Evangelizációs: A házasságra készülőkért

Imádkozzunk a fiatalokért, akik keresztény közösségek támogatásával készülnek a házasságra, hogy növekedjenek a nagylelkű, hűséges és türelmes szeretetben.

Imádság

Kegyelmes Urunk, aki Fiadban, Jézusban bemutattad magad nekünk,
a hűséges házastárs feltétel nélküli szeretetének arcát,
ma felajánljuk neked sok fiatal életét, akik tőled kapták a házasságra való hivatást.
Szentlelked vezesse őket és formálja szívüket, hogy együtt növekedhessenek a szeretet türelmes útján.
Add, hogy továbbra is ápolják a nagylelkűség mindennapi felajánlását,
a kiérdemelt hűséget és az örömteli termékenységet.
Világosítsd meg közösségeinket, hogy józan ítélőképességgel kísérjék őket közös projektjük építésében, támogatva őket keresésükben és hitükben.

Felajánló ima

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen barátoddá és az apostoloddá,
hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára 
felajánlom neked ezt a hónapot. 
Ámen

Magatartás

Becsüljétek és mutassátok meg a házasélet hivatását. Időt szánok arra, hogy beszélgetést folytassak a körülöttem élő fiatalokkal, akik a házasság hivatására kaptak meghívást; igyekszem meghallgatni aggodalmaikat, és reményt adni nekik az úton. Életemben testesíteni fogom azokat a dolgokat, amelyekről beszélek. "Meg kell találnunk a szavakat, a motivációt és a tanúságot, amely segít megérinteni a fiatalok szívét, ott, ahol a legjobban képesek a nagylelkűségre, az elkötelezettségre, a szeretetre, sőt a hősiességre, hogy meghívjuk őket, hogy lelkesen és bátran fogadják el a házasság kihívását." (Ferenc pápa, Amoris laetitia 40)
Növekedjetek türelemben a szeretet útján. Beszélgetni fogok azokkal, akiket szeretek, időt szánok arra, hogy gondolkodjak és érezzek, mielőtt megszólalok, és szelíden cselekszem. "A szeretet horizontján, amely a házasság és a család keresztény megtapasztalásának központi eleme, egy másik erény is kiemelkedik, amelyet a rohanó és felszínes kapcsolatok idején nagyrészt figyelmen kívül hagynak: a szelídség." (Ferenc pápa, Amoris laetitia 28)
Legyetek hűségesek a nehéz időkben. A nehéz idők közepette szeretettel fogom nézni a közös történetet és utat, amely megbocsát nekünk és megnyit egy közös jövőt. "A mai világban felértékelődik a házas emberek tanúságtétele, akik nem csupán az időn keresztül kitartottak, hanem továbbra is fenntartottak egy közös projektet és egy eleve elrendelt szeretetet." (Ferenc pápa, Amoris laetitia 38)
Járjatok nyitottsággal, igazsággal és nagylelkűséggel. Rendelkezésre állok, hogy egyszerre csak egy lépést tegyek, anélkül, hogy egyszerre mindennel foglalkozni akarnék, teret adva a másiknak, és szeretettel megmutatva elképzeléseimet és érzéseimet. "A házassági válságok gyakran felszínesen és a türelem, az őszinte párbeszéd, a kölcsönös megbocsátás, a kiengesztelődés és az áldozatvállalás bátorsága nélkül jelentkeznek." (Ferenc pápa, Amoris laetitia 41)
Örüljetek az odaadásnak és a közös életnek. Örömmel fogadom a kellemetlenségeket, amelyeket a másik jelent, erősítve ezzel az egységünket. "A házastársak soha nem lesznek egyedül a saját erőfeszítéseikben, hogy szembenézzenek a kihívásokkal, amelyekkel szembesülnek. Arra hivatottak, hogy Isten ajándékára elszántsággal, kreativitással, kitartással és mindennapi küzdelemmel válaszoljanak, de mindig képesek lesznek segítségül hívni a Szentlelket, aki megszentelte az egyesülésüket, hogy a kapott kegyelem minden új helyzetben újra megjelenhessen." (Ferenc pápa, Amoris laetitia 74)

Hálát adok az Atyának az újabb nap kezdetéért. Meg akarom-e élni a hitemet ma a világban? Akarom-e, hogy Jézus Lelke vezessen, hogy Ő legyen a kalauzom? Szívembe zárom, amit Jézus mond nekem: "Gyümölcseikről ismeritek fel őket." (Mt 7: 20) Több, mint parancs, Jézus egy gyönyörű és gyakorlatias segítséget ad nekem a megkülönböztetésre. Ezt elfogadom a lelkemben! Csak így fedezhetem fel Isten akaratát mindenben, ami békét, igazságosságot és örömöt szül a szívemben. Bátran kérem ezt az ajándékot, és felajánlom a napomat a pápa e havi szándékáért, valamint a 2023-as Ifjúsági Világnap előkészítéséért. Mi Atyánk...

A mianmari püspökökkel együtt kérem, hogy engedélyezzék a humanitárius folyosókat, és hogy a templomokat, pagodákat, kolostorokat, mecseteket, templomokat, iskolákat és kórházakat semleges menedékhelyként tartsák tiszteletben. Krisztus Szíve érintse meg mindenki szívét, és hozzon békét Mianmarnak!

https://youtu.be/7GUs0ZHmlvc

Imádkozzunk a fiatalokért, akik keresztény közösségek támogatásával készülnek a házasságra, hogy növekedjenek a nagylelkű, hűséges és türelmes szeretetben.

Ferenc pápa - 2021. június

Igaz, amit egyesek mondanak - hogy a fiatalok nem akarnak megházasodni, különösen ezekben a nehéz időkben?
Házasságot kötni és megosztani az életünket valami gyönyörű dolog.
Igényes út, időnként nehéz, időnként bonyolult, de megéri az erőfeszítést. És ezen az egész életen át tartó úton a férj és a feleség nincsenek egyedül; Jézus elkíséri őket.
A házasság nem csak egy "társadalmi" aktus; ez egy hivatás, amely szívből születik; ez egy tudatos döntés az ember egész életére, amely különleges felkészülést igényel.
Kérlek, ezt soha ne felejtsétek el. Istennek van egy álma számunkra -a szerelem-, és azt kéri tőlünk, hogy tegyük magunkévá.
Tegyük magunkévá a szeretetet, amely Isten álma számunkra.
És imádkozzunk azokért a fiatalokért, akik keresztény közösség támogatásával készülnek a házasságra: növekedjenek a nagylelkű, hűséges és türelmes szeretetben. Mert a szeretethez nagy türelemre van szükség. De megéri, ugye?

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket! Köszönöm látogatásotokat!

Köszönöm szavaitokat és tanúságtételeiteket! Köszöntöm a bíboros helynököt, köszöntelek mindannyitokat és családjaikat! Giustino, örülök, hogy kineveztek a Karitász igazgatójának: ahogy elnézlek, azt hiszem, fejlődni fog, hisz kétszer olyan magas vagy, mint Ben atya, hajrá! [Nevetnek, tapsolnak.] Annak is örülök, hogy a római egyházmegye újra alkalmazza azt az ősi szokást, hogy egy-egy templomot egy-egy diakónusra bíznak, hogy az diakóniává váljon, ahogyan ez veled is történt, kedves Andrea [András], a város egyik népszerű negyedében. Szeretettel köszöntelek, és feleségedet, Laurát is. Remélem, nem úgy végzed majd, mint Szent Lőrinc! Csak rajta! [Nevetnek.]

Mivel azt kérdeztétek, mit várok Róma diakónusaitól, elmondok néhány dolgot, ahogyan gyakran teszem, amikor találkozom veletek, utána pedig itt maradok, hogy váltsak pár szót mindnyájatokkal.

Kezdésként elmélkedjünk egy kicsit a diakónusi szolgálatról. A követendő irányt a II. vatikáni zsinat jelölte ki, mely a diakonátust „a hierarchia saját és állandó fokaként” értelmezte. A Lumen gentium, miután ismerteti a papok funkcióját mint a Krisztus papi funkciójában való részvételt, a diakónusok szolgálatát mutatja be, „akik – mondja – nem papságra, hanem szolgálatra kapják a kézfeltételt” (29. pont). Ez a különbség nem elhanyagolható. A diakonátus, mely a korábbi felfogásban átmeneti lépcsőfokká szűkült a papság felé, ily módon visszanyeri helyét és sajátosságát. Már e különbség puszta hangsúlyozása is segít legyőzni a klerikalizmus betegségét, mely a papok kasztját Isten népe fölé helyezi. Ez a klerikalizmus lényege: papi kaszt „Isten népe felett”. És ha ez nem oldódik meg, akkor folytatódni fog a klerikalizmus az Egyházban.

A diakónusok, éppen azért, mert e nép szolgálatára vannak szentelve, arra emlékeztetnek, hogy az Egyház testében senki sem emelkedhet mások fölé.

Az Egyházban az ellenkező logikának kell érvényesülnie, a leereszkedés logikájának. Mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy leereszkedjünk, mert Jézus is leereszkedett, mindenki szolgájává lett. Ha van valaki nagy az Egyházban, akkor az ő, aki a legkisebbé és mindenki szolgájává lett. Minden itt kezdődik, ahogy emlékeztet bennünket erre az a tény, hogy a diakonátus az egyházi rend kapuja. És örökre diakónus marad az ember!

Ne feledjük, kérlek benneteket, hogy Jézus tanítványai számára a szeretet mindig szolgálatot jelent, a szolgálat pedig uralkodást.

A hatalom a szolgálatban rejlik, semmi másban. És mivel te emlékeztettél arra, amit mondtam, arra, hogy a diakónusok a szolgálat őrzői az Egyházban, következésképpen azt mondhatjuk, hogy ők az igazi „hatalom” őrzői az Egyházban, hogy senki ne lépje túl a szolgálat hatalmát. Gondolkodjatok el ezen!

A diakonátus – a zsinat fő irányát követve – így az Egyház misztériumának középpontjába vezet bennünket. Ahogyan „lényegénél fogva missziós Egyházról” és „lényegénél fogva szinodális Egyházról” beszéltem, úgy azt mondom, hogy „lényegénél fogva diakóniai Egyházról” is kellene beszélnünk. Ha ugyanis nem éljük meg a szolgálatnak ezt a dimenzióját, akkor minden felszentelt szolgálat kiürül belülről, meddővé válik, nem hoz gyümölcsöt. És apránként elvilágiasodik.

A diakónusok emlékeztetik az Egyházat arra, hogy igaz az, amit Kis Szent Teréz felfedezett: az Egyháznak szeretettől lángoló szíve van. Igen, alázatos, szolgálattól dobogó szíve.

A diakónusok erre emlékeztetnek bennünket, amikor a diakónus Szent Ferenchez hasonlóan alázattal és vidáman szolgálva elviszik másoknak Isten közelségét anélkül, hogy rájuk erőltetnék magukat. Az előtérbe kerülés vágya nélkül munkálkodó diakónus nagylelkűsége az evangélium illatát árasztja, Isten alázatosságának nagyságáról árulkodik, Istenéről, aki megteszi az első lépést – mindig, mindig Isten teszi meg az első lépést –, hogy azokkal is találkozzon, akik elfordultak tőle.

Ma egy másik szempontra is figyelnünk kell. A papok létszámának csökkenése azt eredményezte, hogy a diakónusok túlnyomórészt helyettesítő feladatokat látnak el, amelyek – bármennyire fontosak is – nem tartoznak a diakonátus sajátos feladatai közé. Helyettesítő feladatok. A zsinat, miután az Isten népének szolgálatáról beszél „a liturgia, az ige és a szeretet diakóniájában”, hangsúlyozza, hogy a diakónusok mindenekelőtt – mindenekelőtt! – „a szeretetszolgálat és a vagyonkezelés [administratio] feladatának szentelik magukat” (Lumen gentium, 29). A mondat a korai századokra utal, amikor a diakónusok a püspök nevében és megbízásából gondoskodtak a hívők, különösen a szegények és a betegek szükségleteiről. Róma egyházának gyökereiből is meríthetünk. Nemcsak Szent Lőrincre gondolok, hanem arra a döntésre is, hogy életet adjunk a diakóniáknak. A nagy császári metropoliszban hét, a plébániáktól elkülönülő, a város kerületeiben szétosztott helyet szerveztek, ahol a diakónusok kapilláris munkát végeztek az egész keresztény közösség, különösen „a legkisebbek” érdekében, hogy – ahogy az Apostolok cselekedetei mondja – senki „se legyen szűkölködő közöttük” (vö. 4,34).

