaszold.

Viszont minden lelki válság egyértelművé teszi azt is, hogy mindig "több" vagy, mint problémáid.

Minden ember több, mint a saját lelki válsága!

Végül a lelki válságban Jézus próbál hozzád férni. Ő szól hozzád. Új, magasabb színtre akar emelni! Ne zárkózz el hát előle! Hallgatózz kissé mélyebben lelkedbe! És hallgass a belső hangra!

Az Ő hangjára.

Ha megteszed: ez lesz a kegyelem!

Lelked csillagórája.

Isten és lelked csillagórája!”

A wathsapp két végén még sokáig hallgattunk... Majd halkan elbúcsúztál. Közben mind azért fohászkodtam, hogy felismerd: lelki válságban vagy!

De a lelki válság mindig kegyelem!

Ha felismered és Jézushoz fordulsz vele!

Imre atya

Most pedig jegyezzétek meg magatoknak még ezt a másik tanácsot
is. Az ördög olykor elhiteti velünk, hogy valamelyik erény megvan
bennünk -- mondjuk például a türelem erénye -- s ezzel rávisz
bennünket arra, hogy minduntalan kívánjunk Istenért sokat szenvedni. S
csakugyan meg is vagyunk arról győződve, hogy képesek volnánk bármit
is elviselni. Efölött azután nagy az önelégültségünk, annál inkább,
mert az ördög szítja azt bennünk. Én pedig azt tanácsolom nektek, hogy
ne vegyétek semmibe az ilyen erényeket. Mindaddig, amíg nem volt
alkalmunk valamely erény próbáját kiállni. Higgyük el, hogy csakis
névről ismerjük s hogy az Úr nem is adta azt meg nekünk. Mert
megeshetik ám, hogy egyetlen egy nektek nem tetsző szóra, az a ti nagy
türelmetek szépen a földre csücsül. Ha ellenben már sokszor meg
tudtátok őrizni a türelmeteket, akkor dicsérjétek az Urat azért, hogy
kezd már benneteket beletanítani ebbe az erénybe és igyekezzetek még
többet szenvedni. Mert ha az Úr megadja nektek a türelmet, ez annak a
jele, hogy hála fejében ezen erény gyakorlását kívánja tőletek.
Azonban, mint mondtam, csak olyanba vegyétek, mintha őrizetbe volna
nálatok letéve.

Szeretett Anyám, van egy másik nap is, amelyen a lelkem, ha ez lehetséges, még szorosabban kapcsolódott az önéhez, s ez akkor volt, mikor Jézus újra önre szabta ki az elöljáróság terhét. Ezen a napon, drága Anyám, ön könnyek közt vetett, de az Égben, értékes kévékkel megrakottan, öröm fogja majd eltölteni … Ó, Anyám, bocsássa meg gyermekes együgyűségemet; érzem, ön megengedi, hogy keresetlen szavakkal mondjam el azt, amit egy fiatal szerzetesnőnek el szabad mondania Perjelnője előtt. Talán túl is lépem néha az alárendeltek számára szabott határokat, de meg merem mondani, Anyám, hogy ez az ön hibája: gyermek módjára viselkedem önnel szemben, mert ön sem Perjelnő, hanem Anya módjára bánik velem …

Ó, Jézus! földi zarándoklásod alatt mondottad: Tanuljatok tőlem, mert szelíd és alázatos szívű vagyok és megtaláljátok a lelketek békéjét.72 Mennyek hatalmas Ura, igen, az én lelkem megtalálja békéjét, mikor Téged szolgai alakban és természetben lát oly mélyen megalázódva, hogy még apostolaid lábait is megmostad. Eszembe jutnak ekkor szavaid, melyeket mondtál, hogy engem az alázatosság gyakorlására oktass: Példát adtam nektek, hogy ti is azt tegyétek, amit én cselekedtem. A tanítvány nincs az ő mestere fölött. Ha ti ezt értitek, boldogok lesztek, ha eszerint cselekedtek.

