38899 ima található a honlapon, összesen 66811 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Diós István - A Szentek élete

    Diós István - A Szentek élete
    Változó frissítés

    Diós István - A Szentek élete elektornikus változatából

     

    https://archiv.katolikus.hu/szentek/d.html
    hasonló angol: http://www.catholic.org/saints/patron.php

    A nap SzentjeMARILLAC SZENT LUJZA rendalapító

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    09
    A nap Szentje MARILLAC SZENT LUJZA rendalapító

    *1591. augusztus 12. +1660. március 15.

    Lujzának nemesi származása, értelmessége és szépsége alapján előkelő hely juthatott volna Párizs nagyvilági életében. A Gondviselés azonban a szegények, elhagyottak, nyomorultak világában jelölt ki számára különleges helyet.

    Törvénytelen származású lévén nem tudjuk, ki lehetett az édesanyja. Louis de Marillac első felesége, Márta gyermektelenül halt meg 1588--89- ben, amikor Lujza még nem volt e világon. Atyja pedig csak 1595. január 12-én nősült meg másodszor. Második felesége, Antoinetta Le Camus, a belleyi püspök nagynénje, özvegy Thiboust-né, már négy gyermek anyja volt, amikor hozzáment. 1601-ben született egy közös gyermekük.

    Lujza gyermekéveiről semmit sem tudunk. Amikor nagyobbacska lett, a domonkos nővéreknél helyezték el, akik úri módon nevelték 13 éves koráig. E nővérek között volt egy unokanővére. 1604-ben a család anyagi nehézségei miatt kivették a kolostorból és egy jóval szerényebb intézetben helyezték el, ,,egy szegény párizsi kisasszonynál'' (lehet, hogy az édesanyjánál?), aki leányokat tanított varrni, hímezni és rajzolni. Lujza nála maradt 1613-ig, s ez idő alatt először tapasztalta meg a szegénységet.

    Amikor fiatal leányként felfogta származását, erős kisebbségi érzés fogta el. A szemlélődő élet felé fordult, s menekülni akarván a világból, fogadalmat tett, hogy apáca lesz, és fölvételét kérte a Saint- Honoré utcai kapucinus apácákhoz. A kapucinusok provinciálisa azonban úgy vélte, hogy Lujza egészsége nem fogja bírni a kolostori életet, s eltanácsolta azzal, hogy ,,az Úrnak más tervei vannak vele''. Lujza hagyta, hogy szülei a házasság felé tereljék, s mivel mégiscsak Marillac volt, sokan pályáztak kezére. Atyja és mostohaanyja kiválasztották számára Antoin Le Gras-t, Medici Mária heroldját és titkárát. Az esküvőt 1613. február 5-én tartották. Még abban az évben megszületett Michčle nevű kisfiuk. Annak ellenére, hogy férjét és gyermekét nagyon szerette, szívében nem hunyt ki a tökéletesség utáni vágy.

    Kétségek kezdték gyötörni házassága miatt, anyagi nehézségei támadtak, s mikor férje is hosszabb időre megbetegedett, arra gondolt, hogy Isten bünteti őt, mivel nem lépett kolostorba. A belső sötétség éjszakája borult rá ezekben az években, s csak a szegényekkel való törődésben talált valami megnyugvást. Arra gondolt, hogy elválik férjétől, de egy nagybácsi ebben megakadályozta. Félelmei ekkor odáig sodorták, hogy kételkedni kezdett a lélek halhatatlanságában és még Isten létében is. 1618--19-ben azonban megismerkedett Szalézi Szent Ferenccel (lásd: A szentek élete 57. o.), s beszélgetéseik megkönnyebbülést hoztak számára. Ugyancsak nagy segítséget jelentett a belleyi püspök, Jean Camus okos lelkivezetése is. Tőle engedélyt kapott arra, hogy 1623. május 4-én fogadalmat tegyen: haláláig özvegy marad, ha férje nála előbb hal meg. Június negyedikén a pünkösdi szentmise közben közvetlenül Istentől kapott megvilágosítást. E kegyelmet Lujza a nem sokkal korábban meghalt Szalézi Szent Ferenc közbenjárásának tulajdonította. Később így beszélt erről:

    ,,Rádöbbentem, hogy a férjem mellett kell maradnom, de eljön az idő, amikor szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tehetek azokkal együtt, akiket oly sokra becsültem. Egy menhelyen láttam magamat, s nem tudtam megérteni, miként lehetséges, hogy nővérek jártak ott ki-be.'' (Azért csodálkozott a nővérek láttán, mert akkoriban minden szerzetesnő klauzúrában élt, s éppen a Szeretet Leányai lettek az elsők, akik időnként azt elhagyhatták.)

    1624 végén megismerkedett Páli Szent Vincével (lásd: A szentek élete 542. o.), s e találkozás sorsdöntő lett lelkiélete számára. Beszélgetéseik során lassanként visszatért önbizalma és megértette, hogy az Úr milyen utat szán neki. 1625. december 21-én meghalt a férje, 1628-ban fiuk, Michčle szemináriumba lépett. Lujza ekkor megújította özvegységi fogadalmát, s teljesen fölszabadult a szeretet sokak számára való gyakorlására. ,,A nők szeretetgyakorlatában forradalmat indított el azáltal, hogy a kolostori élet tökéletességét összekapcsolta a kolostoron kívüli tevékenységgel'' (Calvet).

    1629. május 6-án Szent Vince megbízta azzal, hogy látogassa végig a tartományban alapított menhelyeket. Lujza gyönge egészsége ellenére megtette ezt, összegyűjtötte a ,,szegények szolgálóit'', tanította őket, magyarázta a szabályzatot, buzdított és javított, azaz éltető lelke lett a vincés alapításoknak.

    1633. november 29-én Szent Vince egy új, jelentős művet bízott rá: a Szeretet Leányainak megalapítását. Lujza házába gyűjtötte össze azt a 3- 4 fiatal leányt, akik elszánták magukat arra, hogy a szegényeknek szolgálnak és jóságos nevelőjük és irányítójuk lett. Továbbra is foglalkozott szegényeket gondozó asszonyokkal is, de a Szeretet Leányainak lett haláláig főnöknője. Megtanította őket arra, hogy az Úr a szegények; betegek, kitett gyermekek, öregek, utcalányok és árvák gondozására küldi őket.

    Szent Vincét -- mint értelmes és tanulékony, de alázatos munkatárs -- mindenben állhatatosan és okosan követte. E két szent a szeretet területén oly tökéletesen működött együtt, hogy emberi szemmel nézve sokszor nem is lehetett szétválasztani, hogy egy-egy szó, tanítás vagy gyakorlat melyiküktől indult el. Szent Vince előrelátó módon soha nem akarta, hogy a Szeretet Leányait -- a szó akkor általános értelmében -- apácáknak tekintsék, mert ez klauzúrás létformát jelentett volna. Lujza ebben is követte, és közösen harcoltak minden külső és belső nyomás ellen, hogy megőrizhessék eredeti tervüket, mely összhangban állt az 1623-i pünkösd látomásával.

    Ezt mondta Szent Vince első leányainak: ,,Számotokra a kolostor a betegek háza, s aki az ágyban fekszik, az a főnöknőtök. Cellátok a lakószobátok, kápolnátok a plébániatemplom, kolostorotok a város utcái, klauzúrátok az engedelmesség..., beszélőrácsotok az istenfélelem, fátylatok a szent szelídség.'' -- Az alapítók szándéka szerint a Szeretet Leányainak olyan ruhát kellett viselniük, mint a párizsi külvárosok leányai viseltek; Lujza maga özvegyi ruháját és sötét fátylát viselte.

    1642. március 25-én Lujza és négy társnője örökfogadalmat tehetett a szegénységre, tisztaságra, engedelmességre és a szegények szolgálatára, de később a közösségben az évenkénti magánfogadalom vált általánossá. Az első szabályzatot 1633--34-ben Lujza állította össze, Vince csak átsimította. A későbbiekben többször igazították a körülmények diktálta követelmények szerint. 1645-ben, majd 1655-ben Vince saját kezűleg írt egy szabályzatot, melyet konferenciákon magyarázott. Lujza is részt vett a nővérek lelki nevelésében.

    1647-ben Vince ezt írta Lujzáról: ,,Már tíz éve olyannak látom, mintha csak halott lenne. Ha valaki ránéz, azt hinné, hogy a sírból jött elő, oly sápadt és törékeny a teste, de egyedül Isten tudja, micsoda lelkierő lakik benne... ha rosszullétei engednék, s olykor nem volna számára tiltva, szüntelenül leányait látogatná és együtt dolgozna velük, pedig már nincs benne más élet, csak az, amit a kegyelemtől nyer.''

    Mindezek ellenére Lujza még sokáig élt. Utolsó idejét teljesen kitöltötte a leányainak adott buzdítás és tanítás. Lelkiéletük alapjává -- Szalézi Szent Ferenc nyomán -- az életállapotnak megfelelő szemlélődést tette, Jézus Krisztus életének követésében. Elvezette leányait a belső élet egyszerűségére, rejtettségére és az önfeledtségre. S ezek elérésére a szeretet apostolkodását jelölte ki útjukként.

    Hetvenéves volt, amikor -- néhány hónappal Vince halála előtt -- meghalt. Szenttéavatási eljárást csak 1886-ban indítottak, ami azzal magyarázható, hogy a Szeretet Leányainak szabályzata magában foglalta, hogy közülük az alázat és a rejtettség gyakorlására -- senkit sem avathatnak szentté.

    1920-ban boldoggá, 1934-ben szentté avatták, 1960-ban a szociális gondozást végzők védőszentjévé választották.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    A nap SzentjeBOLDOG GIZELLA

    Napi Ima12 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    07
    A nap Szentje BOLDOG GIZELLA

    Május 7.
    *980 körül +Passau, 1059.

    A magyarok első koronás uralkodónője, Gizella bajor hercegnő Henrik bajor herceg és Gizella burgundiai hercegnő leánya volt. 980 körül született, és Szent Wolfgang bencés szerzetes gondos nevelésében részesült. Születésének évét többen 985-re teszik. 996-ban eskették azonban össze Istvánnal Scheyernben (Bajorország), s több forrás szerint ekkor már fejlett hajadon volt. Regensburgban az Aite Kapelle nevű, volt hercegi udvartemplom egy falfestménye ezt az eljegyzést ábrázolja; Gizella leendő férjénél csaknem egy fejjel magasabb. Eredetileg kolostorba akart lépni: szemlélődő hajlamú, vallásos lélek volt.

    Amikor Géza fejedelem fia számára megkérte kezét, mégis beleegyezett a házasságba. Erre elsősorban Szent Adalbert püspök bírta rá. Értésére adta, hogy jobban tetszik Istennek, ha közreműködik egy nép megtérésében, mint ha kolostori elvonultságban él. Így Gizella lemondott a szemlélődő életről, és erős hitű hittérítőnő lett. A tervezett házasságot leghatározottabban nagynénje, Gerberga apácafőnöknő ellenezte. Helytelenítette, hogy törékeny unokahúgát politikai okok miatt veszélynek tegyék ki a ,,barbár herceg'' oldalán. Hiába utaltak arra, hogy István már jó keresztény, és ígéretet tett egész népe megtérésére. Végül Henrik -- hogy megismerjék -- meghívta Istvánt Bajorországba, aki már az első találkozásnál lefegyverezte az apátnőt előkelő, udvarias és őszinte viselkedésével. De Gerberga -- a krónikás szerint -- még egy utolsó próba elé állította őt. Hosszú ideig halogatta a találkozást István és Gizella között. Azután úgy rendezte a dolgot, hogy István a kolostorkertben lássa meg először Gizellát, aki éppen térden állva imádkozott egy szobor előtt. Fölhívta rá István figyelmét, és kíváncsi volt, hogyan viselkedik a ,,barbár''. István félretette fegyverét, észrevétlenül Gizella mögé lopózott, meghajolt a szobor előtt, és mozdulatlan maradt, míg Gizella be nem fejezte ájtatosságát. Önuralmával Gerberga utolsó ellenállását is megtörte.

    Új hazájában Gizella azoknak a nagy európai nőknek a nyomdokába lépett, akik előmozdították a nyugat kereszténnyé tételét. Városa Veszprém volt. A veszprémi püspök ettől kezdve a mindenkori magyar királyné gyóntatóatyja, és a koronázás alkalmával koronázó főpapja is volt. István a pápától kapta a koronát, a királynénak a magyarok készítettek. Gizella elsősorban városát igyekezett megszépíteni. Fölépítette a székesegyházat és alapított egy apácazárdát. Az esztergomi és somlyóvásárhelyi zárda alapításában is közreműködött.

    Neki kellett az ország templomait egyházi felszerelésekkel ellátnia, Gizella nagyon szépen varrt és hímzett. Már a Koppány elleni csatához is készített két zászlót Istvánnak, Szent György és Szent Márton képeivel; a magyar koronázó palást is az ő keze munkája. István törvénye szerint a templomok liturgikus könyveit és kelyheit a püspököknek kellett beszerezniök, de a miseruhákat és más fölszerelési tárgyakat a királyi udvar volt köteles rendelkezésükre bocsátani. Ennek gondját bízta a király Gizellára. A királynő valóságos ,,paramentumgyárat'' alapított városában, Veszprémben. Munkatársnői magyar és bajor udvarhölgyei, valamint a veszprémi zárda apácái voltak. Maga is részt vett a munkában. Ha egy-egy templomnak az öt liturgikus színben csak egy-egy rend öltözetet juttatott is, az már 1500--2000 miseruhát jelentett. Nagyobb templomok azonban jóval többet is kaptak. Akkoriban minden varrást, kötést, hímzést, horgolást kézzel végeztek. Negyven éven át milyen óriási munkát végzett a királyné munkatársaival együtt! Utódainak is nyomdokába kellett lépniök. A magyar királynéknak, annak bizonyítékául, hogy háziasszonyi erényekkel rendelkeznek, a koronázási szertartás alatt néhány varró és hímző öltést kellett a koronázó paláston végezniök.