Ezért próbáltuk Rómában helyreállítani ezt a diakóniával kapcsolatos ősi hagyományt a San Stanislao-templomban. Tudom, hogy a Karitászban és más, a szegényeket segítő szervezetekben is erősen jelen vagytok. Ekképpen sosem veszítitek el az iránytűt:

a diakónusok nem lesznek „félpapok” vagy másodrendű papok, sem „luxusministránsok”, nem, ezen az úton nem szabad járni;

gondoskodó szolgák lesznek, akik odaadóan dolgoznak azért, hogy senki ne legyen kirekesztve, és az Úr szeretete konkrétan megérintse az emberek életét. Végső soron néhány szóban össze lehetne foglalni a diakónusi lelkiséget, vagyis a szolgálat lelkiségét: belső készség és külső nyitottság. Elérhetőnek lenni belülről, szívből, készen igent mondani, tanulékonyan, anélkül, hogy saját programjainkhoz kötnénk az életünket; és kifelé nyitottnak lenni, mindenkire figyelve, különösen azokra, akik kívül maradnak, akik kirekesztettnek érzik magukat. Tegnap olvastam egy szöveget Don Orionétól a rászorulók befogadásáról. Azt mondja: „Házainkba – kongregációjának szerzeteseihez beszél –mindenkit be kell fogadni, aki szükséget szenved, bármilyen szükséglete legyen is, azokat is, akiknek fájdalmai vannak.” Ez tetszik nekem. Ne csak a rászorulót fogadjuk be, hanem azt is, akinek fájdalmai vannak. Fontos, hogy segítsünk az ilyen az embereknek! Rátok bízom ezt.

Ahhoz, hogy mit várok Róma diakónusaitól, szeretnék még röviden három gondolatot hozzáfűzni. De ne ijedjetek meg, máris mondandóm végére érek! Ezek nem a „tennivalók” sorába, hanem inkább az ápolandó dimenziókhoz tartoznak. Először is azt várom, hogy alázatosak legyetek.

Szomorú látni páváskodó püspököt és papot, de még szomorúbb olyan diakónust látni, aki a világ középpontjába, a liturgia középpontjába vagy az Egyház középpontjába akarja helyezni magát. Alázatosak legyetek!

Minden jó, amit tesztek, legyen csak köztetek és Isten között tudott titok! És így gyümölcsöt fog teremni.

Másodszor,

azt várom, hogy jó házastársak és jó apák legyetek. És jó nagyszülők!

Ez reményt és vigaszt ad a megfáradás időszakán átmenő pároknak, akik őszinte egyszerűségetekben segítő kézre találnak. Jó lenne, ha azt gondolnák: „Nézd csak a diakónusunkat! Örömmel van együtt a szegényekkel, de a plébánossal is, sőt a gyerekeivel és a feleségével is!” Sőt, az anyósával is, ez nagyon fontos!

Mindent örömmel, panaszkodás nélkül tenni: ez a tanúságtétel többet ér, mint sok prédikáció.

A panaszokat pedig kitessékelni! Panaszkodás nélkül. „Annyi munkám volt, de annyi…” Semmi. Nyeljétek le ezeket a dolgokat! Ki velük! A mosoly, a család, a családra való nyitottság, nagyvonalúság…

Végül, harmadszor, azt várom, hogy őrszemek legyetek: ne csak arra legyetek képesek, hogy észrevegyétek a távoliakat és a szegényeket – ez nem is olyan nehéz –, hanem segítsétek a keresztény közösséget abban, hogy észrevegye a szegényekben és a távoliakban Jézust, amint rajtuk keresztül kopogtat ajtóinkon. Ez egyben kateketikai és prófétai dimenziója is az őrálló-próféta-katekétának, aki képes messzebbre látni, és segíteni a többieket messzebbre látni, meglátni a szegényeket, a távoliakat. Magatokévá tehetitek azt a gyönyörű képet az evangéliumok végén, amikor Jézus távolról kérdezi tanítványait: „Nincs valami ennivalótok?” És a szeretett tanítvány felismeri őt, és azt mondja: „Az Úr az!” (Jn 21,5.7).

Bármilyen szükséggel találkoztok, meg kell látnotok az Urat! Ti is vegyétek észre az Urat, amikor megannyi kicsiny testvérében azt kéri, hogy adjunk neki enni, fogadjuk be és szeressük!

Szeretném, ha ilyenek lennének Rómának és az egész világnak a diakónusai. Dolgozzatok ezen! Tele vagytok nagylelkűséggel, ezekkel haladjatok előre!

Köszönöm nektek, amit tesztek, és amik vagytok, és kérlek benneteket, továbbra is imádkozzatok értem! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből 
Tetteikről ismerhetők fel az emberek. 
Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak:
Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, belül azonban ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és tűzre vetnek. Tehát: gyümölcseikről ismeritek fel őket.
Ezek az evangélium igéi.  
Mt 7,15-20

NOLAI SZENT PAULINUS

* Bordeaux közelében, 353/54. + Nola, 431. június 22.

Szent Paulinus püspök (teljes nevén Pontius Meropius Anicius Apulinus Paulinus) pogány családban született. Apja magas rangú császári hivatalnok volt, ősei egy nemes római család tagjai voltak, akik hatalmas vagyont gyűjtöttek össze. Így a családnak Gallián kívül kiterjedt birtokai voltak Hispániában és Dél-Itáliában. Életrajzot nem írtak a kortársak Paulinusról, ő maga azonban művelt íróember volt, ezért a levelezéséből és egyéb munkáiból tudunk néhány részletet az életéről.

Szent Ágoston kortársa volt: születésük és haláluk éve szinte azonos. Paulinus Gallia leghíresebb iskolájába járt Bordeaux-ban, a híres rétor és költő, Ausonius tanítványa volt. A pogány Ausonius és a tanítvány, s feltehetően a két család között is, bensőséges barátság alakult ki. Ausonius fiaként szerette Paulinust, ő pedig atyját és nevelőjét tisztelte tanítójában. E barátság meghatározó szerepet játszott Paulinus pályáján. Ausonius ugyanis 365--367-ben a császár, I. Valentinianus fiának, Gratianusnak a nevelője, majd Itália, Illyria és Afrika prétori prefektusa lett. Érthető, hogy mindent elkövetett kedves tanítványa érdekében, aki szintén hivatalnoki pályára készült. Ennek tudható be, hogy Paulinus hamarosan szenátor, 381-ben pedig Campania kormányzója lett.

Campania népe sokkal jobban befogadta a kereszténységet, mint a Paulinus által ismert Gallia. Különösen meghatotta az az áhítat, amellyel Szent Félix vértanú sírját vették körül január 14-én, amikor nagy tömeg gyűlt össze a vértanú ünneplésére. Paulinus már ekkor, pogányként Szent Félixnek ajánlotta életét. Hivatalát nem sokáig viselte, mert 384-ben lemondott, és feleségével, Teréziával együtt hispániai birtokára indult. Itt végre született egy gyermekük, akit Celsusnak neveztek el, de nagy fájdalmukra a fiú nyolc napos korában meghalt.

Ezt követően elhagyták Hispániát, és aquitániai birtokukra vonultak vissza, hogy felejtsék gyászukat, s távol a közügyektől és háborúskodásoktól a költészet és a filozófia szépségeit élvezhessék. Társaságukban volt Ausonius mester, egy fiatal, még pogány ügyvéd, Sulpicius Severus, a filozófus Jovius és a dúsgazdag Gastidius. Valószínű, hogy ebben az időszakban Paulinus megfordult Milánóban is, és találkozott Szent Ambrussal, akitől -- mint később rá emlékezve mondja -- hitet merített.

E csendes esztendők alatt megérlelődött elhatározása, hogy megkeresztelkedik. A katechumenátust egy Amandus nevű papnál végezte, s a bordeaux-i püspök 389-ben megkeresztelte. Paulinus túl volt már harmincötödik évén, amikor kérte a keresztséget, de ez akkoriban szokás volt. Szent Jeromos és Szent Ágoston is felnőtt férfi volt már, amikor megkeresztelkedett.

A keresztség napja Paulinusnak a megtérés napja volt. Szakított pogányságával és a pogány kultúrával. Korábban sűrűn váltott levelet Ausoniusszal, most válasz nélkül hagyta leveleit, mert maga mögött hagyta a Krisztust nem ismerő antik világot. Feleségével együtt ismét Hispániába utazott, s ott kezdte valóra váltani az evangéliumban hallott igéket. 393-ban eladta hispániai birtokát, és árát szétosztotta a rászorulók között, majd megkezdte ,,szerzetesi'' életét.

A nyugati egyházban ezekben az évtizedekben még nem volt kolostor és szerzetesi regula. Voltak viszont remeték, s kisebb, világtól elvonult közösségek alakultak, melyek tagjai az evangéliumi tanácsok szerint az imádságnak és szellemi munkának szentelték magukat. Szent Márton, Szent Jeromos, Szent Ágoston, Vercelli Szent Özséb körül is ilyen közösségek születtek. Paulinus is úgy határozott, hogy elvonul a világtól, és az evangéliumból tanult szegénység és alázatosság követője lesz. De ugyanúgy járt, mint Ágoston, akit szintén a nép kívánságára szenteltek pappá. Barcelona népe Paulinust akarta papjaként látni. Ő azonban csak azzal a feltétellel vetette alá magát a nép akaratának, hogy nem köti magát a barcelonai egyházhoz, mert távolabbi terve szerint Nolában akart megtelepedni. 394 karácsonyán Lampius püspök pappá szentelte, Paulinus pedig mindjárt a következő évben útra kelt Nola felé. Vele tartott Terézia, aki ettől kezdve csak lelki társa volt, továbbá néhány barátjuk. Köztük egy másik házaspár: Turcius Apronianus és Avita, valamint a gyermekeik, Eunomia, Asterius, Alfia és Emilius.

Nolába érkezve nem a városban telepedtek meg, hanem Szent Félix sírja közelében, a városon kívüli barlangokban. A szerzetesi közösség -- külön laktak a férfiak és külön a nők -- lélekben és hitben egy volt. Imádságaikat a vértanú sírja körül végezték. Egyszerű ételüket közös asztalnál fogyasztották, és mindig vendégül látták a zarándokokat. Paulinus, aki ismerte a verselés művészetét, minden esztendőben dicsőítő verset írt Szent Félixről a szerzetesi közösség külön örömére. Életük a szegénység és az alázatosság szeretete volt, és ez különös fényt adott lelkületüknek más hasonló közösségek között.

Teréziáról 408 után Paulinus soha nem tesz említést, ebből arra lehet következtetni, hogy még abban az évben meghalt.

409 körül megválasztották Paulinust Nola püspökévé. Fölszentelésének évét csak Szent Ágoston leveleiből tudjuk kikövetkeztetni, aki 408-ban még csak Paulinusnak, 410-ben már Paulinus püspöknek írt.

A következő húsz évről nincsenek adatok. Annyit tudunk, hogy a Szent Ágoston, illetve Pelagius és követői közötti kegyelemtani vitába Ágoston oldalán avatkozott be. Föltételezzük, hogy minden energiáját lekötötte a püspökség, a Szent Félix-zarándokhely és a város gondja, mert előbb a gótok, majd a vandálok vonultak át a vidéken.

A püspök haláláról egy Uranius nevű pap hagyott ránk följegyzést. Eszerint az utolsó napon Paulinust meglátogatta két szomszédos püspök, Symmachus és Acundinus. Velük még szentmisét koncelebrált, majd a házába hívta őket, és buzdító szavakat intézve hozzájuk a halálára készült. Másnap, 431. június 22-én reggel halt meg.

Abban a templomban temették el, amelyet ő maga építtetett Szent Félix tiszteletére. Nem sokkal később, 455-ben a vandálok földúlták a szentélyt, és tisztelete feledésbe merült. Szent maradványait a 11. században vitték Rómába, ahol ettől kezdve tisztelték. Az ereklyéket a Szent Bertalan-templomban helyezték el a Tiberis szigetén. Ezt a templomot III. Ottó császár építtette a prágai vértanú püspök, Szent Adalbert tiszteletére, nevét azonban Bertalan apostoltól veszi, mert maradványait ide hozták. X. Pius pápa 1908-ban elrendelte, hogy Paulinus ereklyéit vigyék vissza Nolába. A szent püspök ünnepét ő terjesztette ki az egész Egyházra.

Sulpicius Severus úgy tudja, hogy aquitániai tartózkodása idején Paulinus szembajt kapott és majdnem megvakult. Betegségéből Szent Márton püspök gyógyította meg csodálatosan.

Megtérése után Paulinus a birtokait pénzzé tette és az Egyház karitatív céljainak szolgálatára átadta Galliában és Hispániában is. Nem így Nolában. Már korábban állt egy kis templom Szent Félix sírja felett. Amikor társaival együtt e sír közelében megtelepedett, itáliai birtokai árán templomot emeltetett a sír fölé. A templomhoz csatlakozott három oratórium, egy keresztelőkápolna, egy szállás a zarándokoknak és azok cellák, amiket maguk használtak. Saját celláját a templom oldalában, az első emeletre helyeztette el, és a falon nyílást vágatott, hogy bármikor láthassa Szent Félix sírját.

E templomot Paulinus igen gazdagon díszíttette. Különlegessége, hogy figyelmen kívül hagyva a kilencven évvel korábbi elvirai zsinat képeket tiltó határozatát, a templom falaira bibliai jeleneteket festetett, és feliratokkal látta el.