Értem, Uram, szelíd és alázatos szívedből fakadó tanításodat és kegyelmed segítségével gyakorolni akarom azt. Meg akarom magamat alázni, alá akarom vetni akaratomat nővéreim akaratának anélkül, hogy nekik bármiben is ellentmondanék, nem is keresve, van-e joguk vagy nincs arra, hogy nekem parancsoljanak. Senkinek sem volt veled szemben ez a joga, ó én Szerelmesem, és Te mégis engedelmeskedtél nemcsak a Szent Szűznek és Szent Józsefnek, de még hóhéraidnak is. Most pedig a szent Ostyában még betetőzöd minden eddigi megalázódásodat. Milyen alázattal rendeled magad alá papjaidnak, ó dicsőség isteni Királya, minden különbség nélkül, akár szeretnek Téged, akár – fájdalom! – közönyösek vagy hidegek irántad. Ha akarják, siettetik, ha akarják, késleltetik a szentmiseáldozat idejét, Te mindenkor készen vagy hívásukra az égből leszállni. Ó én Szerelmesem, a szent Ostya fehér leple alatt, mily szelíd és alázatos szívűnek látlak én Téged! Hogy engem alázatosságra taníts, nem alázhattad volna magadat mélyebbre. Szereteted viszonzásául én is utolsó akarok lenni, részt akarok venni megaláztatásaidban, hogy részem legyen Veled a mennyek országában. 

Arra kérlek, isteni Jézusom, küldj nekem mindannyiszor valami megaláztatást, valahányszor mások fölé akarnám emelni magamat. De Uram, Te ismered az én gyengeségemet; minden reggel elhatározom, hogy az alázatosságot gyakorolni fogom, és este mindig azt látom, hogy még oly sokszor elkövettem a kevélység hibáit. Ezt látva, a csüggedés kísért engem; de tudom, hogy a csüggedés is kevélység. Azért, én Istenem, egyedül beléd helyezem minden reményemet; Te mindent megtehetsz, alakítsd hát ki bennem ezt az erényt, amely után vágyódom. És hogy végtelen irgalmasságodtól megnyerjem ezt a kegyelmet, gyakran ismételni fogom: Szelíd és alázatos szívű Jézus, tedd szívemet a Tiedhez hasonlóvá. Amen.

Krisztus rokona vagyok, mint Szent Tádé apostol, kell tehát hasonlítanom Hozzá, és Anyámhoz is. Hűnek kell lennem, mint Szent Simon volt.

1937.3.24. Nagyszerda. Szívem Isten után eped. Egyesülni akarok Vele. Halvány aggály nyugtalanítja lelkem, de ugyanakkor a szeretet különleges lángja felgyújtja szívemet. Szeretet és fájdalom együtt élnek a szívemben.

A lelkek története mélyen el van rejtve az isteni szívben. És amit mi a magunkéról úgy hisszük, hogy néha megértünk, mindig csak egy futó tükröződése annak, ami Isten titka marad addig a napig, amelyen minden nyilvánvalóvá nem lesz. Az én nagy örömöm a remény az eljövendő átlátszóságban.

Ismét arra kért, hogy menjek el még egyszer lelkiatyámhoz. Igen meglepődtem ezen a kérésen, mert lelkem úgyis kínos sötétségben vergődött, és nehezen tudtam magam rászánni. Állandóan a gonosz zavargásai tartottak sötétségben. Olyan gondolattal zavart, hogy ez nem is Isten akarata, hanem csakis az én egyéni akaratom kielégítése lenne, és személyes ragaszkodásomat akarom a gyóntatóm előtt érvényre juttatni. Ismét rettentő volt ez a kínlódás, mely hosszú ideig tartott. Ugyanaznap este a Szűzanya szólt: „Úgy örülök, leánykám! Nekem is egyetlen örömöm Szent Fiam öröme.” Átgondoltam a Szűzanya szavait, de sehogy sem volt világos előttem az, amit mondott. Én nem láttam tisztán, mi is az, amivel az Úr Jézusnak örömet szereztem. Lelkemet folyton a bűntudat fojtogatta. Szorongó szívvel kértem a Szűzanyát: „Anyám, ne engedj vétkezni!” Utána lelkem kissé megnyugodott.