    Gizella példás feleség volt. Kölcsönös nagyrabecsülés, gyengéd megértés és finom tapintat jellemezte a házastársak egymáshoz való viszonyát. Sokszor elkísérte férjét nehéz ellenőrző útjaira is az országban. Fáradhatatlan volt a jótettek gyakorlásában. Megnyitotta szívét és kezét a szegények előtt, segítő kezet nyújtott minden szükséget szenvedőnek, aki útjába került. Természetesen vallásgyakorlat terén is példaadó volt. A krónikás magasztalja ártatlanságát, vallásosságát, szelídségét, bőkezűségét, jótékonyságát és vendégszeretetét. Fiának, Imrének halála után mindinkább visszavonult, István halála után pedig már csakis Istennek élt. Anyai és hitvestársi fájdalmát hősiesen viselte.

    Egyes későbbi krónikások és ezekre támaszkodva néhány újabb magyar történész is Gizella szemére vetik, hogy fia halála után részt vett a trón körüli cselszövésekben, sőt Vazul megvakíttatásában is. Ez a vád azonban tévedésen alapszik. Amit ebből az időből név említése nélkül ,,a királynőről'' állítanak, nem szabad mind Bajor Gizellára vonatkoztatni. István udvarában tartózkodott ugyanis a későbbi király, Péter anyja is, aki mindent megmozgatott, hogy fia király legyen, s akit még István életében királynénak neveztek hívei. Egyes történészek szerint őt ugyancsak Gizellának hívták, csak pogány néven (Gesia = Géza leánya; a keresztségben az Ilona nevet kapta). Így még jobban érthető a tévedés.

    A szentek rendkívüli jellemének kialakulásában nagy szerepet játszanak a szenvedések. A szent királynénak bőven volt része bennük. Kezdetben az új hazában honvágy gyötörhette, később gyermekei halálába kellett belenyugodnia. Férje halála után pedig utódaitól sok méltánytalanságot viselt el. A szomorúság és üldöztetés évei következtek. Péter is, Aba Sámuel is méltatlan és igazságtalan bánásmódban részesítette a királyi özvegyet. Nemcsak bevételeit csökkentették lényegesen, hanem fogságba is vetették. Mint később Erzsébettől, tőle is beszámíthatatlanság ürügyével vették el javait. Özvegysége alatt ugyanis még pazarlóbban gyakorolta a jótékonyságot, mint azelőtt. Ezért gondnokság alá helyezték. (Ez is bizonyítja, hogy Gizella nem segítette elő Péter trónra jutását.) Péter fogságából azok a magyar rendek szabadították ki, akik Pétert elűzték, Aba Sámueléből pedig azok a bajor lovagok, akik Pétert másodszor trónra segítették. Gizella türelmesen viselte a sérelmeket. Végül 48 év múltán visszatért hazájába a bajor lovagokkal. Itt megvalósította fiatalkori tervét: Passauban belépett a bencés nővérek kolostorába, amelyet bátyja, a megboldogult Szent Henrik alapított. Két év múlva apátnő lett.

    Egyes magyar történészek azt a fölfogást képviselik, hogy Gizella haláláig Magyarországon maradt, és még 1050 előtt, Veszprémben halt meg. Ezek kétségbe vonják passaui sírjának valódiságát is. A történészek nagy része azonban, főleg a németek, elfogadják, hogy élete végén a passaui kolostorban élt és ott is halt meg. Sírfelirata 1095-öt jelöli meg halála éveként. A kőlapot csak néhány évszázaddal később tehették sírjára, és a kőfaragó nyilván összecserélte a két utolsó számát. Annál is inkább, mert 1083-ban avatták szentté férjét és fiát. Ha még életben van, elképzelhetetlen, hogy ne vett volna részt ezen, ha másképpen nem, képviselő által. Napjainkban egy müncheni egyetemi tanár anatómiailag megvizsgálta földi maradványait, és megállapította, hogy a csontváz 75 év körüli magas termetű nőé lehetett.

    Szerzetesnői életéről alig maradt följegyzés. De még a gyér források is kiemelik, milyen részvéttel volt mindenki iránt, aki bajba jutott. A zárda vezetésében szerény volt, nővértársait minden fennhéjázás nélkül, szeretettel kormányozta. Nehézséget, szomorúságot türelemmel viselt, s idős kora ellenére komoly önmegtartóztatásban és böjtölésben élt. A rendi iskolában gondoskodott több előkelő bajor lány hívő neveléséről, s nővértársait is szeretettel oktatta szóval és főleg példával.

    Passauban a niedernburgi templomban helyezték örök nyugalomra. Hamvai még ma is itt nyugszanak. Halálától kezdve sokan övezték személyét tisztelettel. Sajnos, a liturgia sajátos magyar részébe, a magyar propriumba ünnepe még nem került be. 1975 áprilisában a passaui püspökség beadványban kérte a Szentszéket, hogy ünnepére engedélyezzék saját könyörgés használatát. Ez meg is történt. A válaszban a rítuskongregáció elnöke ,,Sancta Gisela'' néven említi. Kívánatos lenne, hogy hivatalos szentté nyilvánítása érdekében lépések történjenek. 200 évvel ezelőtt Firmianus passaui püspök hajlandó lett volna veszprémi kollégájának a királyné hamvait teljesen átengedni, de a kedvezőtlen politikai események s a két püspök halála megakadályozták a terv keresztülvitelét. Talán még ma sem késő. Ideje, hogy a magyar nép első, szent életű királynénkat sajátjának tekintse. Hiszen negyvenkét éven át élt közöttünk, s a magyar történelemnek egyetlen nőalakja sem tett annyit népünkért, mint ő.


    Istenünk, ki első királynőnkül adtad Boldog Gizellát, és ő önfeláldozó buzgósággal fáradozott népünk megtéréséért, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy e nép, mint egykor, az igaz hitben eggyé váljon!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    A nap SzentjeSZENT FLÓRIÁN

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    04
    A nap Szentje SZENT FLÓRIÁN

    Május 4.
    +Lorch (Felső-Ausztria), 304. május 4.

    Magas rangú katonatiszti családból származott, s maga is a császári hadsereg tisztje lett. A 3. sz. második felében szolgált, s mint sok más katona, ő is keresztény lett. A század utolsó évtizedei aránylag nyugodalmasok voltak az Egyház számára, így Flórián kitöltvén a szolgálat éveit, békességben vehetett búcsút a hadseregtől, s mint kiszolgált katona Noricum tartományban, Mantemban (Krems mellett) telepedett le.

    Diocletianus császár alatt, 303-ban ismét kitört az egyházüldözés. Amikor Flórián megtudta, hogy az Enns-parti Laureacumban (ma: Lorch) elfogtak negyven keresztényt, útra kelt, hogy amiben csak tud, segítségére legyen a foglyoknak. Mielőtt még beért volna a városba, önként föltárta keresztény voltát. Elfogták és Aquilinus bíró elé vitték, aki megbotoztatta, és arra ítélte, hogy nyakában kővel vessék a folyóba. Az ítéletet 304. május 4-én hajtották végre: az Enns hídjáról taszították le Flóriánt.

    Holttestét egy Valéria nevű özvegy kiemelte a vízből és eltemette. A sír fölé később templomot építettek, mely a bencések, majd a lateráni kanonokok gondozásába került. Körülötte épült ki a mai híres kegyhely, St. Florian (Linztől délre). Tisztelete főként Bajorországban, Ausztriában és Magyarországon terjedt el. Árvizek és tűzvészek ellen védő szent.


    A 17. sz. óta alig van olyan magyar helység, ahol Szent Flórián képét vagy szobrát meg ne találnánk templomokban, házakon, utak mentén. Katonaruhában, égő házzal ábrázolják, melyre dézsából vizet önt. Erre az ábrázolásmódra legendája két magyarázatot is kínál. Az egyik szerint Flórián még gyermek volt, amikor imádságára csodálatos módon kialudtak egy égő ház lángjai. A másik magyarázat szerint egyszer egy szénégető nagy máglyát rakott, melyet annak rendje-módja szerint portakaróval fedett be. Amikor a farakás belseje már izzott, egy nagy szélvihar megbontotta a portakarót, és az egész lángba borult. A szénégető próbálta újra befödni a máglyát, de eközben ő maga is a lángok közé esett. Nagy veszedelmében így fohászkodott: ,,Szent Flórián, aki vízben lettél vértanú, küldj vizet segítségemre, és mentsd meg az életemet!'' Azonnal víz öntötte el a máglyát, és a szénégető megmenekült.

    Legendája szerint amikor Lorchba indult, a keresztények után kutató katonákkal találkozott. Így szólt hozzájuk: ,,Ne fáradjatok tovább a keresztények kutatásával, hiszen én magam is keresztény vagyok. Forduljatok meg, és jelentsétek a parancsnoknak.''

    Aquilinus először nyájasan beszélt az elébe állított Flóriánhoz: ,,Jöjj velem, és bajtársaiddal együtt áldozz az isteneknek, s velük együtt ismét élvezni fogod a császár kegyelmét''. Flórián ezt megtagadta, s mikor Aquilinus kínpaddal fenyegette, így imádkozott: ,,Uram Istenem, tebenned reméltem, tehát soha meg nem tagadhatlak. Kész vagyok érted szenvedni, és föláldozni életemet, csak adj erőt a szenvedésre, és végy föl választottaid sorába, kik előttem megvallották szent nevedet.''

    Aquilinus ennek hallatára rákiáltott: ,,Micsoda badarságot beszélsz, hogy dacolni akarsz a császár parancsával!'' Mire Flórián: ,,Míg földi fegyvert hordtam, titkon szolgáltam Istenemet, és a sátán soha nem bírt elidegeníteni tőle. Most a testem ugyan hatalmadban van, de a lelkemnek nem árthatsz, mert az egyedül Istené. Engedelmeskedem parancsaidnak, amennyiben mint katona ezzel tartozom, de arra senki nem kényszeríthet, hogy bálványokat imádjak!'' Miközben botozták, ezt mondta: ,,Tudd meg, semmiféle kínzástól nem félek. Gyújtass máglyát, és én Jézus Krisztus nevében örömmel lépek rá. Íme, most áldozatot mutatok be Uramnak Istenemnek, aki megerősített, s ezen megtiszteltetésre méltatott engem.''

    Egykori katonatársai vitték a kivégzésre. Megkötözték, követ kötöttek a nyakába, és fölállították a híd korlátjára, de egyikük se merte a vízbe taszítani. Hosszú idő után jött egy fiatal katona, aki nem ismerte Flóriánt, ő odaugrott és belelökte a folyóba. Amikor azonban kíváncsian utána tekintett, hogy lássa elmerülését, megvakult.


    Kérünk, Urunk, Szent Flórián érdemeiért és könyörgésére oltalmazz bennünket minden lelki és testi veszedelem, főként a tűz pusztításai és gonosz vágyaink lelket emésztőlángjai ellen!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    A nap SzentjeGiménez Malla Boldog Ceferino

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    04
    A nap Szentje Giménez Malla Boldog Ceferino

    Giménez Malla Boldog Ceferino (Ceferino Giménez Malla; cigány nevén El Pelé (Kopasz); Benavent de Segrià, 1861. augusztus 26. – Barbastro, 1936. augusztus 9.) spanyolországi roma lókereskedő. Mélyen vallásos meggyőződése miatt a republikánusok kivégezték a spanyol polgárháború idején. Mártírhalála okán II. János Pál pápa boldoggá avatta. El Pelére mint a romák patrónusára emlékezik a római katolikus egyház.

    Ceferino Giménez Malla 1861. augusztus 26-án született egy vándor életmódot folytató lókereskedő családban, Benavent de Segrià közelében, Lleida (Lérida) tartományban. Ceferino folytatta apja mesterségét, és negyvenes éveiig ő maga is nomád életet élt.

    Tizennyolc évesen a roma hagyományok szerint megnősült, de 1912-ben házasságát Teresával templomban is szentesítette. Ekkor telepedtek le, Huesca tartományban, Barbastro városában vettek házat. Saját gyermekük nem született, ezért Teresa unokahúgát, az árván maradt Pepitát vették magukhoz. El Pelé szívesen segített más rászoruló cigány és spanyol gyermekeken is. Bár olvasni nem tudott, a Bibliát mégis jól ismerte, bibliai történetekre és az Evangélium tanítására oktatta őket. Egy alkalommal az utcán összeesett súlyos fertőző beteg életét mentette meg azzal, hogy dacolva a fertőzéstől való félelemmel orvoshoz segítette. A meggyógyult, aki történetesen a korábbi polgármester volt, későbbiekben nagy segítséget nyújtott boldog Ceferino számára.

    Egy ízben lopás vádjával börtönbe zárták. Ott fogadalmat tett a Szűzanyának, hogy ha kiszabadul, térden állva zarándokol el az egyik kegyhelyre. Ártatlansága hamarosan tisztázódott, és miután kiengedték, El Pelé teljesítette a fogadalmát.