Egy legendás elbeszélés szerint amikor a vandálok megtámadták Nolát, foglyul ejtettek egy ifjút, és túszként magukkal akarták vinni. Az ifjú egy özvegyasszony egyetlen fia volt, ezért Paulinus kiváltotta, és maga ment túszként fogságba. A vandál király palotájába került, ahol kertészként dolgozott mindaddig, míg társaival együtt ki nem váltották. A történészek szerint ez az eset egy későbbi Paulinusszal történt, kétségtelen azonban, hogy az evangéliumot megvalósító szerzetespüspök képéhez is illik ez a legenda.

Istenünk, ki úgy akartad, hogy Szent Paulinus püspök a szegénység szeretetével és a lelkipásztori buzgósággal tündököljön szentjeid között, kérünk, engedd, hogy akinek érdemeit ünnepeljük, annak példáját is kövessük a szeretetben!

Cafasso József (1811-1860) áldozópap Castelnuovo d'Asti-ban született, egy kisbirtokos négy gyermeke közülharmadiknak (húga, Marianna később Boldog Allamano József édesanyjalett). Környezete már gyerekként szentet látott benne.

Teológiai tanmulmányait Chieriben, majd a Convitto Ecclesiastico-ban végezte, ahol később rektor lett. A lelki élet mestere, közkedvelt lelkivezető. 1841-60 között Bosco Szent János lelkivezetője, nagyban segítette lelkisége kialakításában. Vallotta, hogy a mindennapi kötelességek elvégzése is a szentséghez vezető út lehet. Rendkívülisége a hétköznapi erények hűséges és következetes gyakorlása volt. Különös figyelemmel fordult a legszegényebbek felé. Apostolkodása kiterjedt a börtönökben sínylődő rabokra, akiket egészen a bitófáig elkísért, ezért kapta az "akasztófa-pap" gúnynevet. Rövid betegség után hunyt el 49 éves korában. Szentté avatásakor 1947-ben XII. Pius mint a papi élet modelljét állította az Egyház elé, mint "a szegények atyját, a betegek ápolóját, a bebörtönözöttek támaszát, az elátkozottak megmentőjét".

kép: Szentkép a XX. századból

Életük

+ Fisher János, akit korának egyik legtudósabb me-nek tartottak, 1459-ben született Yorkshire-ben. Cambridge-ben tanult, később számos tisztségben szolgálta az egyetemet, és Desiderius Erasmussal egészítette ki az iskola tanári karát.

+ 1504-ben Rochester püspökévé nevezték ki, és a későbbi VIII. Henrik nevelője volt. Később határozott ellenzője lett Henrik egyházi hatalmi igényeinek, valamint Aragóniai Katalin királyné válási kérelmének.

+ Ellenállása miatt 1534-ben a londoni Towerben raboskodott. A következő évben III. Pál pápa bíborossá avatta. Henrik úgy ellenezte ezt az aktust, hogy június 22-én a Tower Hallban lefejeztette Fisher püspököt.

+ Tamás Londonban született és Oxfordban tanult. Jogász végzettségű volt, végül beválasztották a parlamentbe. 1504-ben feleségül vette Jane Coltot, és a párnak 4 gyermeke született. A nő halála után Alice Middletont vette feleségül. Tamás odaadó férj és apa volt, és szellemes és zseniális emberként tisztelték.

+ 1529-ben VIII. Henrik király kinevezte More-t Anglia kancellárjává. More három évvel később lemondott, amikor Henrik kitartott válása és a római egyházzal való szakítása mellett. Élete hátralévő részében az egyház védelmében dolgozott, és 1534-ben megtagadta a szupremáciai eskü letételét, amely Henriket ismerte volna el az angliai egyház fejének.

+ Morus Tamást ezt követően letartóztatták és árulásért elítélték. 1535. július 6-án, mindössze kilenc nappal barátja, John Fisher bíboros kivégzése után lefejezték. Miközben az állványra vezették, azt hirdette, hogy ő "a király jó szolgája marad, de Istené az első".

+ Morus Tamást és Fisher Jánost 1935-ben együtt avatták szentté, és közös liturgikus megemlékezésüket június 22-én, Fisher kivégzésének évfordulóján ünneplik.

Imádságra és elmélkedésre

"Semmi más nem jöhet, mint amit Isten akar.  És nagyon biztos vagyok benne, hogy bármi legyen is az, bármilyen rossznak is tűnik, valóban a legjobb lesz." - Morus Szent Tamás (a börtönből írt levelében, amelyet lányának, Margitnak írt.)

Imádság

Istenünk, te a vértanúk halálában mutattad meg Egyházadnak a hit legszebb példáját. Fisher Szent János és Morus Szent Tamás közbenjárására add, hogy hitünket ne csak szóval valljuk, hanem életünkkel is tanúsítsuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Isten jelenléte

Szabadság

Szerető figyelmesség

Isten igéje

Párbeszéd

Befejezés

A mai Evangélium fényében kell elgondolkodnunk Lót és Ábrám magatartásán. Lót emberi számítás szerint okosan cselekedett, de mivel számára nem volt más szempont, csak a földi gyarapodás, ahová nagy megelégedéssel bevonult, onnan később mindenét odahagyva kellett menekülnie. Ha mindig a jobbat, kényelmesebbet, kecsegtetőbbet választjuk, nem a keskeny úton járunk és nem a szűk kapun megyünk be, hanem a tágas útra lépünk, mely a széles kapun át a romlásba vezet. Vigyáznunk kell arra, hogy ha ugyan kis dolgokban, de mindig ezek a földi szempontok vezetnek, Krisztus keresztjéből végül is puszta elmélet marad. Nem kifejezett rossz szándékról, bűnről van itt szó, de bizonyos irányulásról, amely veszélyes lehet. Hiszen ha magunknak mindig a legjobbat akarjuk, másokat óhatatlanul megkárosítunk, háttérbe szorítunk.

Semmit sem szabad cselekednünk vagy írnunk, amiből gyűlölet vagy keserűség származhat.

A szeretet az, mely az embereknek és angyaloknak egyaránt édesanyja, s nemcsak a földiekre, de az égiekre is békéjét árasztja. A szeretet az, amely megkérleli az Istent az emberért, s így az embert kibékíti Istennel.

Nem kell hibáztatnunk az egyházi szónokot, aki hozzáértőbbek által készített beszéddel lép a hallgatóság elé

IV/62. Vannak bizony olyanok is, akik nagyszerűen értenek az előadáshoz, de hogy mit adjanak elő, már nem tudják kiagyalni. Ha már most ezek a mások ékesszólással és bölcsességgel megírt beszédeit átveszik, kivülről megtanulják és előadják a népnek: nem cselekszenek gonoszul ebben a szerepben. Valóban hasznot hajtanak így. Sok hirdetője, de nem sok tanítója lesz az igazságnak: egyetlen igaz tanító tanítását adják valamennyien és nem lesz szakadás közöttük. Nem kell elijesztenünk őket Jeremiás próféta szavával, kinek ajkán Isten megfeddi azokat: „kik ellopják igéit, ki-ki az ő felebarátjától”. (23,30.) Mert akik lopnak, másokét emelik el. Ámde Isten igéje nem idegen jószág azok számára, kik engedelmesen követik. Inkább az olyan beszél idegen jószágból, ki jót hirdet ugyan, de közben gonoszul él. Bármiféle jót hirdet ugyanis, látszatra lelke termelte ki, de erkölcseitől mindez messze áll. Azokat nevezte tehát Isten az Ő igéje tolvajainak, kik jó színben akarnak tetszelegni Isten dolgainak hirdetése által, miközben hitványak csupán, akik a maguk dolgait cselekszik. És ha szorgosan utána nézünk: bizony ők sem mondják jónak, mit annak hirdetnek. Mert másként hogyan tagadnák cselekedeteikkel, amit hirdetnek szavaikkal? Nem hiába mondja ezekről az Apostol: „Vallják, hogy ismerik az Istent, cselekedetekkel pedig tagadják.” (Tit. 1,16.) Valami módon tehát ők maguk mondják, és más módon ismét nem mondják; mert mindkettő igaz, amit az igazság állít. Ezekről szól ugyanis az írás: „amiket mondanak nektek, mind tartsátok meg és cselekedjetek; de az ő tetteik szerint ne cselekedjetek. (Mt. 23,3.) Vagyis: amit szájukból hallotok, cselekedjetek, amit cselekedeteikben láttok, ne tegyétek! Mert mondják – folytatja – és nem cselekszik.” (U. o.) Tehát noha nem cselekszik, mégis mondják. Egy másik helyen azonban így szól vádolóan hozzájuk: „Viperák fajzati! hogyan szólhattok jókat, holott gonoszak vagytok?” (Mt. 12,34.) Ha tehát jót mondanak beszéd közben, nem ők maguk mondják, mert hiszen érzületükkel és cselekedetükkel tagadásba veszik, amit mondanak. Ezért azután, ha egy ékesszóló, de gonosz ember igazságot hirdető beszédet szerkeszt, hogy azt egy másik, nem ékesszóló, de tiszta életű ember elmondja: a gonosz kiadja magából, ami számára idegen, a tiszta életű meg sajátjához jut hozzá az idegenből. Midőn pedig tisztes hívők tisztes hívőknek tesznek ilyen szolgálatot, mindketten a sajátjukat mondják. Mert sajátjuk az Isten is, kinek igéit hirdetik és sajátjukká teszik azt is, amit maguk megszerkeszteni nem tudtak, de becsülettel aszerint élnek.

Lelkemből él a testem, a lelkem pedig Istenemből.

Mert valóban, a Szentírás, jóllehet csak egy-két vonással, bámulatos mély érzelemvilágot mentett meg számunkra, az Úr Jézus Szentséges Szívének gondolatait és érzelmeit, és hogy ezt minél jobban átérthessük, szemügyre kell vennünk, hogy az Úr Jézus miképp volt hangolva, miképp készült, miképp beszélt, miképp viselkedett, miképp intézkedett, mikor a keresztről volt szó. Mikor az ember valamely nagy, megrendítő esemény benyomása alatt áll, lehetetlenség, hogy emancipálja magát alóla, az ráveti árnyékát; nagy öröm, nagy fájdalom mindkettő okvetlenül mély érzelmeket vált ki szívünkben, és az ember, mint szokás mondani, izgatott lesz; ó, de jó, hogy az Úr Jézus Szentséges Szívén rendkívül nagy izgatottságot veszünk észre, mely annál nagyobb, minél közelebb ér a kínszenvedés órájához.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 157. old.]

Mindhalálig szomorú lelke a bűntől rettegett leg­jobban. Micsoda utálat égett benne, az Isten fi­ában a bűnnel szemben! Neki nincs más értése, mint az Atya dicsősége - és most érzi, tudja, hogy ez a bűn. A vi­lág bűne, az egész világ rája nehezedik Pedig nincs más köze hozzá, minthogy önként magára vette. Ő a Bárány, akinek a vállán a világ bűnének, a peccatum mundi-nak (93) a terhe. Hogy nyomja szívét a gonoszság? Hogy tépi alá­zatos lelkét — a gőg, az első emberé, aki Istenhez akart ha­sonló lenni és az ő utódaié!
Összeroskad, hogy a föld porába nyomja a gőgöt. Hogy kínozza a világ kevélysége, mértéktelensége, telhetetlensé­ge! A sok gyilkosság kínozza, az érzékí bűnök fertője -minden szennyével rája borul. Ha néha minket is kínoz a lelkiismeret, ha bűneink vádlóként szállnak szembe ve­lünk, ha múltunk ítélettel fenyeget — gondoljunk arra, mi lesz velünk a halálban — és mi volt akkor, amikor minden személyes bűnünk is az Isten bárányát vádolta, kínozta, sebezte! Mily rettentő lehetett annak a bűnnek az a tel­jessége, mely a világ kezdetétől a világ végéig — mindent, mindent, mindent - az ő vállára rakott.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

93. Peccatum mundi - A világ bűnei

„Olyan jó azt mondani, hogyha fáj is: »Nézd, Uram, itt vagyok, a kezedbe helyezem életemet, nevelj és formálj. Te tudod, hogy mire van szükségem. Dicsőséges szép napokra vagy talán egy kudarcra, betegségre? Legyen áldott a Te szent neved, én bármit elfogadok a kezedből. Ha akarod, dicsőítsd meg gyógyulásommal a Te szent nevedet, de ha úgy látod jónak, mint az aranyat a tűzben, tisztíts meg engem is a kudarcok, a szenvedés, a betegség kohójában.« Hatalmas szabadságot, békét ad, ha valaki tudatosan, nagy-nagy alázattal Isten jóságos, de határozott kezébe meri tenni magát.”

Fontold meg, hogy őrzőangyalod, jóllehet értelmedet mindig megvilágosítja, a cselekedet végrehajtásánál nincs mindig segítségedre; azért ne várj mindig érzéki örömöket jócselekedeteidnél; elégedjél meg azzal, hogy értelmed helyesnek találja őket.