Mostanában a szentáldozás egyre inkább hozzátar­tozik a szentmisén való részvételhez, szinte minden­ki áldozik a szentmisén jelenlévők közül. Sőt az is előfordul, hogy a temetési szentmiséken a nem-kato­likus keresztények és a vallástalan emberek is meg­áldoznak. Az elmúlt évtizedekben a katolikus hivek tudatában eléggé elterjedt az a meggyőződés, hogy szentáldozás előtt nem kell feltétlenül gyónni. Elegendő, ha a szentmise elején, a bűnbánati imád­ság által közösen megbánjuk bűneinket. Pedig nyil­vánvaló, a mise elején a közös bűnbánat célja csak az, hogy alkalmassá tegyen bennünket a szent misztériumok ünneplésére, de nincs meg benne a bűnbánat szentségének hatékonysága.

Ami Urunk Jézus Krisz tus és az Anyaszentegyház is ajánlja a gyakori szentáldozást, de a megfelelő előkészületre is figyelmeztet bennünket. A katoli­kus egyház katekizmusa egyértelműen megfogal­mazza, hogy milyen feltételei vannak a méltó szen­táldozásnak: „A szentáldozásnak feltétele a teljes közösség a katolikus Egyházzal és a kegyelem állapota, azaz a halá­los bűntől való mentesség tudata. Aki tudja, hogy súlyos bűnt követett el, annak meg kell gyónnia, mielőtt szentáldozáshoz járul. Fontos a lelki Összeszedettség és az imádság, és az Egyház által előírt böjt megtartása is, valamint, a megfelelő ruházat és viselkedés a Krisztus iránti tiszte­let kifejezésére" (291. kérdés).

Konkrétabban megfogalmazva ez azt jelenti, hogy csak az áldozhat, aki katolikus, volt elsőáldozó és a szentáldozás előtti időszakban - legfeljebb egy-két hónapja - elvégezte a szentgyónását, és azóta nem követett el súlyos bűnt. Azok a katolikusok nem áldozhatnak, akik csak élettársi kapcsolatban  élnek vagy elváltak és újra házasodtak polgárilag. Protestáns testvéreink (pl.: evangélikusok, reformá­tusok.) katolikus templomban nem járulhatnak szen­táldozáshoz. Pál apostol tanítása szerint az Eucha-I    risztia az „egység szentsége". Amíg nem vagyunk egyek a hitben, nem lehetünk egyek a szentmise és szentáldozás közösségében sem.

A szentáldozásra fel kell készülnünk, de a megfelelő előkészület ellenére is tudatában vagyunk annak, hogy nem vagyunk méltók a szentáldozás­ra. Ezért fohászkodunk hittel és reménységgel: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem". Azért részesedünk az Eucharisztia szentségében, hogy megszentelődjünk, nem azért, mert már szentek vagyunk.

Oszd meg kenyeredet az éhezővel..., és ne zárkózz el testvéred elől! (Ézs 58,7)

Miért zárkózunk el testvérünk elől? Azért, mert nem testvért látunk benne, hanem vetélytársat, ellenfelet, sőt olykor ellenséget. Félünk tőle, féltjük tőle a javainkat. És őt miért nem féltjük? Mióta az ember szembefordult Istennel, szembekerült embertársával is. S ez így tapasztalható - attól kezdve, hogy egy családban megszületik a második gyermek, egészen a világűr birtoklásáig.

Isten arra figyelmeztet, hogy az emberiség egy vérből van teremtve, tehát egy nagy család, úgy kellene néznünk mindenkire, mint testvérre. A bizalmatlan, önző, közönyös magatartás elzár egymástól, a magára maradt ember még inkább fél, és aki fél, az agresszív lesz.

Hogyan lehet ennek véget vetni? Pál apostol tanácsa: béküljetek meg Istennel (2Kor 5,20)! Isten nem ellenség, ti se hadakozzatok ellene, és ne is védekezzetek ellene! Nem büntetni készül, hanem ajándékot kínál. Aki őt elkezdi szeretni és szolgálni, az képes lesz szeretni és segíteni a másik embert is. Függetlenül attól, hogy kicsoda. Nem azt nézi, hogy megérdemli-e, vagy hogy megéri-e segíteni neki, csupán azt, hogy szüksége van rá. Isten is csak azt nézte, amikor könyörült rajtunk.