    Mélyen vallásos életet élt, naponta járt misére, rendszeresen imádkozta a rózsafüzért. Teresa halála után a ferences harmadrendbe is belépett. A spanyol polgárháborúban meg akarta menteni egy pap életét. A cigányok közt elterjedt legenda szerint megkérdezték tőle, hogy van-e fegyvere, azt mondta, hogy „Igen, van!” és elővette a rózsafüzért. Emiatt őt is bebörtönözték. Kb. két hét múlva, ítélet nélkül a papokkal és más világi hívővel együtt valószínűleg 1936. augusztus 9-én hajnalban végezték ki a kommunisták. Utolsó szavai ezek voltak: „Éljen Krisztus Király!”

     

    Ceferino Giménez Mallát II. János Pál pápa 1997. május 4-én, az első roma származású emberként, negyvenezer hívő jelenlétében boldoggá avatta. Boldog Ceferino a romák patrónusa.

    Kultuszának most kezdenek kialakulni a formái. Emléknapja hivatalosan a halálának napja május 4., boldoggá avatásának napja, de meg szoktak rá emlékezni augusztus 9-én, halálának napján, valamint utolsó szavai okán Krisztus Király ünnepén is.

    El Pelének természetszerűleg fontos szerepe van a római katolikus egyház cigánypasztorációs gyakorlatában. Mivel életében gyakran használta és letartóztatásában „a bűnjel”, a zsebében talált rózsafüzér nagy szerepet játszott, a rózsafüzér szentjeként is tisztelik. Gyakran ábrázolják kezében rózsafüzérrel. Tisztelete a börtönviseltek védőszentjeként is elterjedt, mivel ártatlanul megvádolva fogva tartották. A szlovákiai Bártfán templomot szenteltek tiszteletére, amely a világ első boldog Ceferinoról elnevezett temploma. A magyar katolikus templomokban Kosztics László szobrát, illetve egy, az eredeti fényképéről készült festményt, Kislégi Nagy Ádám alkotását szokták elhelyezni róla. Képmása szerepel még a decsi templom szentélyének freskóján. Magyarországon a Váci Egyházmegyében működő Ceferino Ház, Komlón a Boldog Ceferino Katolikus Óvoda viseli nevét.

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    A nap SzentjeSZENT FÜLÖP és SZENT JAKAB APOSTOLOK

    Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    03
    A nap Szentje SZENT FÜLÖP és SZENT JAKAB APOSTOLOK

    Május 3.

    Mint a többi apostol esetében, az evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei csak szűkösen beszélnek Fülöpről és Jakabról is. Mind a négy apostolnévsor (Mk 3,18; Mt 10,3; Lk 6,14; ApCsel 1,13) megnevezi mindkettőjüket, Fülöpöt az ötödik, Jakabot, Alfeus fiát a kilencedik helyen.

    Szent János evangéliuma szerint (1,44; 12,21) Fülöp a két apostoltestvérhez, Andráshoz és Péterhez hasonlóan a Galileai-tó mellől, Betszaidából származott. A meghívás elbeszélésén kívül Szent János még három alkalommal emlékezik meg róla: a kenyérszaporításnál (6,5 sk.), Jeruzsálemben, amikor a pogányok látni akarták Jézust (12,21), és az utolsó vacsora történetében (14,8).

    Későbbi hagyomány szerint Fülöp három, prófétai tehetséggel megáldott lányával együtt a kisázsiai Hierapoliszban élt, ott is halt meg. Az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélése szerint Pál Cézáreában vendége volt Fülöp evangelizáló diákonusnak, akinek volt négy prófétáló leánya. Ha ez a hír megbízható, akkor Fülöp apostolt korán összetévesztették a hasonló nevű diákonussal. Az apostol egyébként a posztó és kalapkészítők védőszentje. Ereklyéi Konstantinápolyon át Rómába kerültek. A Tizenkét apostol bazilikájában tisztelik.

    Jakabot, Alfeus fiát az apostolok névsorán kívül sehol sem említi meg az Újszövetség. Kérdéses, hogy azonosítható-e a ,,kisebb Jakabbal'', akinek anyját Márk Jézus kereszthalálának tanúi között megnevezi (15,40). Az újabb katolikus szentírástudomány nincs meggyőződve arról, hogy azonos az Újszövetségben többször (Mk 6,3; ApCsel 1,14 stb.) említett Jakabbal, az ,,Úr testvérével''.

    Ünnepnapjuk a római Tizenkét Apostol-templom fölszenteléséhez kapcsolódik. Ezt a templomot 570-ben, május 1-én szentelték föl, s ekkor ünnepelték a két apostolt, akinek ereklyéi ide kerültek. Mivel 1955-ben május elseje Szent József ünnepnapja lett, a legközelebbi szabad napra, május 11-re helyezték ünnepüket. 1969-ben ugyanilyen meggondolásból május 3-ra kerültek.


    Mivel a Biblia mindkét apostolról nagyon keveset mond, Jakabbal kapcsolatban pedig a végsőkig tartózkodó, vessen rájuk némi fényt a szűkszavú evangéliumi tudósítást kiegészítő elbeszélő képzelet.

    Fülöp, ez a betszaidai halász jóságos és vidám ember volt. Akinek dolga akadt vele, jól érezte magát a közelében. Semmi sem tudta kizökkenteni nyugalmából. A legvadabb viharban is valami nótát fütyürészett. Szívesen tréfált az asszonyokkal, amikor halat vettek tőle. És amikor gyermekek lesték, hogyan foltozza hálóját, egész tengerészhistóriákat kerekített nekik.

    Amikor az Úr követői sorába hívta, Fülöp lelkesen követte őt. Már az első napon azon volt, hogy toborozzon a nagy mesternek. A vonakodó Natánaelt kézen fogva vezette Krisztushoz: ,,Jöjj és lásd!'' Az Úr őhozzá fordult annak a napnak estéjén, amikor a hegyen a népnek beszélt. Valószínűleg Fülöp jóságos tekintetéből kiolvashatta csendes töprengését: hogyan lehetne jóltartani ezt a sokezres hallgatóságot? ,,Fülöp, honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek?'' -- kérdi az Úr. Fülöp rögtön válaszolt: ,,Kétszáz dénár árú kenyér sem elég ahhoz, hogy mindenkinek csak egy kevés is jusson!''

    Jó Fülöp! Dénárral tudsz számolni, de nem Mestered mindenhatóságával és jóságával. Mélységes csodálkozás ragadta meg szívét, amikor tanúja lett a kenyérszaporításnak. Csendesen így fohászkodhatott magában: ,,Mindig másképpen kell számítanom. Úgy látszik, hogy az Úr esetében nem érvényes az egyszeregy.''

    A szeretetreméltó Fülöpnek adják elő a görög ünnepi zarándokok szerény kérésüket: ,,Uram, szeretnénk Jézust látni.'' Fülöp bizonytalan, hiszen a Jézust keresők nem zsidók. Először barátjával, Andrással együtt megfontolja a dolgot. Aztán együtt mennek Jézushoz. És ő örül a legjobban, hogy az Úr nem tagadta meg a kérést.

    Nem könnyű az Urat igazán megismerni. Fülöpnek újból meg kellett ezt tapasztalnia, amikor azt kérte: ,,Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk.'' Jézus ezt válaszolta: ,,Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem lát, az Atyát is látta!''

    Jakab, aki hajójával ugyanazt a tavat járta, más volt: csendes, befelé forduló ember. Már ifjú korában letette a nazireus-fogadalmat, amely megtiltotta a bor és a hús élvezetét. Alfeus fia csöndesen, hallgatagon járt Krisztus kíséretében. A komoly férfinak gyakran különösnek tetszhetett Mestere. A szigorú vezeklőnek minden bizonnyal el kellett gondolkoznia, amikor az Úr a többiekkel együtt a kánai menyegzős házba vitte, s az ünneplőket jó néhány korsó borral meg is ajándékozta. De engedte magát vezetni, és az Úr a komoly férfi akaratát nagy feladatok felé tudta irányítani.

    Mindezt természetesen a liturgiában ünnepelt Jakabról mondtuk. A liturgia ugyanis a hagyomány nyomán Alfeus fiát ,,ifjabb Jakabnak'' nevezte, és tévesen az Úr (unoka)testvérével azonosította. Jakab pedig, a szent a maga mennyei távlataival bizonyosan jóságosan mosolyog azon, hogy mi nem igazodunk el nevének sok viselője között, s az egyik szent cselekedeteit összetévesztjük a másikéval.


    Istenünk, aki minden évben megadod nekünk Szent Fülöp és Szent Jakab apostol ünnepének örömét, kérünk, segíts, hogy Egyszülötted szenvedésében és feltámadásában részesülve eljussunk szent színed látására!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    A nap SzentjeALEXANDRIAI SZENT ATANÁZ

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    02
    A nap Szentje ALEXANDRIAI SZENT ATANÁZ

    Május 2.
    *Alexandria, 295 körül +Alexandria, 373. május 2.

    Atanáz 295 körül Alexandriában született keresztény szülőktől. Gyermekként még megélte Diocletianus borzalmas keresztényüldözését. Ez adta jellemének azt a hajthatatlanságot és szilárdságot, amelyet később ellenfelei föl szoktak hánytorgatni.

    Semmi közelebbit sem tudunk kiképzéséről, tanítóiról és tanulmányairól. Nazianzi Szent Gergely írja: ,,Csak kevés időt fordított tanulmányokra, de éppen eleget ahhoz, hogy ne legyen tudatlan.'' Atanáz maga beszél arról, hogy tanítói közül néhányan az üldözés áldozatai lettek; tehát keresztényeknek kellett lenniök.

    Diákonusként elkísérte püspökét, Sándort a niceai zsinatra, az Egyház első egyetemes zsinatára, és látta az igaz hit győzelmét Arius tanítása fölött. Lehetséges, hogy a kulisszák mögött szerepe volt a zsinaton fölmerült kérdések megoldásában. Mindenképpen Nicea emberének számított, aki egyértelműen azonosította magát az igaz hit ügyével. Ez azután a konfliktusok bonyolódásához és kiéleződéséhez járult hozzá.

    328-ban meghalt Sándor püspök, és nem hagyott kétséget afelől, hogy Atanázt szeretné utódjául. Megválasztása nem történt ellenállás nélkül. Ifjúsága, jelleme, az ariánusokkal vívott harcban tanúsított nyílt állásfoglalása -- mindez nem volt jó előjel. Egész további életében, negyvenöt éven át neki kellett vezetnie ezt a harcot. Kezdetben a világi felsőbbség támogatásával, amikor azonban az elárulta az igaz hitet, annak ellenére. Még az ötszörös száműzetés sem tudta megtörni erejét és megingatni ellenállását.

    Az új püspök azzal kezdte működését, hogy a niceai hitet megszilárdította hívei szívében. Végiglátogatta egész egyházmegyéjét. Ezt az alkalmat használta föl, hogy találkozzék Pakhomiosszal, a koinobita szerzetesség atyjával. Pakhomiosz rendkívüli módon becsülte Atanázt, és ,,a Krisztusba vetett igaz hit atyjának'' nevezte.

    A harc 330-ban kezdődött. A püspök először keményen összetűzött Meletiosz követőivel, akik szakadást okoztak Alexandriában és környékén. Nem nagy szeretettel bánt velük. Egész életében nehéz feladat volt számára, hogy különbséget tegyen az emberek és az általuk képviselt vélemények között. Valamivel később Konstantin császár -- központosító törekvései szellemében -- fontosnak tartotta, hogy a pártok kibéküljenek. Kész volt Ariust újra kegyébe fogadni, ha új hitvallást tesz. Császári leirattal úgy rendelkezett, hogy Ariusnak újra meg kell engedni hivatali tevékenysége folytatását. Atanáz ezt kereken visszautasította. A császárnak küldött válaszlevelében így foglalt állást: ,,Nem lehetséges újra fölvenni az Egyházba olyan embereket, akik ellene mondanak az igazságnak, tévtanítást terjesztenek, és akikre az egyetemes zsinat kimondta a kiközösítést.'' Ezután Alexandriában újra kezdődtek az áskálódások Atanáz ellen, méghozzá olyan mértékben, hogy a püspök jobbnak látta, ha elhagyja a várost, és eltűnik egy felső-egyiptomi kolostorban.

    335-ben a császár Jeruzsálembe zarándokolt. Atanáz püspök ellenfelei ezt az alkalmat fölhasználták, hogy összehozzanak egy zsinatot Tíruszban, abban a városban, melyet a császár érintett útja során. Az volt a céljuk, hogy fölszámolják a nézeteltéréseket. Alexandria püspökét fölszólították, hogy jelenjen meg a zsinat színe előtt. Atanáz kelletlenül indult el, és közel ötven egyiptomi püspököt vitt magával. Ezeket azonban meg sem hallgatták, mivel nem voltak meghíva. A helyzet komoly volt, mert a jelenlevő püspökök jó része nem szívelhette Atanázt. Hatalmaskodó és törvényellenes intézkedésekkel vádolták. Amikor fölismerte a dolgok kedvezőtlen állását, elmenekült, még mielőtt letételét kimondották volna.

    A rettenthetetlen püspök később Konstantinápolyban bukkant föl, meglepve a császárt a főváros egyik utcáján. Megmagyarázta helyzetét, mire Konstantin hívatta a tíruszi zsinaton részt vett püspököket. Ezek azonban nemcsak megismételték vádjaikat, hanem most már azzal is vádolták Atanázt, hogy -- a létfontosságú szállítások leállíttatásával fenyegetőzvén -- beleavatkozik az egyiptomi gabona fölvásárlásába és kivitelébe. A császár emlékezett más hasonló esetekre is, földühödött, és az alexandriai püspököt Trierbe küldte. Atanáz öt száműzetése közül ez volt az első.