A lusta ember összevissza fontolgat és beszél, ahogy azt Szent Ágoston tette a megtérése előtt: még valaminek szeretnék utánanézni; „még egy kicsit"; aztán majd megtérek. A szentlélek viszont nem tűr halasztást; ha a lelkedre beszél, gyors beleegyezést vár.

A sok jótevő között kedvet kapunk a jóra (MB VII. 602).

Szent Pál ezt írja a Szentírásban: „Örvendje­tek az Úrban szüntelen! Újra csak azt mondom: ör­vendjetek!" (Fii 4,4). Szent Ferenc atyánk sem tudta elviselni a szomorú testvéreket (...).A szomorúságból és az elégedetlenségből születik rendszerint a kritika. A kritika alapvető célja valamely dolog értékének megítélése, általában azonban vala­mi rossz feletti ítélkezést értünk alatta (...). Mások hi­báinak kellő ok nélkül való kibeszélése megszólás, azaz bűn, tárgyától függően akár súlyos bűn is lehet.

Ma sok ideológia és kulturális áramlat kínálja magát, boldogságot, sikert és szabadságot ígérve. Ám egyik sem képes megjelölni az élet valódi célját.

Drága fivéreim és nővéreim! Az Oltáriszentségben a megváltást látjuk a mai liturgia során — Krisztus áldo­zatát, mely az Egyház áldozataként meghozza a kiengesztelődés és üdvösség gyümölcseit az egész emberi­ség számára.

Amikor a pap Krisztus nevében és személyében ki­mondja az igéket: „Ez az én testem, amely értetek ada­tik", akkor nemcsak Krisztus jelenlétét állítja, hanem kifejezi azt az áldozatot is, mellyel Jézus életét adta va­lamennyiünk üdvösségéért. Kafarnaumi beszéde során, a csodálatos kenyérszaporítás bevégeztével, hogy az éhes tömeggel, melyet jól akart lakatni, megértesse a Kenyér értékét, korábban ezt mondta: „A kenyér, ame­lyet adok, a testem a világ életéért" (Ján. 6:51). Az Oltáriszentség kenyerének ajándéka Krisztus életébe került. Ennek az áldozatnak köszönhetően teste új éle­tet tud közvetíteni.

A bor megszentelésének igéi még nyilvánvalóbbak: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új és örök szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára". Az italul kínált vér a Kálvárián ömlött ki az Újszövetség létrehozásáért. Az első szövetséget a bűn törte meg; Krisztus új szövetséget alapított, melyet sosem szeghetnek meg, mert saját személyében valósul meg az, ami által az emberiség végképp kiengesztelő­dik Istennel. így a kenyér és bor megszentelésével a megváltó áldozat jelenik meg. Az Oltáriszentségben nemcsak a mindenkiért felajánlott Kálvária-hegyi áldo­zatról emlékezünk meg. Az áldozat jelenik meg előttünk úgy, hogy a szentségben megújul minden közösségben, a felszentelt pap keze által felajánlva.

Ha nem tudsz hosszan elidőzni az imában, a szent olvasmányokban, ne csüggedj azért! Ameddig minden reggel egyesülhetsz a feláldozott Jézussal, addig nagyon szerencsésnek mondhatod magad. A nap folyamán - minden elfoglaltságod közepette is - hívd Jézust, hívd a lélek erejével, és Ő eljön, és kegyelme, szent szeretete által mindig benned marad.

Sohasem viszed győzelemre a csapatodat, ha magadnak tartod meg a labdát. Sohasem arathatsz, ha nem veted el a magot a földbe. Sohasem fogsz tudni életet adni, ha nem adod oda a tiédet.

Ha a földi életben nyugalmat keresel, hogyan juthatnál az örök nyugalomra?

Ne sok nyugalomra készülj itt, inkább nagy türelemre.

Ne a földön keresd az igazi békességet, hanem a mennyben, ne az emberekben meg a többi teremtményben, hanem egyedül Istenben.

Isten iránt való szeretetből mindent jó kedvvel kell viselned, fáradalmakat és fájdalmakat, kísértéseket, zaklatást, aggódást, szükséget, gyöngeséget, méltatlanságot, rágalmat, szemrehányást, megaláztatást, megszégyenülést, feddést, megvettetést.

Ez mind az erényre segít, ezek a próbái Krisztus növendék bajnokainak, ezek szerzik a mennyei koronát.

Én örök jutalmat adok a rövid ideig tartó fáradozásért, a múló megaláztatásért olyan dicsőséget, amely véget nem ér.

„Újjáépítésre szükség van, ebben mindenki megegyezik. Csak az a félő, hogy az építésből sok minden kimarad. Kell tégla és cserép, mész és cement, vas és fa, kell munkáskéz, kell mérnöki terv és műszaki irányítás, de kell ima is, hogy a szükséges felsőbb segítség és kegyelem ne hiányozzék. Csak imádkozó emberiség építhet egy jobb világot.”

1946. in Beke Margit: Egyházam és hazám I., 257. old.

A vihar lecsendesítése Szent Márk evangéliumában egy olyan nap estéjén történik, amikor Jézus a bárkából tanította a parton maradó tömeget. Beszédeinek fő motívuma a spontán növekedés. A jó földbe hulló magok sokszoros termést hoznak, a vetés magától növekszik, a mustármag pedig nagy fává terebélyesedik. Az Isten Országa titkait rejtve-feltáró példabeszédeit a Mester tanítványainak meg is magyarázta, hogy ne csak nézzenek, hanem lássanak, ne csak halljanak, hanem értsenek is.

A fárasztó nap estéjén Jézus a túlsó part felé irányítja a tanítványokat. Tanítását és önmagát rájuk bízva, a bárka végében egy vánkoson elalszik.

Az alvás[1] a pihenés és a nyugalmas ráhagyatkozás ideje. Az alvó ember bízik Isten gondviselésében, mert az ember képére alkotott bálványok alhatnak ugyan, de az Úr, Izrael őrzője „nem szunnyad és nem alszik el” (Zsolt 121,4). Sőt, pihentében is megad minden áldást, annak, akit szeret (vö.: Zsolt 127,2). A bárkában alvó Jézus a legnagyobb viharban sem ijedt meg. Alvása Atyjába vetett tökéletes bizalmát fejezi ki.

A napfényes tanítás a magvető fáradozásának tanulságairól és eredményéről, a növekedés titkos törvényéről és hatalmas mértékéről, megnyugtató és szívderítő volt. Ezzel kétségbeejtően éles ellentétben áll azonban a hirtelen támadt éjjeli vihar. A szentírási éjszaka az emberre szakadó sötétség ideje is, a lázálmoké, a félelmeké és a gonosztevő hatalmaké.

Ráadásul a Mester alszik. Hiába voltak a tanítványok között tapasztalt halászok is, mindnyájan megijednek és hasonló szavakkal fordulnak Jézushoz, mint a Zsoltárok könyve egyik fohásza az Istenhez:

„Kelj fel! Miért alszol, Uram? Ébredj föl! Siess segítségünkre! Válts meg minket irgalmadból!” (Zsolt 44,24-27).

A szélnek és a víznek szavával parancsoló Krisztusban a Tórát ismerő hallgatóság a teremtés és a kivonulás hatalmas és szabadító Istenét ismeri fel. Az „Aki Van” most szavával csendet és nyugalmat parancsol. A szabadulásunkra „Velünk-Lévő” pedig, aki egykor egész éjjel tartó erős keleti széllel a Sás-tengert visszaszorította, hogy választott népét a szolgaságból megszabadítsa (Kiv 14,21), most a bárkát az elmerüléstől, övéit pedig az elveszéstől menti meg. De Jézus nemcsak a mózesi Törvényben megmutatkozó Szabadító, hanem a prófétai írások istenjelenéseinek beteljesítője is. Amikor a Seregek Uráért emésztő buzgalommal fáradozó Illés próféta a Hóreben az arra elvonuló Isten színe elé járult, akkor az Úr nem volt a hegyeket tépő, hatalmas szélvészben, sem a sziklákat sodró földrengésben, sem a tűzben, hanem a tüzet kísérő enyhe szellőben (1Kir 19,11-12). A jézusi teofánia szétfeszíti még az illési kereteket is. Isten ereje Krisztusban nem egyszerűen az enyhe szellő suttogásában üzen, hanem a szélvihart és a tenger hullámait is megfékező hatalmas erő teljes csendjében és tökéletes nyugalmában.

Mert a bibliai viharok nem csupán természeti jelenségek, hanem közösségi és személyes sorsunk életalakító megrázkódtatásai is. A nappalok és az éjszakák sem csak a világosság és sötétség mechanikus egymásutánjai, hanem gyakran sorsfordító jelentőségű lelki állapotok. Az alvás sem csupán fiziológiai folyamat, és az ébredés sem csak a test-lélek ember érzékeinek és tudatának magához térése. Amikor Jézus a halálos álomból felkelti Jairus leányát és negyednapja halott barátját Lázárt, akkor saját „ébredésének”, feltámadásának előképét is adja. Az álmából felébresztve a tengernek és a szélnek parancsoló Krisztus a halál fölött győzelmet arató Élet Ura is. A hajócskában a túlsó part felé haladó tanítványokkal pedig titokzatos módon együtt tartanak a keresztség által az Egyház bárkájába beszálló keresztény nemzedékek is.

Velük együtt, valamiként mi is megtapasztaljuk az evangéliumi élet tágasságát. A Gondviselő áldása folytán bekövetkező sikert, de az éjszakai viharok embert próbáló veszélyeit is. Az alvó Jézus képességeinket mozgósító szabadságunkra tanít. József Attila hasonló felismerésről vall:  

Négykézláb másztam. Álló Istenem

lenézett rám és nem emelt föl engem.

Ez a szabadság adta értenem,

hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.[2]

Máskor az ijedt fohászunkkal felébresztett, a tengeri vihart és a szelet szavával elnémító Messiással találkozunk.

A történet legváratlanabb fordulata persze nem a viharba kerülők ijedelme. Sőt, talán nem is Jézus hatalma. Hanem az, hogy a tanítványoknak a csodás csendesség nem megkönnyebbülést hoz, hanem „nagy félelemnek” nevezett, kérdést ébresztő belső vihart.

Kicsoda ez? Mondatja velük a külső nyugalomban beálló belső megrendülés.

Kicsoda ez? Csodálkoznak a félelmektől megszabadító istenfélelem ihletében a tanítványok Jézus feltámadása után is.

Kicsoda ez? Kutatjuk azóta is az alvásával és ébredésével tanító, halálával és feltámadásával minket megváltó Szeretet titkát.

Ki vagy te Istenünk? Kérdezzük Jézustól, a Krisztustól, kérve őt továbbra is, hogy történelmünk és személyes sorsunk viharait lecsendesítve, az őt szeretők bárkáit a túlsó part felé kormányozza.

[1] Vö.: X. Léon-Dufour (szerk.): Biblikus Teológiai Szótár, Bp, 1986. Alvás 50-53.

[2] József Attila: (Az Isten itt állt a háta mögött…)

Bevezetés

A háborgó tenger lecsendesítéséről szóló mai evangéliumban az apostoloknak Jézushoz intézett kérdése: ”Mester nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”, el szokta e hagyni a mi ajkunkat? És Jézusnak az apostolokhoz intézett kérdésére:”Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Mit válaszolnánk?

Kirie Litánia

Jézus Krisztus, téged elküldött az Atya, hogy gyógyítsd a töredelmes szívűeket. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, te eljöttél, hogy magadhoz hívd a bűnösöket. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, te az Atya jobbján ülsz, hogy közbenjárj értünk. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Jól ismert jelenetről hallottunk a mai evangéliumi szakaszban. Jézus lecsendesíti a vihart, amely már-már elsüllyedéssel fenyegeti a bárkát.

Ha valaki felszínesen olvassa, vagy félfüllel hallgatja, annak olyannak tűnhet, mintha egy mesetörténet lenne az egész. Aki viszont hittel szemléli, az felteszi a kérdést: mit akar üzenni nekünk ma ez a történet? Miért került bele ez a Szentírásba, hiszen még minden bizonnyal sok hasonló eset történt Jézussal. Miért hát pont ez a történet, és miért pont így maradt ránk, ahogy ránk maradt?

Ha még egyszer végigpergetjük az eseményeket figyelmes szemmel, akkor figyelemreméltó az, hogy Jézus a dühöngő vihar kellős közepén, nyugodtan alszik a bárka végében a vánkoson. A figyelmes szemlélőnek itt felvillan az, hogy Jézus, az Isten Fia olyan emberré lett értünk, akit nem kímélték az elfáradt emberi test törvényei. S igencsak kimerült lehetett, hogy ilyen nyugalommal tud aludni a dühöngő viharban, a hullámok dobálta bárkában. S igencsak sokat dolgozhatott aznap, hiszen este történik mindez. A tanítványok viszont halálra rémülnek.