Az ilyen ember megszabadul az önzéstől. „Az volt a bűne... Sodornának, hogy bár... kenyérbőségben... volt része..., a nyomorultat és a szegényt mégsem támogatta." (Ez 16,49)
Megszabadul a közönytől. „Ne nézd el, ha embertársadnak... juha elcsatangol, ne menj el mellettük közömbösen..." (5Móz 22,1-4)

Felszabadul arra, hogy sose érvényesítse a maga előnyeit mások kárára, de mindig legyen kész akár a saját rovására is segíteni, adni, örömöt szerezni, áldozatot hozni másokért. Jézus Krisztus erre adott példát, s az a mi lelki gazdagságunk forrása, hogy ő azért jött, hogy szolgáljon, és az életét adja váltságul sokakért (Mk 10,45). Boldog az, aki meri őt követni ezen az úton.

(16) „…énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik hinni fognak Őbenne…” (1Timóteus 1,12–20)

A bizonyságtevő először hálát ad, hogy az Isten őt Jézus Krisztus szolgálatára rendelte. Ez a rendelés minden emberi szándékot megelőző, isteni döntés. Isten üdvösségesen döntött felőlünk, nincs mitől félnünk, ezért az Urat szolgáljuk minden tettünkkel. Ez életünk öröme és értelme (12).

A bizonyságtevő megvallja, milyen is volt ő az Úrral való találkozás előtt: káromló, övéit üldöző, erőszakos, tudatlan, azaz hitetlen (13). Ez az állapot rettenetes: az ember azt hiszi, hogy mindent tud, mindent birtokol, ezért önző és önhitt, szavaival és tetteivel irgalmatlanul tobzódó. Akkor is, ma is: ugyanaz a helyzet. Érdemi változás nem társadalmi változásokkal történik, mert ezekkel a változásokkal az irgalmatlanság csak ruhát vált. Valódi változás csak akkor történhet, ha Isten irgalma könyörül rajtunk, személyesen rajtam, és belátom: nem a másik a hibás, hanem mindenekelőtt én, hiszen a bűnösök között első vagyok én! (15)

A bizonyságtevő megvallja azt, hogy milyenné lett, mivé formálta őt az Úr kegyelme. Hiszen a bizonyságtevő személyesen megtapasztalta, hogy bőségesen kiáradt őrá az Úr kegyelme (14). Ez a bőségesen kiáradó kegyelem Isten könyörületének, végtelen türelmének cselekvése, amely üdvözít, bűnbocsánatot, új életet és örök életet ajándékoz nekünk (15–16). Bővelkedünk, minden a miénk.

A bizonyságtevő vallomása azonban csakis azért szólal meg, hogy reménységre hangoljon másokat is. A bizonyságtétel rövid, nem magamutogató, nem magáról beszél, hanem az Isten cselekvéséről, de a saját tapasztalása alapján. A bizonyságtevő csak azért szólal meg, hogy mások is hallják az evangéliumot, az igaz beszédet, amely elfogadásra méltó: Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy üdvösséget adjon a kárt szenvedett, és abban dagonyázó embervilágnak; azoknak, akik hinni fognak (15–16).

A bizonyságtevő mindezért az Urat magasztalja, az örökkévaló királyt, aki halhatatlan, láthatatlan, egyetlen, minden tiszteletre méltó, örök Isten; aki Jézus Krisztusban láthatóvá lett és örökségét visszaajándékozta nekünk (17).

Pál bizonyságtétele, személyes életének példáján mutatja be, mi is a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium (1,11).

Drága gyermekek!  Térjetek vissza az imához, mert aki imádkozik, az nem fél a jövőtől. Aki imádkozik, az nyitott az életre, és tiszteletben tartja mások életét. Gyermekeim, aki imádkozik, érzi Isten gyermekeinek szabadságát, és örömteli szívvel szolgálja testvére javát. Mert Isten szeretet és szabadság. Ezért, gyermekeim, amikor láncra akarnak verni és felhasználni benneteket, az nem Istentől való, mert az Isten a szeretet és minden teremtménynek a békéjét adja. Ezért küldött engem, hogy segítsek nektek növekedni a szentség útján. Köszönöm, hogy válaszoltatok a hívásomra!