    Atanáz egy kicsit több hajlékonysággal alapelvei föláldozása nélkül hozzájárulhatott volna a helyzet enyhüléséhez. Így azonban maga adott ellenfelei kezébe bizonyítékokat, amelyekkel nyakas bajkeverőnek tüntethették föl őt a császár szemében, aki addig jóindulattal viseltetett irányában. Később Atanáz is békésebb természetű lett. Ekkor azonban a fiatal püspök még vad elszántsággal vetette magát a harcba.

    A püspök távolléte alatt Alexandria zűrzavaros időket élt át. A híres remete, Antal közbenjárt érte a császárnál. Ez azonban azt válaszolta neki, nem hiszi, hogy egy olyan nagy gyülekezet, mint a tíruszi, tévedhetne abban, hogy Atanáz ,,elbizakodott, kevély és összeférhetetlen ember''. Így a püspöknek Konstantin haláláig (337) kellett várnia, hogy visszatérhessen püspöki városába.

    Nagy balszerencséjére az új császár jóindulatúnak és kegyesnek mutatkozott az arianizmussal szemben. Így egy Antiochiában tartott zsinat (339) ismét letette Atanázt, aki I. Gyula pápához menekült Rómába. Miután a pápa rehabilitálta, itáliai tartózkodását arra használta föl, hogy ott is harcoljon az igaz hitért. Csak 346-ban térhetett haza püspöki városába. Diadalmenettel fogadták, és hitvallóként ünnepelték. Ezúttal tíz évig maradhatott Alexandriában. Ezek voltak püspökségének legszebb és legtermékenyebb esztendei.

    Atanáz megújította egyházmegyéjében Nicea szellemét. A keresztény élet elmélyítésén munkálkodott, és testvéri jó viszonyban volt a szerzetesekkel. Emellett Etiópia és Arábia térítésén fáradozott. E viszonylag nyugodt időszakban írta legjelentősebb műveit.

    356-ban azonban ismét menekülnie kellett. Az ariánusok megnyerték ügyüknek Constantius császárt, aki eljárást kezdett Atanáz ellen. Ekkor az egyiptomi remeték közt talált menedéket. Julianus császár uralkodásának kezdetén térhetett haza. Közben a helyébe ültetett György püspököt az alexandriai nép megölte.

    Nemsokára Julianus alatt is száműzetésbe küldték (362--363). Ez alkalommal közelebbről megismerkedett a szerzetesség szellemével és intézményével. Találkozott Antallal, a remeték atyjával. Megírta életrajzát, azzal a célzattal, hogy példaképül szolgáljon a vallásos és keresztény életre. Atanáz megértette annak a vallásos életnek a lelkületét, amely egész Egyiptomot magával ragadta és az üldözések korának vallásos benső világát átültette a puszták magányába. Szerzetesi cellájából vigyázott egyházmegyéjére, megőrizte a niceai hitet, és ,,Egyiptom láthatatlan pátriárkája'' maradt.

    Valens császár uralkodásának idején, 366-ban Atanáz újabb négyhónapos -- de immár utolsó -- száműzetésbe kényszerült. Ekkor szülei síremlékében húzódott meg. Ezután véglegesen hazatérhetett városába, és békében kormányozhatta egyházmegyéjét, amely haláláig hű maradt hozzá. Püspökségének 46 évéből húszat száműzetésben töltött. Amikor ez a rettenthetetlen harcos meghalt, az igaz hit még nem mindenütt élt, néhány év múlva azonban az új császár, Teodosius a niceai hitet minden alattvalójának kötelezővé tette.

    Ez lett a megkoronázása annak a harcnak, amelyet a nagy püspök tevékenységével és írásaival vezetett.

    Kortársai csodálták tetteinek szilárdságáért és határozottságáért. Tevékenységében sem visszavágások, sem balsikerek nem tudták meggátolni. Ezért Atanázt a történelem ,,az Egyház oszlopaként'' ünnepelte. Nagy érdeme, hogy fölismerte a konstantini béke jelentőségét és következményeit. De teljes egészében fölismerte azokat a veszélyeket is, amelyeket az államvallás a lélek szabadsága és a vallás számára magában rejt. A császárral és a politizáló teológusokkal szemben védelmezte azt a szilárd vallási alapvetést, amelyet Niceában meghirdettek. És harcolt azért, hogy az Egyház hű maradjon sajátos küldetéséhez, az evangélium hirdetéséhez.

    Nehéz dolog ma igazságos ítéletet alkotni Atanázról és koráról. Epifanius ezt mondta Atanázról: ,,Rábeszélt, intett, erőszakot alkalmazott. Ha megtámadták, védekezett. Ha ő volt az erősebb, ellenfele nehéz órákat élt át. A félelmet nem ismerőknek az a gyengéjük, hogy nem tudják erejüket fölmérni, és ezért olykor elvétik a helyes mértéket. Atanázból hiányzott a szelídség és a gyöngédség. Az állandó harctól harciassá vált. Azáltal, hogy mindig újra megtámadták, hajlamos lett a maga védelmére. Mivel állandóan ütéseket kapott, végül maga is ütéseket osztogatott, mégpedig keményeket.''

    Alexandria püspöke gyakran állt egyedül az ariánusokkal szemben. Nem biztos tehát, hogy meg lehet róni azért, hogy azonosította magát az igaz hittel, azaz amikor az ,,elveit'' támadták, úgy érezte, őt magát támadják. Igazának szilárd tudatában minden eszközt megragadott, hogy a győzelmet megszerezze. Nagy jártassággal vezette a csatát, és közben megkérdőjelezhető eszközöket is alkalmazott. Julianus ármánykodással is vádolta. Meg kell hagynunk, hogy meglehetősen kellemetlen alattvalója volt a császárnak.

    Ez a kemény harcos közel állt népéhez. Nem volt arisztokrata, mint Vazul. Tribunus volt és tipikus püspök. A legvégsőkig elment lelkipásztori feladatának teljesítésében és hívei testi-lelki gyarapodásának előmozdításában. Számára a hit nem művelt körök és csoportok számára fönntartott terület volt, hanem a nép ügye. Értelmi finomságokhoz nem volt érzéke. Teológiája nem elmélet volt, hanem a tan szilárdsága, inkább állítás, mint fontolgatás. Az ékesszólást a cselekvés egyik formájának tartotta.

    Alexandria püspöke nagy gondot fordított rá, hogy népével megkedveltesse az aszkézist és a szüzességet. Az ariánusok történetében elmondja, hogyan ,,maradtak Krisztus kedvéért szüzek olyan nők, akik házasságra készültek, hogyan választották a szerzetesi életet a példán fellelkesült ifjak, hogyan vették rá egymást apák és gyermekek az aszkézis gyakorlására. Az özvegyeket és az árvákat, akiknek korábban nem volt élelmük és ruhájuk, fölruházta és élelmezte a nép tevékeny szeretete.''

    Atanáz ellentétes érzéseket váltott ki környezetében: csodálatot és barátságot az egyik oldalról, ellenkezést és elutasítást a másikról. A nép és a szerzetesség megértette, hogy az ő oldalán áll az igazság és szavai igazak. Nem személyiségének varázsával hatott, hanem szenvedélyével. Meggyőzött, mert bizalmat tudott kelteni: ez volt ellenállhatatlan ékesszólásának a titka.

    Hatalmával kímélet nélkül élt, energikus volt az erőszakosságig. Viharos férfiasságával az Isten országát védelmezte. Nem elégedett meg azzal, hogy keményen, de nagylelkűen harcoljon az igaz hitért. Önmagát egybeolvasztotta Isten ügyével, olyannyira, hogy érte mindent föláldozott, mindent elszenvedett. A megpróbáltatások viszont megtisztították és megtanították csendben tűrni. Atanáz az életével fizetett hibáiért: egész élete egyetlen hitvallás volt.

    373. május 2-án halt meg Alexandriában. A római naptárba 1550-ben vették föl ünnepét.


    Erről a nagy egyháztanítóról, a katolikus hit hajthatatlan védelmezőjéről saját művei és kortársainak elbeszélései adnak eleven képet. Már életében ezt ajánlja szerzeteseinek egy Kozmasz nevű kolostorfőnök: ,,Ha hozzájutsz Atanáz valamelyik könyvéhez, és nincsen papírod, akkor másold le a ruhádra!'' Nazianzi Szent Gergely pedig így jellemzi emlékbeszédében az alexandriai püspököt: ,,Azoknak, akik ütötték, olyan volt, mint a gyémánt, az elszakadtak számára azonban mint a mágnes, amelynek titkos ereje magához rántja a kemény vasat.'' Illusztrálja most néhány epizód e ,,halhatatlan'' (nevének ez a jelentése) ember életét:

    356 tele volt. Császári jegyzők érkeztek Alexandriába, hogy a püspököt csellel csalják ki a városból. Nyomukban jött Szürian hadseregparancsnok csapatokkal, hogy erőszakkal támogassa őket. Mivel az utcákon tartani kellett a császár elleni népharag kitörésétől, Szürian óvintézkedéseket tett. Eljött február 8-a éjszakája.

    Atanáz a vigíliát ünnepelte a Szent Tamás-templomban. Akkor hirtelen megjelent Szürian a csapatával. Kivont karddal nyomultak előre, elreteszelték az ajtókat, és az imádkozó tömegre rontottak. A püspök tudta, hogy egy kapitány sem hagyja el süllyedő hajóját, amíg mindenkit meg nem mentenek. Nyugodtan elkezdette a diákonussal a 136. zsoltárt, amelyre a tömegnek ezt kellett válaszolnia: ,,Mert az Ő irgalma örökkévaló!'' Azután megparancsolta, hogy mindenki menjen haza. Már az oltár előterébe is benyomultak a katonák, amikor néhány pap megragadta főpásztorát és kimentette onnan. Csak az erőszak és többszörös szószegés tudta eltávolítani püspöki városából a rettenthetetlen jó pásztort. Atanáz merész szavakkal harcolt korának hatalmasságai ellen. Akkor sem ismert félelmet, amikor száműzetésben volt. Suttogva adták tovább az oázisokban: ,,Heródesnek nevezte a császárt!'' Máskor a száműzött püspök egyik könyve járt körben a sivatag kolostoraiban: azoknak szólt, ,,akik bárhol szerzetesi életet ilnek, akik a hitben erősen, Krisztusban megszentelődve azt mondják: Íme, mi mindent elhagytunk és követtünk téged''. Az egyik szerzetes ruhájának redőibe rejtve vitte a könyvet testvérének cellájához, ezzel a megjegyzéssel: ,,Hamarosan küldd vissza, ne add oda senki emberfiának. Olvasd, olvasd el többször is, de ne másold le; nem a jövőnek való.'' Az ariánusok története szerzetesek számára készült, megmutatván, miféle lelkületű emberek azok, akik a püspöküket elűzik. Főműve, a Három beszéd az ariánusok ellen szintén kézről kézre járt. Ezek a beszédek nem nyugodt értekezések, hanem szenvedélyes hitvallások, amelyeknek az a feladata, hogy lángot lobbantsanak a szívekben, és így győzelemre vigyék az igaz hit ügyét.

    Julianus császár fölismerte, hogy amikor egy-egy püspöknek megkegyelmezett, megerősítette az Egyház egységét, és nem sikerült szétzúznia a kereszténységet, amint remélte. Akkor pribékeket küldött Atanáz ellen, hogy megöljék, s a püspöknek ismét mentenie kellett az életét. Kis vitorlás hajón menekült a Níluson fölfelé, amikor a távolban egy római gálya tűnt föl mögöttük. A püspök kísérői megrémültek és azt gondolták, hogy elvesztek. Atanáz azonban gyors elhatározással parancsot adott, hogy forduljanak meg, és vitorlázzanak lefelé a folyón. Hamarosan elhaladtak a római gálya mellett. A rómaiak természetesen azt gondolták, hogy a pátriárka az ellenkező irányba menekül. Átkiáltottak a vitorláshajóra: ,,Hé! Nem láttátok Atanázt?'' Maga a pátriárka válaszolt: ,,Dehogynem, láttuk!'' ,,Messze van innét?'' ,,Nincs. Itt van egész közel!'' -- válaszolta a száműzött az igazságnak megfelelően. ,,Csak evezzetek gyorsan!'' Azok újból gyors ütemben evezni kezdtek, s a gálya hamarosan eltűnt a távolban. Atanáz akkor irányt változtatva ismét a sivatag felé hajózott.

    Később ismét visszatérhetett püspöki városába, néhány év múlva azonban újból elűzték. Akkor történt a következő eset: Egy fiatal diákonus sietett végig a sötét éjszakában a város utcáin a temető felé, kezében halvány lámpa világított. Sokáig ment még a sírok között, azután egy magas síremlék előtt megállt, és leereszkedett a kibontott kriptába. A föld alatti teret csak halványan világította meg egy olajmécses. Szegényes bútorzat között ott ült Alexandria püspöke. Amikor a diákonus belépett, fölnézett asztaláról. Föllélegezve tette le kezéből a tollat, és fölemelte a lapot, amelyre éppen írt: ,,Fogd és vidd el testvéreinkhez. Készítsenek róla sok másolatot, és terjesszék mindenfelé a városban. Ez az én hitvallásom, mindnyájunk közös hite a niceai atyák "tanítása szerint.''

    A diákonus úgy vette kezébe a papiruszlapot, mint valami drága szent ereklyét. Megfordult, hogy induljon. A pátriárka az ajtónál még megállította, és azt mondta: ,,Nos, fiam, úgy jön ez a hitvallás, mint egy üzenet a sírból. Mivel a húsvéti öröm a sírból emelkedett ki, úgy kell lennie, hogy Krisztus igazsága újra meg újra a sírokból jöjjön elő. Így van ez ma, így volt a katakombák idejében. Sírjainkból ered az élet. És ez a hitvallás, amelyet kezedben tartasz, élni fog, és életet ad akkor is, amikor már csak a neve lesz meg az ariánusoknak, akik most azt gondolják, hogy övék a földkerekség.''