A figyelmes szemlélő itt ismét egy furcsasággal találkozhat. Tudjuk, hogy Jézus tanítványai közül nem egy tapasztalt halász volt. Pontosan azon a tavon, amelyen most éri őket ez a vihar. Azon a tavon, amely mélyen, 208 méterre a tenger szintje alatt fekszik, és igen különleges az időjárása. Gyakoriak a hirtelen támadt viharok, amelyek veszedelmesen felkorbácsolják vizét. Az Úr Jézus is kedvelte a tó környékét. Gyakran hajózott egyik partjáról a másikra.

És most komoly viharba kerültek. De minden bizonnyal nem először kerülnek életükben ilyen helyzetbe. S azelőtt, minden bizonnyal, tapasztalatukkal és hidegvérrel már többször is megbirkóztak ilyen esetekkel. De most mégis halálra rémülnek a tapasztalt halászok. Felköltik hát Jézust azzal, hogy "Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?"

Meglehetősen felnagyítva tálalják a helyzetet Jézusnak, mert korántsem lehetett oly életveszélyes a helyzet nekik a tapasztalt hajósoknak. S akkor Jézus lecsendesíti a vihart és így feddi meg tanítványait: "Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?"

Ennek az eseménynek lelki mozzanatai megismétlődnek a mai ember, a mai keresztény ember életében is. Nem csak a tavak, s tengerek viharaiba kerültek életében, hanem az élet viharos tengerén hánykódó hajóban élőkében is.

Az emberiség története nem más, mint egy háborgó tenger, az emberiség pedig a viharos tengeren hánykódó hajó.

Bár tudományunk segítségével sok győzelmet arattunk a természet erői felett, ennek ellenére mégsem állíthatjuk, hogy életünk mentes minden katasztrófától. ¬ Gondoljunk csak a Föld különböző helyein előforduló, embereket hullámsírba temető hatalmas árvizekre, szökőárakra Vagy a falvakat, városrészeket eltüntető földrengések számtalan emberáldozatára is. - Gondoljunk csak a félelmetesen szaporodó közlekedési, légi és közúti balesetekre. Vagy a megfertőzött vizekre, termőföldekre, levegőre, az - ózonveszélyre. - De gondoljunk a népek és nemzetek között támadt, és hosszantartó pusztító viharokra és háborúkra is.

Ilyenkor vetődik fel a hívő ember lelkében: „Mester! Miért tűröd? Miért nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”

Igen is törődik! Mert ennek a háborgó tengernek a lecsillapítója, a veszedelemben forgó emberiségnek a megmentője, az ebbe az emberiségbe beleszületett örök Ige, Jézus Krisztus. Hiszen ő és az ő tanításától forrásozó szeretet és jóság tudja az emberiség különböző csoportjai között keletkezett viharokat lecsendesíteni, és őket, testvéri s békés együttélésre, s a ránk leselkedő veszélyek közös összefogással történő elhárítására hangolni.

Nem nehéz elképzelni, hogy mivé is lenne ez az időközönként hol itt, hol ott sérüléseket szenvedő hajó, ez a szenvedő emberiség, a közös összefogás, a krisztusi szeretet által létrehozott karitatív intézmények, a könyörülő, a segítő, az áldozatos szív és szeretet nélkül. Az ebben kételkedőktől kérdezi ma is az Úr: „Még mindig nincs bennetek hit?”

Ebben a veszélyes világban, ezen a háborgó tengeren úszik Szent Péter hajója, az egyház is. Az egykori törékeny sajka valóságos óceánjáró hajóvá lett. Képes arra, hogy a háborgó tengeren hánykolódókat, a hajótörötteket felvegye és befogadja, szinte magát az összemberiséget.

De reálisan tudomásul kell vennünk, hogy miként az evangéliumban említett, Genezáreti tavon átkelő hajó, úgy az egyház is nyílt tengeren hajózik mindig és egy pénzimádó világ keltette viharos hullámok dobálják időközönként és ezért a hajó utasait hatalmába keríti a félelem.

De azt is tudnunk és hinnünk kell, hogy ez a hajó soha el nem merül, fluctuat, sed non mergitur. Hullámok dobálják, de el nem merül, mondja a régi mondás, s hiába kísérlik meg időközönként a lehetetlent, hullámsírba küldeni. Sem külső, sem belső erőkkel ezt el nem érhetik, mert ha aludni látszik is olykor-olykor, de velünk van mindig az Úr a világ végéig! Hívő magyarokkal is!

Hát akkor miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit? Kérdi tőlünk is, és honfitársainktól is, ismételten Jézus.

Mi szeretnénk bizonyítani életünkkel és tetteinkkel, hogy igen is van bennünk hit. Hiszünk Abban, Aki egykor, a betűszerinti értelemben, ma pedig a sokféle értelemben háborgó tengert lecsillapítja a Benne való hitünk által.

Ámen.

1. Ki zárta el kettős kapuval a tengert? (Jób 38,1.8–11)

A szenvedő Jób emberi kérdéseire Isten mindenhatósága és bölcsessége a válasz. Az ember nem vonhatja felelősségre a végtelen Istent. A titkokat majd a vele való mennyei közösségben értjük meg.

2. Ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt… (2Kor 5,14–17)

Nemcsak örök üdvösségünk titka, de életünk nagy kérdéseinek a titka is az értünk meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban nyerte el értelmét. Úgy élni, mint Krisztus, másokért-mindenkiért, ez a leginkább keresztényhez illő hivatás.

3. Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?…
(Mk 4,35–41)

Azzal, hogy Jézus alszik, lehetőséget ad úszni tudó és viharhoz szokott tanítványainak, hogy megmutassák, mekkora a hitük. És hogy ismerik-e: kicsoda ő? Hiszen ekkorra már a Mester oktatásában részesedve tanúi voltak megannyi csodás gyógyításnak és ördögűzésnek. Ebben a vihar-jelenetben az tűnik ki, hogy hitük kudarcot vallott. Márk evangélista nagyon finoman érzékelteti azt is, hogy Jézus akár gyógyít, akár a tengert csendesíti el, valójában a gonosz lélek hatalmát töri meg. Még a szófordulatok, a kérdések is ugyanazok, mint a kafarnaumi megszállottság-történetben.

A vihar lecsendesítése után Jézus megrója apostolait gyávaságuk és hitetlenségük láttán. Mintha azt sugallná: ő akkor is velünk van, ha alszik… Bátorságot kér, a hit bátorságát, amely nem zárja ki ugyan a szent istenfélelmet – sőt feltételezi azt –, de nem ad helyet a csüggedésnek és a kétségbeesésnek. Amiért nem kel védelmünkre azonnal, látványosan, attól még ő a természet ura, és igenis törődik velünk.

Nyugtalan személyiségünk a bűn következtében kettészakadt. Szeretnénk uralni a természetet, de minduntalan határainkba ütközünk. Kiengedtük „a szellemet a palackból”, s közben rettegünk a folyton váratlanul érő árvizektől és földrengésektől. Önzésünkkel és nagyzási mániánkkal megbolygattuk a Föld egyensúlyát, mi több, már a világűrben is összekuszáltuk a rendet: működő műholdjaink belebotlanak a kimúlt és még vissza nem hullott műhold maradványokba. Lelkipásztorként magam is gyakran meglepődöm egy-egy jó szándékú, már évtizedek óta hívő ember pánikszerű kiakadásán, amikor szinte felelősségre vonná Jézust: ez nem történhet meg vele… Hol van ilyenkor Isten? Alszik?

Mi ez a kettős félelem, vagy éppen annak hiánya? Az apostolok először a vihar miatt esnek pánikba, utána meg Jézus isteni hatalma tölti el őket rettegéssel. A kettő összefügg. Mert ha lenne bennünk üdvös félelem, az Isten fiának kijáró tisztelet, hódolat, akkor nem „görcsölnénk be” egy váratlan eseménynél, csak azért, mert ő alszik. Jézus Isten atyai szeretetét hozta örömhírként. Tehát már nem kell szolgai félelemmel rettegnünk tőle. Sokkal inkább Isten hiányától kellene félnünk…(Kiss Ulrich)

Viszont azt sem várhatjuk el tőle, hogy bűneink következményeit csak úgy eltüntesse. Arról nem is szólva, milyen magától értetődő a „szélcsend”, milyen jó, ha velünk van, s nem történik semmi baj. Milyen könnyen megszokjuk nélküle és „elaltatjuk” őt, hogy mi „szabadok” legyünk, minden bűntudat és lelkifurdalás nélkül… Lelkünk háborgó tengerét pedig mindenféle pszichológiai meg „tüneti kezeléssel”, zsibbasztókkal próbáljuk ideig-óráig megnyugtatni. Aztán egy vészhelyzet, betegség, egy nem várt tragédia sokkoló ereje felébreszti alvó lelkiismeretünket, érzéketlen énünket rádöbbenti kicsinységünkre, törékenységünkre, és megmutatja Isten erejét. Ilyenkor hirtelen belénk hasít a felismerés: Szent Isten, mekkora a te hatalmad, milyen kicsiny vagyok én, s mégis milyen jó, hogy számíthatok rád!

A hitetlenség ott kezdődik, amikor gyávaságból vagy félelemből nem vagyunk képesek Jézussal és a többi emberrel megosztani a veszélyes helyzeteket, amikor elaltatjuk lelkiismeretünket, és lelkünk háborgó tengerén nem akarjuk követni Krisztust a szenvedés sötétségébe. Pedig ő alászállt a poklokra és megmentett minket.

A hitben nincs félelem. A hit bizalomteli ráhagyatkozás a szerető Isten jelenlétére, amit minden nap, mindenütt megtapasztalhatunk.

Szentírási rész: Mk 4,26-34

Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Mind az, amit Jézus a törvényről, Lélekről, világvégéről, angyalokról és örökéletről mondott, az, az Isten országáról szóló tanítás része. A Lélek tevékenysége nála Isten országának építésében áll, bölcs mondásai Isten országáról tanítanak. A földi élet utáni mennyország pedig Isten országával azonos, a végső befejezett formájában.
Ugyanis Jézus az emberiség örök üdvösségét egy világvége, a földi élet utáni ország képében fogalmazta meg. Ő ennek az eljövendő országnak, a látomásában élt, gondolkodott, dolgozott. Isten országát állandóan maga előtt látta, mint végső célt.
Ez az ország azzal kezdődik el, hogy élni kezdik törvényeit, ami nem más, mint az Isten és felebarát iránti tevékeny szeretet, amit Jézus főparancsként hirdetett meg és életpéldájával támasztott alá.
Isten országa ezen a földön van, de nem e világból való. Itt nem meghatározott, földrajzilag körül határolt területről van szó. Itt nem kellenek katonák, akik területeit megvédik vagy növelik. Isten országa egyetlen térképen sem szerepel. Mégis mindenütt jelen van, ahol Isten uralkodik. Mindenütt jelen van, ahol szeretete, gyógyító ereje megtöri a bűnt, megszabadítja az embereket, és megváltoztatja a világon uralkodó negatív szellemiséget.
Az Isten országa tehát Jézus tanításában nem egy hely, hanem egy kapcsolat, egy sajátos, személyes kapcsolat Isten és ember között. Jézus ebben az értelemben hirdette meg, hogy az Isten országa egészen közel van. Sőt, „az Isten országa elérkezett hozzátok" (Mt 12,28) mondta Jézus. Hisz az Ő eljövetelével jelen van a földön és működik. Nem feltűnő módon, hanem titkosan, mint a mag a földben, de ellenállhatatlan hatalommal, amit Isten az ember szívébe helyezett. Ebben az Isten akarata valósul meg, aki azt akarja, hogy "felemelje, isteni életében részesítse az embereket" (LG. 2).
Mindezt oly módon teszi, hogy Fia, Jézus Krisztus körül közösségbe gyűjti az embereket. Ez a közösség az Egyház, amely egyházmegyékben, plébániákban, filiákban szerveződik. Krisztus az, aki szavával, az általa végbevitt jelekkel – melyek Isten országát kinyilvánítják –, és a tanítványok szétküldésével maga köré gyűjti az embereket. Országának eljöttét különös módon is megvalósítja húsvét nagy titka: kereszthalála és feltámadása által. Minden ember meg van híva erre a Krisztussal való egységre.
Az Isten országa tehát Krisztus személyében jött el, Origenész, keresztény író találó kifejezése szerint Jézus Krisztus maga az Isten országa.
Ennek következtében először is az Isten országa soha nem választható el Jézus Krisztus személyétől. Ő az, aki meghirdeti ennek az Országnak a minden emberhez szóló örömhírét. Az Ő földi életével kezdődött el ennek az Országnak a megvalósulása az emberek között, s Jézusban lesz a beteljesedése is a végső időkben.
Másodszor: világosan kell látnunk azt is, hogy az Isten országa nem választható el az Egyháztól, a Krisztus által alapított közösségtől, de nem azonos annak látható valóságával, hiszen nem zárhatjuk ki azt, hogy mind Krisztus működése, mind a Szentlélek kegyelme a látható Egyház keretein kívül is megtapasztalható.
Az Isten országa tehát az egész világra, benne minden emberre és emberi közösségre vonatkozik. Jó és rossz emberek egyaránt meg vannak hívva, hogy ennek az Országnak polgárai legyenek, s egyedül Isten ítélheti meg az embereket, hogy ki mennyire élt a felkínált kegyelmi lehetőségekkel. Az Egyház az Isten Országára irányuló intézmény, amely egyrészt Jézus megbízásából minden korban hirdeti ennek az Országnak az evangéliumát, másrészt jelzi annak folyamatos megvalósulását és növekedését.