 

 

Aznapi műsor 19.30 óra után érhető el!
Régebbi műsorok meghallgatásához, válasszon előző napi tartalmakat.

Uram, mélységes vágy hajtott ma hozzád. Keresztül mindenen, mindenkin, szemben az engem visszatartókkal, csitítókkal, hozzád kiáltottam, és egy szinte lehetetlen dolgot kértem tőled. Látni akartam! Lángoló hitem segített át minden akadályon. Tartsd meg bennem ezt a mélységes vágyat és hitet, mert ezentúl mindent a hit szemével akarok látni! Amen.

Bevezető

A képek özöne ömlik ránk naponta a tv-ből, a magazinokból. Nem csoda, ha szívünk tompává, érzéketlenné válik. Nem lehet mindent megemészteni, ami így ránk zuhog. Ezért van az, hogy gyakran megyünk el egy várakozásteli mosoly mellett, vagy nem vesszük észre a segítséget kérő pillantást. Pedig mennyi szépség szegélyezi az utak szélét, és mi közönyösen megyünk el mellettük. A mai szentmisében azzal az Úr Jézussal találkozunk, aki megnyitja a Jerikói vak szemét, de meg akarja nyitni a mi szemünket is. Látóvá tud tenni bennünket, érzékennyé mindarra, ami a világban szép és jó. Azt akarja, hogy legyen bennünk szociális érzékenység a szenvedők iránt, a segítségre várók iránt. Kérjük őt, hogy gyógyítsa meg lelki vakságunkat, érzéketlenségünket.

 

Hívek könyörgése

Urunk Jézus Krisztus, aki a vak Bertalant meggyógyítottad, azzal a bizalommal könyörgünk mi is hozzád, ami őt irántad eltöltötte!

1.   Könyörgünk Urunk mindazokért, akik a világ szépségeit, erkölcsi értékeit nem veszik észre, mert a szenvedés és a csalódás megkeserítette, megkeményítette a szívüket.

2.   Könyörgünk mindazokért, akik mindent sötéten látnak, és előítéletük fogva tartja őket a lelki vakságban.

3.   Könyörgünk keresztény testvéreinkért, akik az önmagukra helyezett sötét szemüveg miatt téves utakon botorkálnak.

4.   Ragyogtasd fel örök világosságod fényét megholt testvéreinknek a szép mennyországban.

Urunk Jézus Krisztus! Köszönjük, hogy igazságaid fényével világosságot árasztasz életünk földi útjára. Ezen az úton akarunk neked szolgálni és eljutni az üdvösség birodalmába, ahol benned és veled boldogok leszünk mindörökké. Amen.

https://www.youtube.com/watch?v=QW23adkvFxE

Isten felette van mindennek! - Reggeli elmélkedés egy kiválasztott szentírási rész alapján - Szerkesztő: Kertész Marika

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen!

Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, és ő méhébe fogadá Szentlélektől Szent Fiát.

Üdvöz légy, Mária! Kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus,
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért! Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre! Most és halálunk óráján. Ámen.

Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.

Üdvöz légy, Mária! Kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus,
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért! Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre! Most és halálunk óráján. Ámen.

És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék.

Üdvöz légy, Mária! Kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus,
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért! Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre! Most és halálunk óráján. Ámen.

Imádkozzál érettünk Istennek Szent Anyja! Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire!