    Mindenható, örökkévaló Isten, ki Szent Atanáz püspököt arra választottad, hogy a Fiad istenségéről szóló tanítás kiváló védelmezője legyen, kérünk, engedd, hogy tanításának és pártfogásának örvendezve egyre jobban megismerjünk, s mert ismerünk, egyre tüzesebben szeressünk Téged!

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    A nap SzentjeSZENT V. PIUS PÁPA

    Napi Ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    30
    A nap Szentje SZENT V. PIUS PÁPA

    *Bosco, 1504. január 27. +Róma, 1572. május 1.

    A trienti zsinat (1545--1563) az egyháztörténelem legjelentősebb egyházi gyűlései közé tartozik. A reformáció következtében támadt áldatlan hitszakadást nem tudta ugyan megszüntetni, de számos dogmatikus döntésével és gyakorlati reform-rendelkezéseivel megalapozta a már régen szükségessé vált belső egyházi megújulást.

    Igen nagy jelentősége volt annak, hogy az egyes pápák milyen álláspontot foglaltak el a zsinat által fölvázolt megújulással kapcsolatban. IV. Pius összehívta és gyors befejezésre ösztönözte a zsinat harmadik ülésszakát, s azonnal nagy buzgósággal látott hozzá, hogy a határozatokat a gyakorlatba átültesse. Természetesen abban a két évben, amely pápaságából még rendelkezésére állt, alig jutott túl az első lépéseken.

    Ebben a döntő órában az egyház V. Pius személyében olyan pápát kapott, aki határozottan és céltudatosan fogott a trienti reform megvalósításához, és nem engedte, hogy bármilyen akadály vagy nehézség eltérítse tervétől.

    Ghislieri Mihály szegény szülők gyermekeként 1504-ben született egy piemonti kisvárosban, Boscóban. Tizennégy éves korában belépett Szent Domonkos rendjébe. Teológiai tanulmányainak befejeztével Bolognában 1528-ban pappá szentelték. Utána Mihály páter mint tanár és novíciusmester működött Padovában, majd prior volt Vigevanóban és Albában. Lombardiai tartományfőnökségének idején rettenthetetlen és kérlelhetetlen inkvizítornak mutatkozott a comói és bergamói egyházmegyékben. Ezek a püspökségek közvetlen szomszédai voltak Németországnak és Svájcnak, így különösen fenyegette őket az állandóan terjeszkedő hitújítás. Nem ritkán megesett, hogy a fölháborodott tömeg kődobálással fogadta vagy búcsúztatta. Elöljárói fölfigyeltek rá, és 1550-ben Rómába rendelték a római inkvizíció általános biztosának. A főinkvizítor a szigorú Caraffa bíboros volt, akinek vezetése alatt minden erejét a hit és az erkölcs tisztaságának szolgálatára szentelte. Egy év múlva, 1565-ben Caraffa bíboros IV. Pál néven pápa lett, s munkatársát, Ghislierit előbb Nepi-Sutri püspökévé, majd bíborossá, végül főinkvizítorrá nevezte ki.

    A főinkvizítor a következő pápa, IV. Pius szemében kegyvesztett lett, melynek jeleként a pápa eltávolította Rómából, és Mondovi püspökévé tette. A mellőzés éveiben mint püspök a trienti zsinat rendelkezéseinek megvalósításán fáradozott. 1566. január 7-én azonban a bíborosi testület őt választotta pápának. Az V. Pius nevet választotta.

    Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az új pápa mennyire különbözik a korábbi reneszánsz és a humanista pápáktól. Megtestesítette az új reform ideálját. Pontifex Maximusként is úgy élt, mint egy szegény és igénytelen dominikánus. Még a pápai ruházat alatt is a rend szőrkámzsáját viselte. Ugyanazt a szigorúságot és lemondást, amelyet magától megkövetelt, elvárta munkatársaitól, sőt az egész Egyháztól is. Nem maradt előtte ismeretlen, hogy megválasztásának híre mekkora rémületet váltott ki a nép között. Pedig egyáltalán nem könyörtelen uralkodóként akart megjelenni az Egyház élén, hanem sokkal inkább minden hívő alázatos szolgája akart lenni. Még a vaskezű törvényhozóban is egy szerető ember szíve rejtőzött, akinek mindenben, amit csak tett, egyes-egyedül a rábízott lelkek örök üdvössége számított. Ez az aggódó szeretet cseng ki szavából, amit röviddel a konklávé után mondott: ,,Isten segítségével remélem, hogy halálom alkalmával nagyobb lesz a szomorúság, mint most, megválasztásomkor.''

    V. Piusszal kezdődik a 16. század nagy reformpápáinak sora. Fő célja az egyházi és vallási élet lehető legteljesebb megújítása volt. E cél elérésére nem ritkán kicsinyesnek és gyakran bizony igen különösnek ható rendelkezéseket és törvényeket is hozott. Időnként tényleg az a látszat, hogy a pápa a világegyházat összetévesztette a nagy tökéletességre törekvő szerzetesek kolostorával, akik még a legjelentéktelenebb dolgokban is készségesen engedelmeskednek elöljáróiknak.

    A pápa véleménye szerint minden sikeres egyházi reformnak a saját házánál, vagyis a pápai udvarnál, a római kúriánál és nem utolsó sorban a római papságnál kell kezdődnie. Először a pápai háztartást egyszerűsítette és a pápai udvartartás létszámát csökkentette. Biztos érzékkel csak arra érdemes, rászolgáló férfiakat hívott meg bíborosként legszorosabb munkatársai körébe. A penitenciária gyakran botrányt okozott a lelki dolgokkal való üzleteléseivel. Most alapjaitól kezdve újjászervezték. Igazi szenvedélyességgel küzdött a pápa a simónia minden formája ellen, amely főleg a kúriai hivatalok vásárlásánál volt szokás. Már pár nappal hivatalba lépése után bíborosi bizottságot hozott létre, hogy alkalmas intézkedéseket tegyen a római papság megjavítására. Különösen szívén viselte a római lakosság valláserkölcsi színvonalának emelését. Természetesen nem minden rendelkezése volt a legalkalmasabb ennek a célnak az elérésére; elgondolkodtató például a házasságtörésre kirótt olyan büntetés, mint a megkorbácsolás, a bebörtönzés vagy a száműzetés.

    Szigorúan megkövetelte a püspököktől, hogy a trienti zsinat által újból hangsúlyozott rendelkezés szerint tartózkodjanak a székhelyükön. Ennek megtartásában látta a rendszeres lelkipásztorkodás nélkülözhetetlen föltételét. Egész Itáliában egyházmegyei és tartományi zsinatokat tartottak, rendszeres vizitációval fölmérték az Egyház helyzetét, és megfelelő intézkedéseket hoztak a visszaélések megszüntetésére. Nagyon sürgette, hogy állítsák föl azokat a papnevelő intézeteket, amelyeket a zsinat előírt. Szorgalmazta a cölibátust, amelyet eddig meglehetősen könnyen vettek, és ellenőrizte a szerzetesrendekben a klauzúra megtartását.

    Az általánosan elhanyagolt hitoktatás újraélesztésére 1566-ban megjelentette a Római Katekizmust, először a plébánosok kézikönyveként latinul. Ezt hamarosan fordítások is követték. Gondos előkészítés után 1568-ban közreadta a Római Breviáriumot, 1570-ben pedig a Római Misekönyvet, s kötelezően előírta az egész világon minden templom és minden pap részére. Csak azokon a helyeken tett kivételt, ahol kétszáz ivesnél idősebb liturgikus könyvekre tudtak hivatkozni. Megmutatkozik ebben az a másutt is érvényesülő törekvése, hogy az egyházi intézményeket egységesítse és a római központi hatóságoknak alárendelje. Egyes bizottságokban tovább dolgoztak a latin és a görög Szentírás (Vulgata és Szeptuaginta) kritikai kiadásán. Ezt a munkát már elődei elindították.

    Csak a megújított és megszilárdított vallási élet talaján lehetett hatékony erővel föllépni az igaz hit fejlesztésének és erősítésének reményével. Korábbi inkvizítori tevékenységének irányvonalában maradt a pápa, amikor nagy érdeklődést mutatott a tévedés és a megtévesztés leküzdése iránt, de ugyanakkor a tévedők megnyeréséért is mindent megtett. Az inkvizíciós kongregációt még alaposabban és célszerűbben megszervezték, mint IV. Pál alatt. A vallási megoszlás korában a pápa az eretnekeket gonosztevőknek tartotta, akikkel szemben jogosnak látszik a legkeményebb büntetés, még a halálbüntetés is. Különös gonddal ügyeltetett arra, hogy a reformáció ne gyökerezhessen meg Itáliában. Rómában a pápa bizottságot alapított a hitetlenek visszatérítésére. Ebből lett később a Hitterjesztés Kongregációja.

    V. Pius élete és működése komoly és mély vallásosságában gyökerezett. Csak Istennel szemben érezte magát kicsinek és felelősnek. Számára mindenféle politikai meggondolás szükségszerűen idegen maradt. Felfogása szerint az Egyháznak nincs szüksége védőbástyákra, ágyúkra és katonákra. Egyetlen fegyvere az imádság, a böjt, a sírás és a Biblia legyen. Minden megfontolás nélkül megújította, sőt élesebbre fogalmazta a Coena Domini bullát, amely a pápának hatalmi elsőbbséget igényelt a világi uralkodókkal szemben. Ez bizony végzetes visszalépést jelentett a középkorba. Így történhetett, hogy 1569-ben I. Erzsébetre, a protestáns angol királynőre kimondta a kiközösítést, és elrendelte trónfosztását. Nem látta előre, hogy egy ilyen lépés csak fokozza az angolok pápaellenességét és növeli az angol katolikusok üldözésének veszélyét. Ez volt az utolsó alkalom, amikor egy pápa trónfosztó ítéletet hozott egy kormányzó fejedelemmel szemben. Készséggel támogatta a Ridolfi-összeesküvést Stuart Mária érdekében, bár a politikai orgyilkosságot határozottan elutasította.

    Egyre növekedett a kereszténység ellensége, a török oldaláról fenyegető veszedelem. Pius a kereszténység fönnmaradásáért vívott harcban is az imát és az áldozatot tartotta a legjobb fegyvernek. Mélyen meggyőződve, hogy Isten csak a tiszta erkölcsű papok imáját hallgatja meg, kérte a császárt és a velencei dogét, hogy erejéhez képest támogassa a papság megújulását. A török veszedelem bírta arra a belátásra, hogy a szerencsétlen, hitszakadások által megosztott keresztényeknek abba kell hagyniok vallási viszályaikat. Ezért így kérlelte a protestáns fejedelmeket: ,,Úgy keresünk titeket, mint a jó pásztor keresi eltévedt bárányait, hogy visszavigye őket az akolba.'' Amikor a pápa, Velence és Spanyolország között létrejött a Szent Liga, és nehéz küzdelem után megszületett a török felett a győzelem a lepantói csatában (1571), a pápa mintegy látomásban látta az ütközet szerencsés kimenetelét, és könnyekre fakadt. Az ég iránti hálából október 7-re bevezette a Győzelmes Miasszonyunk ünnepét, és a lorettói litániába bevette a Keresztények segítsége megszólítást. 1574 óta az Egyház ezen a napon a Rózsafüzér királynéját (Olvasós Boldogasszonyt) ünnepli.

    Természetesen az ilyen ízig-vérig vallásos érzületű pápa a tudományt is a vallás és az Egyház szolgálatába akarta állítani. Az ún. magdeburgi centuriátorok az egyháztörténet átfogó földolgozásán munkálkodtak, hogy a protestáns tanítást a történelem oldaláról is megtámogassák. Azt akarták bizonyítani, hogy a római egyház eltért hivatásától, és az évszázadok folyamán a Krisztustól adott alapelveket semmibe vette és megváltoztatta. A pápa maga is érezte, hogy szembe kell szállnia ezzel. A válasz elkészítésével Canisius Pétert bízták meg, aki azonban sok és fontos elfoglaltsága miatt csak néhány értekezést tudott megírni. Az igazi nagy művet, amely átfogóan és nagyszerűen ábrázolta az Egyház és a pápaság munkáját, húsz évvel később a tudós oratoriánus, Baronius Cézár alkotta meg.

    Mint a tiszta tanítás őrzője, V. Pius Michael Bajus művéből 79 tételt eretneknek ítélt, anélkül azonban, hogy akár a művet, akár a szerzőjét megnevezte volna.

    Aquinói Szent Tamást, a középkor egyik legnagyobb hittudósát egyháztanítóvá avatta; írásait Szent Bonaventura írásaival együtt kiadatta. A Summa Theologiaet a teológiai fakultásokon tankönyvként írta elő.

    Amikor 1572. május 1-én elterjedt a pápa halálhíre, nagyobb volt a gyász, mint amikor megválasztották. Hétéves pápasága alatt megismerhették, hogy minden szigorúsága és hajthatatlansága ellenére az Egyház iránti igaz szeretet töltötte el.

    V. Piust születésének századik évfordulóján X. Kelemen pápa boldoggá, negyven évre rá XI. Kelemen szentté avatta. Sírja a római Santa Maria Maggiore-bazilika egyik jobboldali mellékkápolnájában található. Ünnepét 1713-ban vették föl a római naptárba, május 5-re. 1969-ben április 30-ra helyezték át.