Az Isten Országának növekedésénél érkezünk el a harmadik fontos elemhez. Az Isten országa nem úgy jön létre, hogy a földi királyságokhoz hasonlóan Isten országot alapít, vagy elfoglalja egy másik országnak a területét.
Isten országa nem fizikai terület, mint mondtuk korábban. Sokkal inkább a szívhez, a gondolkodás megváltozásához, az újjászületéshez, a hithez van kötve. Jézus határozottan megmondta Nikodémusnak: „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát” (Jn. 3,3).
Az Isten országa úgy valósul meg, hogy az isteni törekvés folyamatosan átformálja a világot és az embereket, s ez a törekvés nem más, mint Isten üdvözítő szándéka. Azzal járulhatunk hozzá Isten Országának, Krisztus uralmának és az Egyháznak a növekedéséhez, ha a világ történelmében és a saját személyes életünkben is felismerjük ezt az üdvözítő isteni szándékot és együtt működünk vele.
Az Isten országa bennünk, bennem, és általam, általunk valósul meg. Ha ragaszkodom Krisztushoz és az Ő Egyházához, akkor az üdvösség útján járok, és ezért az üdvösségért, ami a legnagyobb lelki kincs számomra képes vagyok mindent odaadni. Úgy, mint a bibliai igazgyöngy kereskedő, aki, amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát eladta mindenét, amije csak volt és megvette ezt az egyet. Vagyis az Isten országa csak azoké lesz, akik megküzdenek érte.

Isten szeretete úrrá lett a halálon, és e győzelem a földön veszi kezdetét. Jézus nem egy majdani, felhőkön túli mennyország kétes fényével hiteget minket. Azt mondja: „Isten országa nem szemmel láthatóan jön el, mert az Isten országa köztetek van”.
Ez az ország az egymást kölcsönösen szolgáló szeretet birodalma, ahol az alázat diadalmaskodik, ahol a szelídség hatalom, s ahol az emberekben oly mérhetetlenné fokozódik a vágy Isten és egymás iránt, hogy a szeretet áradásának ez az igénye szinte megteremti az örökkévalóságot. Ezért a honvágyat igazi hazánk után meg kell őriznünk, ápolnunk kell, hogy ezt semmi és senki ne tudja kioltani vagy megrontani bennünk.
Egy lelkész az Isten országáról prédikál. Egy nagyképű híve, a templomból kijövet kifogásolta, hogy a lelkész nem adta meg a címét ennek az országnak. - Most megadom, mondta a lelkész. A falu végén, a főutca 269-es száma alatt van egy elhagyott öregasszony, akinek senkije és semmije nincs. Menjen el, vigyen neki egy szekér tűzifát, küldjön neki élelmet, s akkor ott megtalálja az Isten országát.

Az Isten országa szellemi valóság, ezért nem látható, de a megvalósulásán fáradozó emberek külső életvitele jelzi a jelenlétét. Az Isten országa az ember jobbik énjében van, s amikor jót cselekszik, akkor láthatóvá teszi... Mi is így tapasztalhatjuk meg...
Isten országa tehát nem földi birodalom, hanem azoknak a lelkeknek a közössége, akiket Isten Krisztusban magának kiválasztott, elhívott s ezt az elhívást az egyes személyek közreműködése által a megtérésben és újjászületésben megpecsételte.
Így, Isten országát nem láthatja meg mindenki, mert annak nincsenek határai: sem a térképen, sem a földgömbön, sem a világűrben nem jelölhető ki a helye. Tér és idő feletti lelki birodalom. Isten akaratának diadala. Csak az láthatja meg, az szerezhet róla közvetlen tudomást, aki már a hitnek szemével néz, a hitnek szemével pedig csak az lát, aki már megismerte az újjászületés titkát. A hitetlen, a helytelenül hívő ember vak és süket, nincs füle az Evangélium meghallására, és nincs szeme Isten országa meglátására. Isten országa csak a hit szemével látható. Viszont aki nem látja Isten országát, nem is juthat be oda.
A modern ember lelki válsága abban van, hogy az emberekből kiábrándult, elveszett a bizalom az emberi jóság, megértés és igazság iránt, az isteni kegyelmet és igazságot pedig nincs hite elfogadni.
Viszont Isten országa nem a csodaváró embereké, hanem a bűneikből megtért és újjászületett embereké. Ahhoz, hogy Isten országát megláthassuk, s abba beléphessünk, először nem a világnak, hanem nekünk, saját magunknak kell megújulnunk! Mert, Isten országának kapuja az újjászületés.

Az igaz hit védelme miatt számkivetésbe induló Aranyszájú Szent János (+407) mondta: „Életünk vándorút, amelyen öröm és bánat gyorsan tovatűnik. A világ tarka vásár, amelyben egy ideig adunk és veszünk, azután hazamegyünk.”
A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a mi hazánk a Szentháromságos egy Isten kebelén van. Mindez nem jelenti azt, hogy idegen nekünk ez a földi élet. Az Isten országa ugyanis nem „odaát” kezdődik, mint a búzakalász élete sem a föld felett indul meg, hanem a mag csirázásával a földben. Csak annyira vagyunk idegenek a földön, amennyire idegen a búzaszem a föld alatt: kifelé törekszik, de ugyanakkor egyáltalán nem lehet mondani, hogy földalatti élete nem fontos. Sőt, döntő a földalatti élete, hisz majd attól függ a föld-feletti életének milyensége, termés hozatala.
Így van a mi földi életünkkel is. Nem végcél a földi élet, mert „fölfelé” törekszünk. Az isteni életünknek itt kell kicsíráznia, szárba szökkennie és termést hoznia. Isten országát, az örök életet csak az kapja meg, aki elkezdi építeni itt a földön, és remekbe szabott élettel bizonyítja, hogy a „kicsiben” hű, hogy bemehessen Urunk örömébe.

A szülőföldtől messzi idegenbe került emberek, bármilyen jól is megy a soruk új hazájukban, csak sóhajtoznak, és azt mondják: jó itt minden, de csak nem a mi hazánk ez. E földi élet vándorútnak számít! A mi igazi hazánk túl van az anyagi világ korlátjain! A mi hazánk Istennél van!
Ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy mi, hogyan válaszoltunk Jézus hívására és hová terveztük igazi hazánkat? Ha eltévedtünk, míg nem késő, addig lépjünk bűnbánattal Jézus nyomába. Ha megtesszük, akkor Titokzatos Testének életáramlásába kapcsolódunk, s a Szentháromság kebelére haza találunk. Adja Isten, hogy így legyen.

https://youtu.be/RsM5IX3YQgc

A tengeri vihar

Ennek a történetnek az olvasásakor mindenkit lenyűgöz a vihar nagysága a Genezáreti-tavon. Sokat foglalkoztak a szövegmagya-rázók az uralkodó széliránnyal, a csónak helyzetével, azzal, hogy Jézus milyen vánkoson (38. v.) aludt, de kevesebbet azzal a viharral, amely akkor keletkezett a tanítványok lelkében, amikor elállt a szél, és lecsendesedtek az elemek, és nem tudták, ki az, akik velük utazik a csónakban.

A tavon való átkelést Jézus kezdeményezi (35. v.), ez a sajátosság Márk evangéliumára jellemző, mert így kapcsolatot teremthet más részekkel is (5,1.21; 6,45; 8,10), amint más esetekben is a tanítványoknak a hajóban érdekes élményeik lesznek. Jézus galileai működése sok esetben érinti a Genezáreti-tavat, és ezek az elbeszélések a tóparti történetek füzérét alkotják. Az elbeszélés dísztelen, mégis valahogy ebben a történetben az egyszerű kifejezések is új értelmet kapnak. Jézus a „túl partra” invitálja apostolait (35. v.), de a kikötés után lelkükben máshova érkeznek, mint gondolták volna. A felcsapó hullámok (37. v.) a félelem hírnökei és bizonytalan hitük próbái, esetleg a gonoszság hullámainak megtestesítői is lehettek. Jézus nyugalma valószínűtlenül nagy, nem ébred fel a hánykódó hajóban, pedig mint a történet végéből kiderül „álmában is” min-dent tud. Az ébren lév ő apostolok egyrészt félnek, másrészt mégiscsak az alvó Jézushoz fordulnak segítségért. Amikor Jézus lecsendesíti a tengert (39. v.), mégis a gyávaságukat kéri számon, és azt hogy nincs hitük (40. v.). Amikor ez megtörténik, akkor „nagy féle-lem fogta el őket” (41. v.). Már nem a vihartól és a széltől féltek, hanem a közeli másik világtól, amelyet Jézus képviselt, aki parancsolt a szélnek.

Hasonló vihart élt át Jónás, az Isten elől menekülő próféta, de a tenger csak akkor csitult el, amikor a hajósok a tengerbe vetették. A Talmud is tud Istenhez imádkozó zsidó gyerekről, aki elbűvöli a hajósokat hitével és Istenével, aki a viharban is tud segíteni. Ez a történet mégsem vezethető le az említett előzményekből, hanem a tanítványok saját élménye. Jézus először cselekszik, aztán vonja kérdőre az aggódó másutt „kicsinyhitű” tanítványait, akiknek edzett idegeit igencsak igénybe vette a hánykódó hajó és az éjszaka. Számukra a világ bezárult, a félelem foglyai lettek. A természeti erők nemcsak túlélésüket veszélyeztették, hanem kilátástalanságba is taszították őket.

A történet közepén a 37. versben Jézus szava után beáll a csend. Ez a csend azonban beszédesebb, mint gondolnánk. Az igazi kérdések csak most vetődnek fel. A nagy lelki vihar csak most keletkezik a lelkükben. A keresztény exegéták ezt a történetet az „élet viharaiban” kísértést szenvedő keresztény ember számára született üdvös tanításként értékelték. Tiszteletreméltó Béda (Beda Venerabilis) Jézus alvásában két természetének megnyilvánulását látja: emberként alszik, Istenként pedig megfékezi a vihart. Kálvin szerint a vihar nem véletlenül tört ki, mindent az isteni gondviselés irányított. Rotterdami Erasmus úgy véli, ezt a történetet az Egyházra kell vonatkoztatni, mert ilyesmi akkor történik meg, amikor a pásztorok megfeledkeznek a feladatukról. K. Barth számára a történet bizonyítja, hogy az Egyház sziklaszilárd alapja Jézus.

Úgy vélem, ez a történet Jézus élményszerű hitoktatásának emléke az Evangéliumban. Az átkelést ő kezdeményezi, az élmény pedig egyedülálló, életre szóló. A zsidó tanítványokat Mesterük olyanra tanítja a félelem és a bizonytalanság iskolájában, az itt lét és a túlvilág partjai között, amelyet sehol másutt nem tanulhattak volna meg. A hit a félelem és a felszabadultság élményén keresztül válik mindannyiunk számára puszta tanításból életünket meghatározó, megvilágosító élménnyé. Akik ezt átélték, egy életre áldottnak nevezték azt a fényes éjszakát, amelyben belépett kétségeik sötétségébe a személyes Isten. Ettől kezdve már csak vele akarnak hajózni, nélküle soha!

A szélvihar imája

Jézus! Amíg te nem jöttél, én voltam a hatalmas és erős. Uralkodtam a környezetemen: a tengeren, az embereken, mindenen. Mely hatalom, állíthatott volna meg? Mindenki tisztelt, mindenki rettegett tőlem Aztán jöttél, és minden megváltozott. Tudtam létezésedről, sőt láttam, hogy a közelemben vagy. Csakhogy aludtál. Gondoltam így nem hathatsz az életemre, de tévedtem. Nekem, akinek eddig senki nem parancsolt, meg kellett hajolnom akaratod előtt. Mel-etted nem mehettem el úgy, hogy ne változzak. Letörted büszkeségemet. Fájó tapasztalat volt: lecsendesedni a te szavadra. Mégis vala hogy elégedettséggel tölt el ez a fájdalom. Új dolgot tanultam: megtaláltam az örömet a csendességben. Köszönöm ezt neked! Bárcsak hasonlóan történne minden „széltestvérem” életében! Amen.

Mily szép volt az apostolok testülete! Abban egy Szent Péternek,
aki halász volt, nagyobb volt a tekintélye, mert így akarta az Úr,
mint Szent Bertalannak, aki egy királynak volt a fia.2 Jól tudta Ô
Szent Felsége mennyire fogják majd egykor a világot izgatni az olyan
kérdések, hogy ez az ember van-e finomabb agyagból teremtve, vagy
pedig amaz? ami nem különb dolog, mintha akárcsak arról vitatkoznának,
hogy ez vagy az az agyag inkább vályognak való-e, vagy pedig téglának.
Uram segíts, milyen szôrszálhasogatás! Isten ments, nôvéreim, hogy ti
még csak tréfából is vitatkozzatok ilyeneken. Ha ez a hiba bármi
csekély fokban is meg volna valamelyikben közületek, azonnal tegyetek
róla; az illetô pedig térjen észre, nehogy Júdás váljék belôle az
apostolok között. Rójanak reá penitenciát mindaddig, amíg csak be nem
látja, hogy ô maga a lehetô legrosszabb földbôl való s nem érdemli
meg, hogy a mi testületünk építésénél felhasználják.