Könyörögjünk!
Kérünk Téged, Úristen, öntsd lelkünkbe szent kegyelmedet, hogy akik az angyali üzenet által szent Fiadnak, Jézus Krisztusnak megtestesülését megismertük, az Ő kínszenvedése és keresztje által a föltámadás dicsőségébe vitessünk! Ugyanazon a mi Urunk, Jézus Krisztus által. - Ámen

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen

Adj, Uram, a meghalt híveknek örök nyugodalmat, és az örök Világosság fényeskedjék nekik! Nyugodjanak békében! Ámen

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen

Váci Mihály: VALAMI NINCS SEHOL

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

Ó, dicséretre méltó Szent Károly, a papság atyja és tökéletes példaképe! Te vagy az a jó pásztor, aki Jézus Krisztushoz hasonlóan, odaadtad életedet a nyájadért, ha nem is vértanúhalállal, de a küldetésedben vállalt számos áldozat által. Megszentelt földi életed buzdítást adott a törekvőknek, példás önfeláldozásod láttán a tétlenkedők megszégyenültek, fáradhatatlan buzgalmad biztos támasza volt az Egyháznak.

2. nap: IFJÚ ÉVEI, PAPPÁ SZENTELÉSE

Az Egyház ekkor igen mozgalmas időket élt: a pápa ismét egybehívta a trienti zsinatot, Franciaországban vallásháború dúlt, Angliában Erzsébet királynő lépett a trónra és félbeszakadt a katolikus restauráció, amely Tudor Mária alatt kezdődött, Flandriában súlyos vallási politikai feszültségek támadtak, Amerikában ki kellett építeni a lelkipásztori hálózatot. Károly pedig teljes hűséggel, nagy kötelességtudással, minden intrika számára elérhetetlenül és rendkívüli munkabírással hajtotta végre a pápai intézkedéseket. Rómában kiegészítette szellemi képzettségét a katolikus reform szellemében, és jogi-diplomata alapszemléletét teológiai irányba változtatta meg.

Rajongva szeretett bátyja halála hozta el a megtérés napját. Akkor ezt írta: „Ez a csapás oly szörnyű, hogy semmiféle emberi megfontolás nem tud megvigasztalni. Ez a veszteség, belátom, nagy lépéssel vitt előre engem a kegyelem útján.” Mikor a család bátyja halála miatt azt kívánta, hogy térjen haza és vegye át a család vezetését, az Egyház iránti elkötelezettségének pecsétjeként pappá szenteltette magát. Hamarosan püspökké szentelték, majd szolgáinak nagy részét elbocsátotta, sok címét és hivatalát visszaadta a pápa kezébe. Engedélyt kért, hogy püspöki városába távozhasson, és átvette a milánói egyházmegye tényleges kormányzását.

Ó, Istenem! Felajánlom neked a mai nap minden cselekvését a szándékokért és Jézus Szent Szívének dicsőségére. - Lisieux-i Szent Teréz felajánló imája

Jézus az egész életét a mennyei Atyának ajánlotta. Az Ő felajánlásába kapcsolódunk bele életünk minden kicsi és nagy pillanatával. A felajánlásban mindenünket Vele egyesítjük, és Őt magát és szeretetét kapjuk cserébe.

Az Imaapostolság felajánló imája Lisieux-i Szent Teréz felajánló imádsága alapján

Ó, Istenem! Felajánlom neked a mai napom minden cselekvését az e havi imaszándékért: (október)
„Imádkozzunk, hogy minden megkeresztelt ember részesévé váljon az evangelizációnak, készen álljon a misszióra azáltal, hogy tanúságtevő módon éli az Evangéliumot.” és Jézus Szentséges Szívének dicsőségére. Vágyom arra, hogy minden szívverésem, gondolatom, a legkisebb munkám is megszentelődjön azáltal, hogy egyesül az Ő végtelen érdemeivel, és kívánom, hogy jóvátegyem bűneimet az Ő irgalmas szeretetének tűzhelyébe dobván őket.
Istenem! Kérem a magam számára és mindazok számára, akik kedvesek nekem: a kegyelmet, hogy tökéletesen teljesítsük szent akaratodat, Irántad való szeretetből elfogadjuk e mulandó élet örömeit és szomorúságait, hogy majd egy napon mindnyájan együtt lehessünk a mennyben mindörökre. Ámen

Tisztelt imaközösség!
Azzal a szándékkal fordulok Önökhöz, hogy Gyermekáldásért kérjem imáikat. Feleségemmel már nagyon szeretnénk gyermekeket. Szeretnénk ha mi is megkapnánk a teremtőtől az élet ajándékát.
Tisztelettel, Makó Róbert