    Erről az energikus reformpápáról, aki szigorúsággal és a hit iránti nagy buzgósággal hét mozgalmas éven át ült Péter székében, az egyháztörténet ékesszólóan beszél. Mindössze néhány apróság, pár szó felidézéséből megtudhatjuk róla, hogy nem tartotta magát a művészetek mecénásának, sem diplomatának vagy világi uralkodónak, hanem csak az Egyház emberének és a hit szolgájának.

    Amikor V. Pius elfoglalta a pápai trónt, nem csináltatott magának új ruhákat, hanem meghalt elődeinek használt öltözeteit viselte. A koronázás napján szokásos pompás ünnepi lakomát is elhagyta. A megtakarított összeget a rászoruló kórházaknak adta.

    Amikor egyik rokonát ajánlották valami hivatalra, Pius ezt válaszolta: ,,Becsületes ember ugyan, de sohasem mond nekem ellent. Ezért alkalmatlannak találom.''

    Egy másik rokonát irgalmatlanul letette hivatalából, mert egy elkövetett törvénytelenséget nem vallott be, sőt hazugsággal akarta leplezni.

    Gyűlölt mindenféle hízelkedést. Azt mondják, környezetéből senki se mert sem tréfából, sem komolyan valami hízelgőt mondani neki.

    Pius szigorúan ragaszkodott az igazsághoz, és semmilyen hamis dologra vagy ígéretre nem lehetett rávenni. Még azt sem engedte meg, hogy csellel kíséreljék meg egy ravasz rablóvezér elfogatását, mert nem tartotta becsületes és keresztényhez illő dolognak.

    A környezetében lévő szegényekre annyira gondolt, hogy egy könyvbe gyűjtötte a nevüket, nehogy egyről is megfeledkezzék, amikor támogatást ad.

    Vallásos buzgósága annyira közismert volt, hogy Szulejmán török szultán Szeged ostromakor azt mondta, hogy a keresztények csapataitól is fegyvereitől nem fél, annál inkább pápájuk imádságától.


    Istenünk, ki Szent Pius pápát a hit védelmére és a liturgia megújitására választottad, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy eleven hittel és tevékeny szeretettel vegyünk részt misztériumaidban!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    A nap SzentjeSZIÉNAI SZENT KATALIN

    Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    29
    A nap Szentje SZIÉNAI SZENT KATALIN

    *Sziéna, 1347. március 25. +Róma, 1380. április 29.

    A 14. században az egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte és csúfította. A római pápa hetven éven át idegenben, a franciaországi Avignonban élt, s mivel egymás után hétszer francia pápát választottak, a pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki. A másik nagy baj az egyre fenyegetőbb török veszedelem volt, amely Palesztinában már a szent helyek pusztulásához vezetett, és világosan látszott, hogy a török terjeszkedésnek csak fegyverrel lehet útját állni. Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.

    Ebben a zűrzavaros században született egy leány, aki férfiakat megszégyenítő elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ő az Egyházat és a pápát szokta nevezni.

    Amikor róla beszélünk, rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk, mert nem későbbi századok történészeire vagy legendáira kell hagyatkoznunk, hanem kortárs tanúk szólalnak meg. Sziénai Szent Katalin életrajzát ugyanis az írta meg, aki legbensőbb titkait is ismerte: Capuai Boldog Rajmund domonkos szerzetes, később általános rendi magiszter. Hat éven át állt mellette mint gyóntató és lelkivezető, mégpedig Katalin életének utolsó hat évében. Az életrajzot a szentté avatás érdekében, 1385--1395 között írta.

    A kritikus olvasóban persze fölmerülhet a gondolat: vajon hitelesnek tekinthető-e Rajmund tanúságtétele? Vajon nem inkább egy elfogult, jámbor, öreg szerzetesről van szó csupán, aki már a rend szempontjai miatt is mindent elkövetett lelki gyermeke életszentségének bizonyítása érdekében? -- Ha csak maga Rajmund tanúskodnék, talán jogos lehetne ez a föltételezés. Ő azonban fejezetről fejezetre -- mert ismerte az embert --megnevezi azokat a tanúkat, akiktől a leírt anyagot hallotta, és gondosan megjelöli a tényeket, melyeket ő maga látott, elkülönítve azoktól, melyeket Katalin beszélt el neki vagy más szemtanúktól hallott. Ez utóbbiakat mindig név szerint említi, kezdve az édesanyján, Lapa asszonyon, és befejezve a sort a tanítványok után egy római asszonnyal.

    Ettől az igen nagy körültekintéssel dolgozó ,,krónikástól'' tudjuk a következőket:

    A sziénai Benincasa Jakab kelmefestő mester és felesége, Lapa asszony házassága rendkívül termékeny volt: huszonöt gyermekük született. Utolsó előtti gyermekeik ikrek voltak, két kislány. Egyikük, akit Giovannának kereszteltek, születése után hamarosan meghalt. A másik kislány Katalin volt, akit Lapa asszony jobban szeretett a többieknél (talán mert a legkisebb gyermek lévén sokáig tudta szoptatni).

    Katalin egész kicsi korában a nagy család és a széles rokonság kedvence lett. De már három éves korában mutatkozott, hogy Istennek különleges tervei vannak e gyermekkel, aki a jámborság szokatlan jeleit kezdte adni. Ilyen pici korában szokása volt például, hogy a lépcsőt járva minden egyes lépcsőfok előtt elmondott egy Üdvözlégyet. Hat éves volt, amikor az első látomásban részesült: a domonkosok temploma felett -- ez a templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette -- megjelent neki Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert, Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd megáldotta.

    Ettől a látomástól Katalin megváltozott. Felnőttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és minden emberi segítség nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Lelke oly gyorsasággal érett, hogy hét éves korában szüzességi fogadalmat tett. És az imádság, amelybe fogadalmát foglalta, mutatja, hogy részéről ez nem meggondolatlan gyermekjáték volt, hanem a leendő szent komoly megnyilatkozása.

    A család mindezt -- ha egyáltalán látott belőle valamit -- nem vette komolyan, s amikor Katalin elérte a tizenkettedik évét, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem lázadt föl, hanem Jegyeséhez menekült. A család -- látván hajthatatlanságát -- zaklatni kezdte, remélve, hogy kiverik fejéből jámbor ,,rögeszméit'': egész nap dolgoztatták, a legalantasabb szolgálatokat végeztették vele, s összeesküdtek, hogy sohasem hagyják, hogy egyedül legyen. Ő türelemmel viselt mindent, de amikor tizenhat éves lett, felnőttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy otthonról, de szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa hatására, a család elfogadta szándékát.

    Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sziénában élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére -- hiszen egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját -- változatlanul kitartott kérése mellett, s végül a nővérek befogadták.

    Ez 1363-ban történt. Katalin ekkor visszavonult házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi eledeleket is, s csak kenyeret és zöldségféléket evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem táplálta.

    Három éve tartott már ez a teljes magány, sok-sok imádsággal és az erényért vívott harccal, amikor Krisztus megjelent Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások nem láttak, csak Katalin látta állandóan), és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően pedig az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalának.

    Ebben az időben egyik unokabátyja, Della Fonte Tamás volt a gyóntatója, aki a házuknál nevelkedett mint árva gyermek, majd domonkos lett. Lassanként azonban híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a tudósok, és csodatevő ereje van! Kezdték keresni az emberek, érdeklődők, tanácstalanok, tanulni vágyók. Kialakult körülötte egy tanítványi kör, melynek tagjait ő maga a ,,családom'' névvel illette. Természetesen ellenségei is támadtak, ezért a domonkos rend 1374. évi általános káptalanja elé idézték Firenzébe, hogy kivizsgálják a tanítását és életét. Minthogy a vizsgálat során kifogástalannak találták, engedélyezték további tevékenységét, s gyóntatónak és lelki vezetőnek Capuai Rajmundot rendelték mellé.

    Rajmund ettől kezdve, leszámítva Katalin életének utolsó öt hónapját, állandóan mellette volt. Amikor visszatértek Sziénába, pestis tört ki a városban, s akkor megmutatkozott, hogy Katalin életét is kockára téve szolgál a felebarátainak. Ápolta, bátorította, olykor csodával gyógyította a betegeket. S közben már levelezni kezdett a béke és a keresztes háború ügyében városokkal és egyes emberekkel, tanította a közelben és távolban lévő gyermekeit és tanítványait.

    1375-ben meghívták Pízába. Itt kapta meg az Úrtól küldetésének és életének pecsétjét: április elsején, a Szent Krisztina-templomban Krisztus megajándékozta stigmáival, melyek Katalin kérésére láthatatlanok maradtak. Ebben az évben írta első levelét a pápának, XI. Gergelynek.

    Júniusban tért haza Sziénába, ahol megtérítette Niccolo Tuldót, akit mint kémet halálra ítéltek. Ez a szerencsétlen perugiai fiatalember politikai gyanakvások áldozata lett. Katalin lecsillapította tomboló dühét és kétségbeesését: szavai hatására az ifjú meggyónt, megáldozott, és olyan békével fogadta a halált, mint egy szent. Csak annyit kért, hogy Katalin legyen mellette a vesztőhelyen.

    A következő években fölsorolhatatlan a csodálatos megtérések, kibékülések, gyógyulások száma, miközben Katalin fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való visszatéréséért és a keresztes háború megszervezéséért. A helyzetet azonban nagyon súlyossá tette az észak- itáliai városok lázadása a pápai legátusok ellen. Firenze egy olyan város-szövetséget akart létrehozni, amely fegyverrel támadt volna a pápai államra. Katalin minden erejét latba vetve próbálta megakadályozni, hogy Lucca, Píza és Sziéna csatlakozzék a szövetséghez. 1376-ban XI. Gergely interdiktum alá vetette Firenzét megátalkodottsága miatt. A megriadt vezetőség akkor megkérte Katalint, menjen el Avignonba és közvetítsen békét a pápa és a város között. Katalin tanítványai egy részével útra is kelt, s június 18. és szeptember 14. között három hónapot töltött Avignonban a pápával tárgyalva és levelezve. Meg kellett azonban tapasztalnia, hogy az firenzeiek küldöttsége, mely közben szintén Avignonba érkezett, nem a megegyezésük szerint kezdett tárgyalni a pápával, sőt a segítségét is mellőzték, s a kibékülés ügye meghiúsult.

    Ekkor kapta Katalin a pápától a hordozható oltár kiváltságát, hogy vándorútjain is minden nap részesülhessen a szentmise és a szentáldozás kegyelmeiben. Ezen kívül a kíséretéhez tartozott három állandó gyóntató, annak érdekében, hogy a hozzá sereglő bűnbánók mindjárt meg is gyónhassanak.

    Sok biztatása és imádsága végre eredményt hozott: a pápa szinte megszökött Avignonból, és 1376. szeptember 13-án elindult a tenger felé, hogy hajón utazzék Rómába. Katalin Genováig elkísérte, s ennek köszönhető, hogy a genovai partraszállás után -- látva az ottani zűrzavaros helyzetet -- a pápa nem fordult mindjárt vissza. Katalin vntött belé erőt, s mikor a pápa ismét tengerre szállt és dél felé hajózott, ő visszatért Sziénába. XI. Gergely 1377. január 17-én vonult be Rómába. Katalin ekkor a Sziéna közelében lévő Orcia-völgybe indult, hogy békét teremtsen a családi háborúkban.

    A pápa március végén meghalt, utóda VI. Orbán lett. Ő ismét tárgyalni kezdett a firenzeiekkel, s a béke érdekében Katalin is elment Firenzébe. A városban zendülést szítottak ellene: a vendéglátója házát fölgyújtották, őt magát halálra keresték, mert benne látták céljaik akadályát. Katalin a városon kívül egy kertben tartózkodott a tanítványaival, amikor néhány martalóc rátámadt. Nem akart menekülni, hanem ellenkezőleg, amikor megkérdezték, melyikük a Sziénából való Katalin, a kérdező elé lépett, letérdelt és az ég felé tárt karokkal, sugárzó arccal mondta: ,,Én vagyok, íme, engem ölj meg!'' -- Csak annyit kért, hogy övéit engedjék bántatlanul elmenni. A gyilkolásra emelt kezek lehanyatlottak, s Katalin később sokat siratta, hogy nem lehetett vértanú Egyházáért. A tárgyalások azonban eredményre vezettek, és július 18-án végre Firenze békét kötött a pápával.

    Akkor Katalin hazatért, s ezután kezdte diktálni -- legtöbbször misztikus elragadtatásban -- az isteni gondviselésről szóló könyvét, a Dialógust. Azért diktált, mert ő maga sokáig (amíg az írás és olvasás képességét misztikus módon meg nem kapta az Úrtól) nem tudott sem írni, sem olvasni. Állandóan több ,,titkár'' és ,,titkárnő'' volt mellette, kiknek leveleit diktálta -- gyakran egyszerre többet is -- a legkülönbözőbb címzettek részére: világiaknak és szerzeteseknek, királyoknak és a pápának, katonáknak és kereskedőknek... Levelei és a Dialógus lenyűgözik az olvasót, aki elfogulatlanul fogadja tanítását. Aki nem tudja, hogy ki az írója e könyveknek, inkább az egyházatyák közül gyanakszik valakire, mint egy ,,műveletlen'' sziénai polgárlányra. Csakhogy ez a leány annak a Krisztusnak lett a menyasszonya, aki a gyengékben mutatja meg a maga isteni erejét és bölcsességét.