Boldog vagyok, hogy voltam Rómában, de megértem azokat a világi embereket, akik azt hitték, hogy Papa azért tetette meg velem ezt a nagy utat, hogy megváltoztassa gondolkodásomat a szerzetesi élet felől; valóban volt valami, amivel megrendíthetett volna egy kevésbé szilárd hivatásérzetet. Mi, akik sohasem éltünk a nagyvilágban, Céline és én, a nemesség köreibe kerültünk, csaknem belőlük állt a zarándoklat. Ó, távol állt tőlünk, hogy megszédüljünk, ezek a címek és ezek az előnevek csak levegő voltak a számukra ... Messziről mindez egy kevés port hintett ugyan néha a szemembe, de közelről láttam, hogy „nem mind arany, ami fénylik” és megértettem Krisztus Követésének ezeket a szavait: „Ne kergessétek azt az árnyat, amelyet nagy névnek neveznek, ne kívánjatok sem sok összeköttetést, sem egyetlen ember különleges barátságát”.

Azt mondtam neki: Sajnos, halálom óráján nem lesz semmim sem, amit majd a jó Istennek adhatok, üres kézzel állok majd előtte, emiatt nagyon szomorkodom. Erre azt
válaszolta: „Hát akkor nem olyan, mint én, pedig ugyanabban a helyzetben vagyok. Még ha Szent Pálnak összes tetteit megcselekedtem volna is, csak haszontalan szolgának tartanám magamat, és úgy vélném, hogy üres kézzel állok itt; de épp ez az, aminek örülök, mert ha nincs semmim sem, akkor mindent Istentől kapok meg.”

Milyen kegyelem, hogy Szent Benedek Atyám családjába hívott az Isten, legyek itt fehéren izzó, szeretettől hevülő, hófehér galamb, lehessek részes a Bárány mennyegzőjében.

1937.2.6. Ma így beszélt hozzám az Úr: "Leányom, azt mondják, hogy nagyon egyszerű vagy. Miért nem mondasz el hát nekem mindent, ami téged érint – még a legkisebb részleteket is? Mondj el mindent, ezzel nagy örömet okozol nekem.'' – Azt feleltem: "Hiszen Te úgyis tudsz mindent, Uram.'' Erre Jézus azt felelte:",Igen, mindent tudok, de te ne mentegetőzz ezzel, hanem beszélj velem mindenről egy gyermek egyszerűségével, mert fülem és szívem hozzád hajlik, s a beszéded kedves nekem.''

Sokkal több van bennünk, mint amiről tudunk. És ez bölcsen van így elrendezve. Ha szükségünk van valamire, előjön.

Legyetek gyöngédek azok iránt, akik felelősek va­lamiért. Tegyetek velük úgy, ahogyan ti cselekednétek az ő helyükben. Amikor Krisztus együtt élt apostolaival, mindig szeretetre méltó volt. Bízott mindannyiukban, személyre szóló szeretettel szerette mindannyiukat.

Miért van az, hogy sokszor kérek valamit Istentől, töredelmet vagy valami mást, és úgy tűnik, nem adja meg? - Ez vagy azért van, mert hibásan kér az, aki kér: oktalanul, csak szóval és nem érzü­lettel. Az ilyenekről mondta édes Üdvözítőnk, hogy nem fogja megismerni őket, mert csak kiált­ják: „Uram, Uram..."; nem mintha nem ismerné őket, hanem irgalmassága nem fogja őket megis­merni hibáik miatt.

Legrégebbi ima,melyre maga az Úr Jézus tanitotta meg az apostolokat.

Miatyánk,aki a mennyekben vagy.

Jézus tanitotta az őt hallgatókat hogy Ő a mennyből jött, onnét,ahol dicsőségben örökkön örökké van az Ő mennyei Atyja.

Szenteltessék meg a te neved. Mert Szent az Ő neve, legyen mindörökké megszentelve. Szenteltessék meg általam is,aki ezzel dicsőíti Őt!

Jöjjön el a te országod. Igen,az a dicső,az boldog örökkévalóság.Az a végét nem érő örök boldogság.

Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is.

Isten akaratát keresve, kérve, megtalálni,tenni az Ő terve szerint. Úgy a földön,mint a mennyben. Össze hangolva! Megtalálni, mint Teréz anya,mint Szent pápánk II. János Pál pápa. Kérni erre az Úr segítségét.

Mindennapi kenyerüket add meg nekünk ma.

Azt a kenyeret,amivel testünket tapláljuk, és a lelki kenyeret,amivel lelkünk szomját csillapithatjuk. Nagyon sokszor éhes az ember, erőt adjon a lelki támaszra, hogy valaki megvigasztalja, tanítsa,lelkesitse.

És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátani az ellenünk vetkezoknek.

Nem elég kérni hogy a jó Isten bocsásson meg nekünk! Nekünk is meg kell tudni bocsátani! Nem lehet így imádkozni a Miatyankot hogy egy csomó emberrel haragba vagyok! Semmit sem ér akkor ez az ima!!

Ne végy minket kísértésbe,de szabadits meg a gonosztol.

Kísértés. Minden nap kérni kell hogy a bűnt,a kísértést felismerjük. De sokszor egyáltalán nem gondolunk rá. A kísértés az ördög csapdája. Olyan divatos" ruhában" mutatja meg a bűnt, hogy nem is képzeljük mi lesz ennek a vége,ha nem vagyunk éberek. De éberségunk ellenére is bele sétálunk ebbe a csapdába. De szabadits meg a gonosztol. Igen, folyton kell kérni Jézust hogy segítsen meg minket.

Remélem minden ismerősöm kívülről tudja a Miatyankot. Sokszor mondjuk el, és kérjük az Úristent naponta szándékainkra!

Az átlényegülés fogalmát már a 12. századi teológusok használták. Tanítóhivatali megnyilatkozásban először a IV. Lateráni Zsinaton jelenik meg (1215). A Trentói Zsinat a reformátorokkal szemben mondta ki a transzszubsztanciáció dogmáját, vagyis azt, hogy a kenyér és bor lényege Krisztus Testének és Vérének lényegévé változik (DH 1642, vö. még a 2. kánon: 1651). Az Oltáriszentségről szóló 2. kánon (DH 1652) azt is megjegyzi, hogy a látható, „külső színek" (species) változatlanul megmaradnak.

A magyarázatban az arisztotelészi metafizika és logika két sajátos fogalmának, a szubsztanciának és az akcidens-nek alkalmazásáról van szó. A substantia az, ami a dolgot azzá teszi, ami: olyan létezőt jelöl, amelyet magánvaló (ens in se), illetve önmaga általi lét illet meg (embernek lenni). A járulék olyan létezőt jelöl, amelynek sajátja a másban való (ens in alio), a máshoz tartozó lét, legtöbbször létezőnek valamely tulajdonsága (pl. műveltség). Az akcidensek a valóság empirikusan érzékelhető dimenzióját jelölik, a szubsztancia a szellemi értelem által szemlélt metafizikai lényeget. Az átlényegülés azt jelenti, hogy a lényeg megváltozik, az akcidensek azonban nem. Figyelemre méltó, hogy a dogma nem az akcidens kifejezést használja, hanem speciesről beszél, de ez tartalmilag ugyanazt akarja jelenteni, mint az akcidens fogalma.

Az Egyház tanítása mindig hangsúlyozta, hogy a szentmisében valóságos átváltozás történik. Valami új jelenik meg, ami azelőtt nem volt. Ezért nem lehet úgy érteni az Eucharisztiát, hogy Krisztus teste még hozzájárul a kenyérhez (vö. lutheri elgondolás), mintha a kenyér és Krisztus teste két egyforma jellegű valóság lenne, két „lényeg" módjára ugyanúgy egymás mellett állhatna. A szentmisében valami átváltozás történik, ami világunk dolgait magasabb rendbe veszi föl, lényegükben éri és változtatja meg, ha ez nem is mérhető. Amikor anyagi dolgokat táplálékul veszünk föl testünkbe, illetve amikor általában az anyag egy élő szervezet részévé válik, akkor megmarad ugyanannak, és mégis - mint valami újnak a része - maga is átalakul. Hasonló megy végbe a kenyér és bor átváltoztatásakor. Isten igéje és a Szentlélek a kenyeret és a bort, mintegy kiemeli sarkaiból megszokott létüket, bele egy új rendbe; még ha pusztán fizikailag ugyanazok is maradnak, mélyükben megváltoznak. Az átlénye-gülés tana nem bizonyítja racionálisan a valóságos jelenlétet. Csak annyit tisztáz, hogy nem ellentmondás az, amit az Egyház a Szentírás alapján az átlényegülésről tanít.

A dogmát értelmező teológusok mindig fontosnak tartották megjegyezni: Nem maga a transzszubsztanciáció szó hittétel, hanem az, amit jelez. A Trentói Zsinat nem azt mondta ki hittételként, hogy Jézus eucharisztikus jelenlétét az arisztotelészi substan-tia-accidens fogalompár alapján kell hinnünk. Egyszerűen csak arról van szó, hogy abban az időben - a reformátorok (főként Luther) tanításával szemben - a transzszubsztancióval jelzett folyamatot találta legalkalmasabbnak (aptissime) annak érzékeltetésére, hogy hogyan válik jelenvalóvá Jézus az Eucharisztiában. A zsinat nem filozófiai tételt hirdetett ki. Csak annyit mondott: a konszek-ráció erejében az, ami a kenyeret kenyérré, a bort borrá tette, az átváltozik azzá, ami Jézus testét Jézus testévé, Jézus vérét Jézus vérévé teszi.

Csak légy igen bátor és erős, őrizd meg, és tartsd meg azt a törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám parancsolt neked. Ne térj el tőle...(Józs 1,7)

A honfoglalás nagy vállalkozását Józsuénak kellett vezetnie. Ő alkalmatlannak tartotta magát erre. Isten azonban nem belelöki szolgáit a feladatokba, hanem felkészíti őket, és menet közben is tanácsolja, bátorítja. Hogyan készítette fel Józsuét?

1. „Józsué, Nún fia pedig megtelt bölcs lélekkel..." (5Móz 34,9) Meglepődünk, mert úgy gondoljuk, az ő feladatához inkább fizikai erő, jó fegyverek és némi katonai tapasztalat lenne szükséges. Majd megkapja azt is, de Isten azt tartja a legfontosabbnak, hogy tudjon vele beszélni, hogy Józsué értse őt, és legyen kész egyetérteni vele. Ehhez pedig ilyen lelki „vevőkészülék", bölcs lélek kell. Mert egyik énekünk szerint „vezetni úgy tudok, ha Szentlelked vezet". Ez a bölcsesség nem emberi készség, hanem Isten ajándéka. De aki kéri, megkaphatja (Jak 1,5).

2. Iránytűnek Isten írott igéjét használhatja, ehhez kell igazodnia. Egy leendő hadvezér kezébe Isten nem kardot ad, hanem Bibliát. Akkor lesz ő jó vezetője népének, ha komolyan veszi Isten igéjét. És Józsué mind a közéletben, mind magánéletében (24,15) komolyan vette azt. Minden nép és ország, amelynek ha csak egy ideig is ilyen vezetői voltak, felvirágzott. Ez gazdagíthatja meg a mi személyes életünket is.

3. Józsué nagyon félt. Tudta, hogy elődje, Mózes, milyen rátermett ember volt, ismerte népe keményszívűségét és a meghódítandó terület nehézségeit is. Isten ezért gyengéd szeretettel bátorítja, állandó jelenlétét ígéri. Ő pedig félve is helytállt, és Isten vitte őt győzelemről győzelemre.

Az üdvösséget is Isten adja, minden hozzájárulásunk nélkül. De nekünk kell azt hittel megragadnunk, és már itt megélnünk.

Jak. 1.5 Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja.
Józs 24. 15 Ha pedig nem akarjátok az Örökkévalót szolgálni, akkor döntsétek el még ma, hogy kit fogtok szolgálni! Választhatjátok őseitek isteneit, akiket ők szolgáltak a folyón túl, vagy az emóriak isteneit, akiknek a földjén laktok, de én és a családom az Örökkévalót fogjuk szolgálni!” 

(9) „Jobban boldogul kettő, mint egy…” (Prédikátor 4,7–12)

Nem jó egyedül (1Mózes 2,18). Az egyedülálló, társtalan ember, akinek nincs senkije, kiért fáradozik? Ezek az igeversek először is arra mutatnak rá, hogy a hívő élet szívdobbanása a szolgálat: nem csak önmagunknak élünk, elsősorban nem önmagunknak élünk; aki az Isten dicsőségére él, az másoknak él. Persze, csak az tud másoknak adni, aki maga is töltekezik, aki – ilyen értelemben – önmagának is él, önmagára is odafigyel, testi, lelki, hitbéli értelemben egyaránt. A szolgálat oldja a magányt, ezért nem az az egyedülálló, akinek nincs házastársa, hanem az, aki csak önmagának él, éppen ezért nem tud megelégedni senkivel és semmivel sem (7–8). Az társsal is magányban él! Ugyanakkor, e-világban az Isten egyik legnagyobb ajándéka, hogy Ő szerez nekünk társat, hozzánk illőt, akivel egy testté lehetünk, akivel egész életünket, annak minden bensőségességével együtt, megoszthatjuk, az Úrban (1Mózes 2,18–25)

Jobban boldogul kettő, mint egy. Ez azt jelenti, hogy könyörögjünk azért a milliárdok közül egyetlenegyért, akit az Úr nekünk szánt. Házastársunkkal a fáradozásunk áldássá lesz, a legnehezebb helyzetekben is, mert az áldás az együttes öröm és küzdelem az Úr előtt. A házastársunk az, akire mindig számíthatunk, aki felsegít, ha elestünk, ha megbetegedtünk; ő mindvégig velünk van az úton, amíg az Úr engedi. A házastársunkkal védjük egymást, házunkat, családunkat; ellent állunk minden méltatlan támadásnak, kísértésnek. A házastársunk az, aki megmelegít, akivel testben és lélekben, mindenben eggyé lehetünk. Nincs még valaki, akivel ugyanezt átélhetnénk! Ő az, aki lelkigondoz, akivel mindent megoszthatunk. Ő, az egyetlen, a „milliárdok közül az egyetlenegy” (József Attila után, szabadon…).

A kettő akkor boldogul jobban, mint az egy, ha az élő Isten megáldja őket (1Mózes 1,27), egy testté formálja életüket (1Mózes 2,24), és azt Lelkének erejével mindenkor összetartja, mint a szénásszekér kerekét az abroncs. Így érti a szentíró, hogy a hármas fonál nem szakad el egyhamar (9–12).

Drága gyermekek! Nézlek és hívlak benneteket: térjetek vissza Istenhez, mert Ő a szeretet, és szeretetből küldött engem hozzátok, hogy a megtérés útjára vezesselek titeket. Hagyjátok el a bűnt és a rosszat, döntsetek a szentség mellett és az öröm fog uralkodni, ti pedig az én kinyújtott kezem lesztek ebben az eltévelyedett világban. Azt szeretném, hogy ima és remény legyetek azok számára, akik még nem ismerték meg a szeretet Istenét. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.

https://youtu.be/9umlt78PCr4

A lelki gyötrelmek tetőfokán a kétségbeesés mélységébe zuhanok. De ki hisz nekem, megszállott gonosznak? Ki segít rajtam? Elmém sötétségében nincs a kegyelemnek egy parányi kis fénye sem, hogy megtörné lelkemben a kevélység bűnét. Nem, nem, nem tudok lemondani! Ha azok nem hisznek, akiknek átadtam a Szent Szűz szavait, a Szűzanya dolga, hogy én belátásra kényszerüljek. És ha hazugság, amit én leírtam és továbbadtam? Irgalmasság Anyja, nem tudom folytatni! Vakmerő bizakodás ez? Ilyen az a vétek, melytől biztosan elkárhozik a lélek? „Ó, te szerencsétlen! Nincs a világon még egy, aki ily erőszakos megfontoltsággal rohanna a kárhozatba. Én megkérlek, szelíd szavakkal szólok hozzád, törj meg végre, hogy tested, lelked kárát ne vallja! Hazugságod beismerése elvágja lelked gyötrő kínjait. Légy értelmes, és cselekedj úgy, hogy megtaláld lelked nyugalmát! Akkor az irgalom is reád száll.” Drága jó Nővérkém, ezek után nem tudom, mi lesz a szava hozzám? Hogy Ön minek tart, azt én el tudom gondolni. Lehet, hogy Ön tapintatból nem fog megvetni, mint M. atya tette. Legyen Ön előtt mentségemre az, hogy belátom téves hazugságomat. De sajnos, ez nem könnyít lelkemen, mert tovább kell mennem! De mivel erre képtelen vagyok, kérem Önt, segítsen elesettségemből felkelni! Bizonyára azért rendelte mellém az isteni Gondviselés, hogy Ön legyen az, ki beláttatja velem konok, hazug kevélységem szörnyű csapásait. Ön mindig megnyugvást és kételyeim eloszlatását jelentette számomra. Most is azért írtam le lelkem kétségbeejtő borzalmait, hogy az Ön nyugodt és tisztán látó derűje törje meg hazug kevélységem bűnös konokságát. Köszönöm az isteni Gondviselésnek, hogy Önt számomra rendelte, hisz Ön volt az első, ki arra figyelmeztetett, hogy önszuggerálás is lehet ez. Én nem tudom, azután mi történt velem, miféle energiák robbantak fel bennem. Ahogy B. atya is mondta, csodálatos kirobbanásai vannak az emberi léleknek. Csak azt az egyet nem tudom felfogni, hogy ezek után épeszű vagyok-e még? Állapítsa azt meg más rólam. Én öszszeroppanva érzem magam, mert amiket itt leírtam, csak írott szavak, de amit átéltem és átélek, az a végsőkig kimerített. De mégsem akarok eltérni hazug meggyőződésemtől. Nem tudom, mely hatalom az, mely tovább erőt ad. De az életmódomon sem tudok változtatni. Bárhonnan származzon is, ez az erő földöntúli. A borzalmas szenvedéseket tovább is viselem már napok óta. Ahogy mondtam, nem akarok én semmit tenni, és ha akaratom ellenére mégis tennem kell, én nem tehetek róla. Szeretettel köszöntöm, drága jó Nővérkém, és bocsássa meg, hogy zavarom, és ismételten kérem, segítsen rajtam! Imádkozzon értem, és ha lehet, látogasson meg!

Aznapi műsor 19.30 óra után érhető el!

Jézus! Amíg te nem jöttél, én voltam a hatalmas és erős. Uralkodtam a környezetemen: a tengeren, az embereken, mindenen. Mely hatalom, állíthatott volna meg? Mindenki tisztelt, mindenki rettegett tőlem Aztán jöttél, és minden megváltozott. Tudtam létezésedről, sőt láttam, hogy a közelemben vagy. Csakhogy aludtál. Gondoltam így nem hathatsz az életemre, de tévedtem. Nekem, akinek eddig senki nem parancsolt, meg kellett hajolnom akaratod előtt. Mel-etted nem mehettem el úgy, hogy ne változzak. Letörted büszkeségemet. Fájó tapasztalat volt: lecsendesedni a te szavadra. Mégis vala hogy elégedettséggel tölt el ez a fájdalom. Új dolgot tanultam: megtaláltam az örömet a csendességben. Köszönöm ezt neked! Bárcsak hasonlóan történne minden „széltestvérem” életében! Amen.

Bevezető

A természet szeszélyéből olykor ijesztő viharokat élünk át. A mai evangélium is egy tengeri viharról számol be, amely az apostolokat ejtette kétségbe. A váratlan vihar az egyik kisvárosban nagy tányér alakú antennákat tépett le a háztetőkről, és össze is törte azokat. Ahogyan a természetben, úgy lelki életünkben is támadnak viharok. Ilyen lehet a szerelmi bánat, a gazdasági gond, az elhunyt szeretteink fölött érzett gyász, vagy valami ezekhez hasonló. Ezek a viharok néha az Isten felé mutató antennáinkat is megrongálják. Ilyenkor csalódottnak, gyökértelennek érezzük magunkat. Sérült antennáinkat azonban meg tudjuk javítani, mert az Úr Jézushoz fordulunk, és az ő erejével a ránk törő viharban is talpon tudunk maradni, bizalmunkat vissza tudjuk nyerni. Legyen a mai szentmisénk is ilyen találkozás, amely bizalmunkat, lelkünket megerősíti.

Hívek könyörgése

Testvéreim! Az Úr Jézus nem hagy bennünket magunkra az élet viharos időszakaiban sem. Imádkozzunk hozzá bizalommal!

1.   Erősítsd Urunk azokat, akik a mai idők viharában gyengéknek érzik magukat, és a félelem nyomja lelküket.

2.   Áraszd gazdagon bátorító kegyelmedet szentatyánkra, N. pápánkra, hogy az Egyház hajóját az Úr Jézus erejével biztosan kormányozza.

3.   Add, hogy az élet viharai, az élet megpróbáltatásai mindenkor hozzád vezessenek minket.

4.   Adj lelki erőt azoknak, akik az üldözéstől, kínzástól és háborútól szenvednek, hogy el ne veszítsék irántad való bizalmukat.

Urunk, Istenünk! Te tudod, hogy az élet sokszor próbára teszi hitünket. De mindig meg tudsz nyugtatni bennünket, ha hozzád fordulunk. Ezért dicsérünk téged, hálát adunk neked most és mindörökké. Amen.

FODOR JÓZSEF: MÉLYEN A NYÁRBAN

Sok bujdosásod, kusza keresésed
Fojt, öl: és a rekkenő száju hónap
Sötét fénnyel lehelli meg a zöldet -
S lábad vásni sem kezd nem-régi útján,
Már tovajársz a mély, mély júniusban,
S a hirtelen perc elszárnyalva izzik.
Mint sikoltó röptei sok madárnak,
S mohó szívedbe le se szíva színig
Árny-káprázatait: vége a nyárnak.

És egy perc még: hogy a mézszínü lombok
Illatozón, a teli szőlőfürttel,
Barnállanak már, ódonhangú dongók
Lágy önkivületében, meleg ősszel
Suttogó forrása közt a cukornak -
Míg belsőd innye leragadva ernyed
Beszívásától a telt levegőnek,
Melyben lebomladt szépségek, szerelmek
És halott álmok illatai főnek.

Oh, mikor jött, ifjúság-koronásan,
Lelked itt! fürtje fonva déli napból -
S fényesebb sugarú, hosszú kalászok
Tellő aranyából: a kezdet-ittas
Nappalok, s vad tavaszi csillagoknak
Robbanásától gyult, dúskínú éjek
Roppant sok vágya közt: még új világnak
Szerelmese: Oh, első láz, ti részeg
Erők lendületei - sohse látlak!

„Sokan szenvednek a nagy nehézségek miatt, amelyek sújtják őket. Segíthetünk nekik azáltal, hogy elkísérjük őket az úton együttérzéssel eltelve, amely átalakítja az emberek életét és közelebb hozza őket Krisztus szívéhez, aki mindannyiunkat üdvözöl a gyengédség forradalmában. Imádkozzunk, hogy a szenvedők találjanak életutakat engedve, hogy Jézus szíve megérintse őket.” - Ferenc pápa

A világon sok ember szenved, és nem csak az általunk tapasztalt világjárvány miatt. Ahogyan Ferenc pápa a múlt hónapban elmondta, az embereket más pandémiák is érintik, például „a háborúk, az éhség és sok más járvány.” Mit tehetünk? Hogyan lehet elkerülni a közömbösséget? A pápa megmutatja nekünk az utat: együttérzés. Ez a legjobb segítség, amelyet imáink és életünk révén kínálhatunk nekik, Jézus Szívéhez vezetve, hogy megváltoztassa életüket.

Felajánlom és átadom Uram Jézus Krisztus Szentséges Szívének önmagamat és életemet, minden tettemet, nehézségemet és szenvedésemet, minden szeretetemet és munkámat, hogy egész valóm és mindenem csak arra szolgáljon, hogy az Ő Szentséges Szívét dicsőítse és szeresse.

Szilárd elhatározásom, hogy egészen az Övé legyek, mindent Iránta való szeretetből tegyek, és mindenről lemondjak, ami nem tetszhet, vagy ellenáll Neki.

Ezért Téged választalak Szentséges Szent Szív egész Szeretetemnek, életem Védőjének, üdvösségem Biztonságának, gyengeségem és állhatatlanságom Orvosságának, és Engesztelésnek életem minden bűnéért.

Ó Szelíd és Jóságos Szív! Légy Menedékem halálom óráján! Légy megigazulásom Isten előtt, és hárítsd el a büntetést, amelyet igazságos Haragja szabna rám.

Ó szerető Szív, Beléd helyezem minden bizalmamat! Félek az én gyengeségemtől és gonoszságomtól, mert minden kitelik tőlem, de a Te Szeretetedtől mindent remélek. Töröld el bennem mindazt, ami nem tetszik Neked, vagy ellenáll Neked. Hassa át a Te tiszta Szereteted olyan mélyen a szívemet, hogy soha el ne tudjalak felejteni, és soha ne legyek képes Tőled elválni.

Üdvözítőm, minden Szeretetedre kérlek, írd be nevemet Szentséges Szívedbe! Boldogságom és dicsőségem legyen a Te szolgálatodban élni és halni! Ámen.