    VI. Orbán szerencsétlen kézzel nyúlt a kormánykerékhez. Reformot szeretett volna, s a szükségnek megfelelően elsőként a klérust akarta megújítani, de szigorát nem viselték el. Legszűkebb környezete is ellenállást tanúsított, amelynek a vége az lett, hogy a francia bíborosok elhagyták Rómát, és Fondi várában ellenpápát választottak Genfi Róbert személyében, aki a VII. Kelemen nevet vette föl. Mindezt Katalin előre megjövendölte. Szüntelenül buzdította gyermekeit az imádságra és a virrasztásra, hogy e szörnyű bajt elháríthassák. Ez volt a nyugati egyházszakadás, amely negyven évre elmondhatatlan bajokat hozott az Egyházra.

    Katalin 1378 októberében fejezte be a Dialógust. Ekkor levelet kapott a pápától, aki arra kérte, hogy jöjjön Rómába és legyen segítségére. Lelki gyermekeivel együtt útra kelt tehát, és a következő ádvent első vasárnapján megérkeztek Rómába. Katalin ettől kezdve haláláig teljes erejével VI. Orbán érvényes pápaságának elismertetéséért és az elszakadtak visszatérítéséért küzdött.

    Egészsége egyre gyengült, de azért minden reggel gyalog ment el a S. Maria sopra Minerva-templom melletti szállásáról a vatikáni Szent Péter-bazilikába, hogy ott szentmisét hallgasson, és hosszú imádsággal ,,fáradozzék'' az Egyházért. December közepén a pápa Franciaországba küldte Rajmundot, hogy nyerje meg számára a királyt. Katalin ekkor végső búcsút vett lelkiatyjától: elkísérte a kikötőig, és anyai aldásával bocsátotta útra.

    Az 1379-es év levelezéssel, tárgyalásokkal, sok-sok vezekléssel és imádsággal telt a pápa közelében. 1380 nagyböjtjére Katalin fekvő beteg lett. Tanítványai tanúsága szerint iszonyatos kísértéseket szenvedett, az ördögök valósággal tomboltak körülötte, míg végül április 29-én a tercia idején eltávozott égi Vőlegényéhez. Halála előtt még elrendezte gyermekei sorsát, mindegyiket anyai bölcsességgel irányította egyik vagy másik szerzetbe.

    A szentté avatást II. Pius pápa 1461. június 29-én végezte. Szent Katalint 1939-ben -- Assisi Szent Ferenccel együtt -- Itália védőszentjévé nyilvánították. 1970-ben pedig Avilai Szent Terézzel együtt megkapta az egyházdoktor megtisztelő címét.

    Tanításának sajátossága, hogy amit Aquinói Szent Tamás elvont, cizellált rendszerben fogalmazott meg az Egyház tanításából, ugyanazt Katalin -- a mindennapi élet konkrét problémáit Istenben elfogadva és megoldva -- ,,egzisztenciálisan'' közli tanítványaival. Mint a szentek mindannyian, először ő maga szemlélte és élte meg tanítását, azután adta tovább a legkülönbözőbb rendű és rangú embereknek. Ezért tanítása gazdag forrás ma is, s anyai és égi bölcsességgel neveli mindazokat, akik a tanítvány hívő alázatával közelítenek hozzá.

    Ünnepét 1597-ben vették föl a római naptárba, április 29-re, amely napon addig a domonkos Veronai Szent Pétert ünnepelték. 1628-ban áthelyezték április 30-ra. 1969-ben, tekintettel arra, hogy az egyetemes naptárban Veronai Szent Péter nem szerepel, visszakerült az ünnepe április 29-re.


    Katalin hét éves fejjel a következőképpen tett szüzességi fogadalmat:

    ,,Az egyik nap, kiválasztva egy olyan rejtekhelyet, ahol senki sem zavarhatta és nem is hallhatta meg, hangosan kimondta fogadalmát. Térdre hullva, nagy áhítattal így imádkozott a Boldogságos Szűzhöz: Ó, Boldogságos és Szentséges Szűz, aki az összes asszonyok között elsőnek szentelted magad Istennek azzal, hogy örök szüzességet fogadtál neki, és Ő annyira kedvelt téged, hogy Fiának Anyjává tett; határtalan jóságodhoz folyamodom, és kérve kérlek, ne érdemeimet nézd, és ne gyöngeségemre tekints, hanem légy hozzám annyi kegyelemmel, hogy jegyesemül adod nekem Őt, kire szívem-lelkem minden erejével vágyakozom, a te szentséges Fiadat, a mi egyetlen Urunkat, Jézus Krisztust. És én megígérem Neki és Neked, hogy soha más jegyest nem engedek magam közelébe, hanem szüzességemet a magam gyöngeségében sértetlenül megőrzöm neki mindörökké!''

    Egy beteg ápolása során hősies önuralomról és türelemről tett tanúságot. Ezt követően éjszaka megjelent Krisztus, és két koronát kínált neki: egy tövisből fontat és egy ékes aranykoronát, s megkérdezte, melyiket akarja választani erre az életre. A másikat ugyanis az égben fogja viselni. Katalin akkor az izzó szeretet hevében kikapta az Úr kezéből a töviskoronát, és a fejébe húzta. A tövisek fájdalmát -- mint mondta -- hosszú időn át érezte a fején.

    Amikor 1375. április 1-én Pízában megkapta a stigmákat, szemtanúi is voltak a történésnek. Később Katalin maga mondta el, hogy a Megfeszített Krisztus sebeiből vérvörös fénysugarak indultak ki és tartottak keze, oldala és lába felé. Akkor ő -- hogy a feltűnés kísértéseit elkerülhesse -- azt kérte, hogy a sebeket kívülről ne lehessen látni. És az Úr meghallgatta, mert a vérvörös sugarak fehérré váltak, és úgy fúródtak a testébe. Attól kezdve a sebek gyötrelmét Katalin haláláig szenvedte.

    Csodatételei nagyon emberközelben történtek, a napi segítségnyújtás közben. Így nem is egyszer kenyeret szaporított éhes ,,családjának''; egy alkalommal például Rómában, amikor a gondatlan hetesnővér elfelejtett kenyeret szerezni. Atyja házanépét egyszer hónapokig itatta egy kicsi hordóból borral, sőt a szegényeknek is adott belőle rendszeresen, és a hordó nem apadt ki!

    E fizikai csodáknál sokkal jelentősebbek voltak a lelkiekkel kapcsolatos csodái: olvasott a lelkekben, megrögzött bűnösök tértek meg, régi-régi ellenségeskedések szűntek meg a szavára. Elmondhatatlan bűz érzéséről panaszkodott, amikor bűnöket rejtegető, elegáns arisztokraták közt volt.

    Amikor Avignonban a pápa előtt beszélt, a pápa csodálkozva hallotta a kúria hibáinak és bűneinek lajstromát. Megkérdezte a környezetét, hogy mióta él a közelben ez a leány, s akkor Katalin megmondta, hogy ő Sziénából jobban látta a pápa környezetének minden bűnét, mint a helybeliek.

    A legnagyobb csoda azonban saját lelkének bontakozása, érlelődése és szentsége volt. Hihetetlen gyorsasággal és biztonsággal járt a tökéletesség útján, helyesebben: ráhagyatkozva Szent Domonkos rendjének és a szenteknek karjaira, engedte magát vezetni és röpíteni a tökéletes egyesülés felé. Egész kicsi kora óta nagyon szerette az Eucharisztiát, ezért is kapta meg azt a rendkívüli jelet, hogy -- mint már mondtuk -- élete utolsó hét esztendejében ez volt egyedüli tápláléka.

    Rajmund így fejezi be a Legendát: ,,A vértanúk közül sokan rövid szenvedéssel adták oda életüket. Katalin tizenhárom héten át gyötrődött úgy, hogy közben napról-napra nőttek a kínjai, s ő mindig vidám lélekkel viselte azokat. Mindenért hálát adott, és könnyű lélekkel ajánlotta föl életét Krisztusnak, hogy kiengesztelje Őt a népért, és megmentse az Egyházat a botrányoktól. Sem az ok, sem a szenvedés nem hiányzott ahhoz, hogy tökéletes vértanú legyen. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az égben nemcsak a vértanúság vágya miatt ünneplik őt, hanem a tényleges vértanúság koronáját is elnyerte. Ezen az alapon értelmes embernek be kell látnia, hogy Katalin szentté avatási perében gyorsabban lehet eljárni, ugyanúgy, mint a vértanúk esetében szokta tenni az Egyház.''

    Ezért olykor a hármas koronával ábrázolják Szent Katalint: a szüzesség, a bölcsesség és a vértanúság égi koronájával.


    Istenünk, aki Szent Katalinban fölgyújtottad a szeretet lángját, melynek erejével átélte az Úr szenvedését és Egyházadat szolgálta; az ő közbenjárására kérünk, engedd, hogy néped, amely részese lett Krisztus szenvedésének, dicsősége megnyilvánulásának is ujjongva örvendhessen!

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    A nap SzentjeGRIGNION DE MONTFORT SZENT LAJOS-MÁRIA

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    28
    A nap Szentje GRIGNION DE MONTFORT SZENT LAJOS-MÁRIA

    *Montfort, 1673. január 31. +Saint-Laurent-sur-Sčvre, 1716. április 28.

    Louis Grignion 1673. január 31-én született a bretagne-i Montfort-la- Caneban (ma: Montfort-sur-Meu). 18 gyermek közül a második volt a kisnemesi családban, melyet nem lehet vagyonosnak nevezni. Bérlő apja meglehetősen nyers modorúnak tűnik. Lajos gyermekkora nem volt boldog, de alapos keresztény nevelést kapott. 1685 körül bérmálkozott; ekkor kapta keresztnevéhez a Mária nevet. 1686-ban Rennes-be, a jezsuiták Saint-Thomas kollégiumába küldték tanulni; 1690-ben egyébként az egész Grignion család Rennes-ben telepedett le. Lajos sikerrel fejezte be itt humán tanulmányait. Egy napon, amikor a kármeliták kápolnájának Mária- képe előtt imádkozott, felismerte papi hivatását; végül szülei is egyetértettek vele. Ezután befejezte filozófiai tanulmányait.

    Amikor egy párizsi rokona, Montigny kisasszony megígérte neki a segítségét, 1693 őszén Párizsba vándorolt; útközben összekoldult kenyéren élt. Párizsban felvették a klerikusoknak abba a kis közösségébe, amelyet egy szulpiciánus, M. de la Barmondičre alapított. Itt feltűnést keltett mélységes jámborságával. Hajlíthatatlan jelleme nehézzé tette számára, hogy beilleszkedjék a közösségbe, mely 1694 szeptemberében, M. de la Barmondičre halála után szét is szóródott.

    Lajos-Máriát, aki anyagiak nélkül állt, felvették a ,,Pauvres Ecoliers'' (Szegény tanulók) közösségébe, de megbetegedett, és egy párizsi kórházba kellett szállítani. Felgyógyulása után néhány barátja támogatásával 1695 tavaszán beléphetett a Saint-Sulpice szemináriumba. (Az 1601-ben Párizsban J.-J. Olier által alapított szeminárium a francia papnevelés reformáció utáni megújítója volt.) Folytatta teológiai tanulmányait, a Sorbonne-on azonban nem látogatta az előadásokat. Teljesen szulpiciánus elöljárói hatása alá került, akik bevezették a ,,francia iskola'' szellemiségébe. H.-M. Boudon (1624-- 1702) műveit olvasgatva felfedezte bennük a Szűzanyának szóló tökéletes önátadás gondolatát, amely megfelelt saját máriás lelkületének. Szentsége mélyen hatott a szeminárium vezetőire, akik szerették volna megtartani őt a Saint-Sulpice-ben.

    1700. június 5-én Lajos-Máriát pappá szentelték. Elöljárói Nantes-ba küldték a város szent életű papja, M. Lévęque által alapított közösségbe, de mélységesen csalódott az ott tapasztalt hanyagság és a janzenizmussal rokonszenvező légkör miatt. 1701 májusában Fontevrault apátságában, ahol két nővére is élt, találkozott madame de Montespannal, XIV. Lajos egykori kedvesével, aki vezeklőként tartózkodott ott. Pártfogásába vette, és Poitiersbe küldte Girard püspökhöz. A püspökkel történt első találkozása után Lajos-Mária egy időre visszatért Nantes-ba, s megtartotta első sikeres népmisszióját. 1701 szeptemberében ismét Poitiers-be ment, és novemberben kinevezték a kórház lelkipásztorává. Hivatala sok nehézséggel, de eredménnyel is járt. Megismert ott egy jámbor leányt, Trichet Lujzát, s vele együtt tervezgette egy női kongregáció megalapítását. 1702 júliusában Lajos- Máriának Párizsba kellett utaznia, hogy segítsen egyik, anyagiakkal egyáltalán nem rendelkező nővérén. Olyan nyomorúságos állapotban ért Párizsba, hogy egykori Saint-Sulpice-beli tanárai elzárkóztak fogadása elől. Végül mégis elérte, hogy nővérét felvegyék Rambervillers bencés nővéreinek konventjébe. Októberben visszatért Poitiers-be, és folytatta kórházi tevékenységét, környezete nagy részének ellenségeskedése azonban csakhamar arra késztette, hogy lemondjon állásáról. 1703 tavaszán ismét Párizsban volt. Először idős és beteg nők egy otthonában tartózkodott, majd barátságot kötött Claude Poullart-des-Places-szal (1679--1709), a spiritánusok (Szentlélek Társasága) alapítójával. 1704- ben visszatért a poitiers-i kórházba, 1705-ben azonban véglegesen el kellett hagynia.

    Most kezdődött meg vándorhitszónoki tevékenysége. Bejárta Nyugat- Franciaország vidékeit, s erős hangjával, vonzó és szenvedélyes prédikációival, egyszerű, de hatékony módszerével élesztgette a falusi lakosság hitét. Visszaállította a keresztutakat, vagy újakat emelt, népies énekeket komponált, és a népet megtanította az éneklésükre. S ha ezek művészileg nem is voltak értékesek, sokáig fennmaradtak. Sokat tett a Mária-tisztelet érdekében, különösen a rózsafüzér által. Azoknak, akiket erre alkalmasaknak tartott, javasolta, hogy adják át magukat teljesen Máriának. Csaknem mindenütt találkozott a janzenista körök ellenségeskedésével.

    Miután 1706 végén elűzték Poitiers egyházmegyéjéből, zarándoklatra indult Rómába, ahol fogadta XI. Kelemen pápa. Elzarándokolt Mont Saint- Michelbe is, bejárta Rennes és Dinan vidékét, majd 1707 februárjától szeptemberéig a Saint-Malo és Saint-Brieuc környékét is. A Montfort közelében lévő Saint-Lazare-ban tartott pihenője után 1708 őszéig a nantes-i egyházmegyében tevékenykedett. Azt a hatalmas keresztutat, amelyet 1709 májusában emeltetett Pontchâteau-ban, 1710 szeptemberében a polgári hatóságok lerombolták. 1711 nagyböjtjében visszavonult Luçon és La Rochelle egyházmegyékbe, amelyek püspökei jóindulattal támogatták. Egy protestáns csoport kísérletet tett arra, hogy megmérgezze. 1713 júliusában Párizsban munkatársakat keresett, de sikertelenül. 1714 augusztusától novemberéig Bretagne-ba és Normandiába vitt az útja, egészen Rouenig. Mindenütt számos megtérést ért el, és az egykorú hagyomány szerint sok csodát is tett. Eleven misztikus életét különleges természetfölötti jelenségek kísérték. Sokoldalú tevékenysége mellett arra is talált időt, hogy lelki írásokat szerkesszen. Két jelentősebb művének a kéziratát csak a 19. században hozták nyilvánosságra: a Traité de la vraie dévotion ŕ la Sainte Vierge-t (Értekezés a Szent Szűz igazi tiszteletéről) 1842-ben, a L'Amour de la Sagesse éternelle-t (Az örök Bölcsesség szeretete) 1876-ban. A bennük kifejeződő lelkiség megmutatja, hogy -- Pierre de Bérulle (1575--1629) iskolájához híven -- sokat köszönhet a rajnai-flamand misztikusoknak, különösen pedig Boldog Suso Henriknek (lásd:123. o.). Három műve magyarul is megjelent: Szűz Mária titka (1926), A tökéletes Mária- tisztelet (1929), A szentolvasó (1944).

    1715 tavaszán meg tudta valósítani azt a tervét, amelyet különösen a szívén viselt: La Rochelle-ben olyan népiskolákat alapított, amelyekben a tanulóknak semmit sem kellett fizetniök. A leányiskolák érdekében elhívta Poitiersből Trichet Lujzát, és megalapította vele együtt a ,,Soeurs de la Sagesse'' (a Bölcsesség Nővérei) társulatot, amely hamarosan el is terjedt. Végül ugyanebben az évben sikerült két munkatársat találnia, Mulot-t és Vatelt; velük együtt rakta le a Mária- társulat alapjait. Megvalósulását azonban már nem érhette meg ezen a világon.

    A munkától és a zaklatásoktól kimerülten halt meg 1716. április 28- an, a Saint-Laurent-sur-Sčvre-ben tartott utolsó missziója alkalmával. Már ekkor szentként tisztelték. 1888-ban boldoggá, 1947. július 20-án pedig szentté avatták.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    A nap SzentjeCHANEL SZENT PÉTER

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    28
    A nap Szentje CHANEL SZENT PÉTER

    *Potičre, 1803. július 12. +Futuna (Óceánia), 1841. április 28.

    A francia forradalomban, amely 1789. július 14-én a Bastille ostromával kezdődött, s hamarosan az egész országra kiterjedt, nemcsak a királyi trón dőlt össze. A szabadság bódulatában az emberek minden köteléktől szabadulni akartak, és Istent is le akarták taszítani az oltárról. A forradalom végén a városokban és falvakban sok-sok üszkös rom, az emberi szívekben pedig hitetlenség maradt vissza. Nagyon sokan távolodtak el Istentől, Jézus Krisztustól és az Egyháztól. Az üdvösségükért való aggodalom néhány életben maradt papot arra késztetett, hogy társakat gyűjtsenek maguk köré, és közösségben kezdjék az újratérítés fáradságos munkáját.

    Ilyen pap volt Jean-Claude Colin, aki 1816-ban egy nővér- kongregációt hozott létre; 1824-ben pedig papokból alapított egy kongregációt, s mindkettőt Marista Kongregációnak nevezte el. Célja az volt, hogy Franciaország lelki nyomorúságán enyhítsenek.

    A vallási megújulás időszakában a missziók iránti érdeklődés is megnőtt Franciaországban. Ugyanebben az időben XVI. Gergely pápa, aki bíborosként a Hitterjesztési Kongregáció vezetője volt, állandóan új misszionáriusokat keresett. Amikor Colin atya benyújtotta kérelmét, hogy a pápa hagyja jóvá az új papi kongregációt, a jóváhagyással együtt megbízást is adott nekik arra, hogy misszióba menjenek a föld egy olyan részére, ahol még soha nem jártak missziósok: a Csendes- Óceán szigetvilágába.

    Az első marista missziósok között, akik Pompallier püspökkel 1836 karácsonyán indultak útnak, ott volt a harminchárom éves Chanel Péter is.

    A missziós csoport Le Havre kikötőjéből indult, és Tahiti szigetén kötött ki. Itt azonban evangélikus igehirdetőket találtak, akik néhány évvel korábban érkeztek a szigetre, és elkergették a maristákat azzal, hogy keressenek maguknak más területet. Ugyanígy jártak Tonga szigetén is, míg végre Tahititől háromezer kilométernyire nyugatra a Wallis- és Futuna-szigeten megállapodhattak.

    A szigetlakókkal való hosszas tárgyalás után a törzsfőnök, Niuliki úgy határozott, hogy Chanel Pétert és egy laikus testvérét befogadja Futuna szigetére. A többi missziós továbbhajózott a Wallis-szigetre, a püspök pedig továbbment Új-Zélandra.

    Péter atya számára nagyon nehéz időszak következett. Nem ismerte a futunaiaknak sem nyelvét, sem szokásait. Minden segédeszköz nélkül, teljesen magára hagyatva kellett elkezdenie tanulni a nyelvet, hogy az evangéliumot hirdethesse. 1839-ben, másfél éves vesződség után így jelentette a helyzetét: ,,Húsz keresztelés -- négy felnőtt, a többi gyermek, és mindegyik közvetlen a halála előtt -- ez az egész aratás, amit tizennyolc hónap után felmutathatok.'' De nem esett kétségbe. Jámborsága, a betegek körüli fáradhatatlan szolgálata és jósága megnyerte a szigetlakók szívét. Úgy nevezték: ,,a jószívű ember'', és közeledtek hozzá.

    Amilyen mértékben hatott a hit világosságával az emberekre, olyan mértékben támadtak körülötte ellenségek. A törzsfőnököt körülvevő vének tanácsa félteni kezdte tekintélyét, és a misszionáriust veszedelmesnek nyilvánította, mert elvonja az embereket az ősök hitétől és szokásaitól. Ezért azokat, akik Péter felé vonzódtak és őt követték, gúnyolták, bántalmazták és üldözni kezdték. Nem egynek felgyújtották a kunyhóját, Pétertől pedig megvonták a megélhetést. Maga Niuliki is egyre hűvösebb lett Péterrel, s amikor rájött, hogy egyik fiát is megtérítette, ellenségévé lett. Most már nemcsak gonosz tanácsadóira hallgatott, hanem benne is működni kezdett a bosszúálló harag.

    Egy alkalommal ki is mondta, hogy a misszionáriust legszívesebben halottként látná. Ez a kívánság embereinek parancs volt, s mindjárt másnap, 1841. április 28-án reggel Niuliki ,,minisztere'', Musumusu és két másik férfi Péter kunyhójához ment. Az egyik beteget színlelve gyógyszert kért, mikor azonban Péter lehajolt, hogy megkeresse az orvosságot, lesújtottak rá. Ő pedig a legkisebb ellenállást sem fejtette ki, hanem csak azt sóhajtotta: ,,Ez nekem jó!''. Még élt, amikor osztozni kezdett a két ember a kunyhóban talált holmin. Musumusu viszont dühében, hogy nem tudták azonnal megölni a misszionáriust, megragadta Péter baltáját és széthasította a fejét.

    Amikor a hír eljutott Tahitire, a francia tengerészeti támaszpont parancsnoka készülődni kezdett, hogy megtorolja a gyilkosságot. Pompallier püspök azonban tiltakozott ez ellen, s csak annyit kért, hogy adják ki Futunáról Péter holttestét és használati tárgyait.

    Ez a nagylelkűség megtörte a szigetlakók ellenállását a hittel szemben. Papot kértek, aki ,,a szent vizet'' rájuk önti, azaz megkereszteli őket. Kívánságuk egy esztendő múlva teljesült. Maga a püspök vitt két marista atyát Futunára, s ez alkalommal hétszáztizennégyen keresztelkedtek meg. Néhány év múlva Futuna- és Wallis-sziget egész lakossága katolikus lett.

    A két szigetről nevezték el a környékbeli szigeteket magába foglaló apostoli vikariátust 1935-ben. 1966-ban egyházmegyei rangra emelték, és ma Wallis és Futuna-i püspökségnek hívják. Niuliki utóda, a futunai király egész birodalmát Krisztus Királynak szentelte. Chanel Péter vértanúsága ilyen termést hozott.

    Pétert 1889-ben boldoggá, 1954-ben szentté avatták, XII. Pius pápa a déltengeri szigetvilág patrónusává tette. 1969-ben mint missziós szentet az egyetemes naptárba is fölvették.


    Istenünk, ki Chanel Szent Pétert, Óceánia apostolát vértanúsággal koronáztad, kérünk, add, hogy e húsvéti szent időben úgy ünnepeljük az értünk meghalt és föltámadt Krisztust, hogy tanúi lehessünk az élet megújulásának!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    A nap SzentjeSZENT MÁRK EVANGÉLISTA

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    25
    A nap Szentje SZENT MÁRK EVANGÉLISTA

    +Alexandria, 100 körül

    Márk gyermek volt, amikor Keresztelő János föllépett és Jeruzsálemben az Úr Krisztus meghalt és föltámadt. A hagyomány úgy tudja, hogy a tanítványok közé tartozott. Az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk róla a következőket:

    Péter, miután csodálatosan kiszabadult Heródes börtönéből, ,,elment Máriának, a Márknak nevezett János anyjának házába, ahol sokan együtt voltak és imádkoztak''. Márk anyja özvegy lehetett, mert a férjéről soha nincs szó. Házát az első jeruzsálemi keresztények rendelkezésére bocsátotta. Pétert a háznép is jól ismerte, mert az ajtónálló szolgáló, Rodé a hangjáról ráismert (ApCsel 12,11--17).

    Vannak tudósok, akik valószínűnek tartják, hogy ugyanebben a házban volt az utolsó vacsora, és itt készültek az Apostolok a Pünkösd ünnepére is. A Getszemáni-kert is Márk anyjáé lehetett, így alhatott Márk az Úr elfogatásának éjjelén ebben a kertben. Amikor ugyanis az Urat elfogták, és minden tanítványa elmenekült, ,,egy ifjú követte, meztelen testét csak egy gyolcslepel fedte. Amikor meg akarták fogni, otthagyta a gyolcsleplet, és meztelenül elfutott'' (Mk 14,51--52). Ez a részlet magára a szerzőre, Márkra vall.

    Ezek után érthető, hogy a föltámadás után Márk anyjának háza lett Péter szállása, s hogy az ifjú Márk az elsők között lehetett, akik Jeruzsálemben megkeresztelkedtek. Péter ezért mondhatja őt a fiának (1Pét 5,13).

    Az Apostolok Cselekedeteiben három néven is találkozunk Márkkal: előfordult mint ,,Márknak nevezett János'' (12,12.25), mint ,,János'' (13,5.13) vagy egyszerűen mint ,,Márk'' (15,39). Fölmerült emiatt a gyanú, hogy vajon nem két tanítványról van-e szó. E föltételezés szerint Márk Péter tanítványa, az evangélista, János pedig Pál tanítványa lett volna. A pontosabb vizsgálatok azonban kiderítették, hogy ugyanarról a személyről van szó mindhárom név esetében, s ugyanolyan kettős névvel állunk szemben, mint Saul-Pál és Simon-Péter nevénél. János a zsidó, Márk a görög neve annak a tanítványnak, aki három apostolnak is -- Barnabásnak, Pálnak és Péternek -- segítőtársa volt.

    Kr. u. 44-ben, amikor Júdeában éhínség volt, az antiochiai egyház a jeruzsálemiek segítségére sietett, s Pál és Barnabás hozta az adományt. Nyilvánvalóan Márk anyjának házában szálltak meg, mert Barnabás Márk nagybátyja volt, talán épp édesanyjának a testvére. Amikor visszaindultak Antiochiába, magukkal vitték Márkot, akit immár elég érettnek tartottak arra, hogy segítségükre legyen az apostoli munkában.

    Egy évvel később Pál és Barnabás Ciprus szigetére indult, és magukkal vitték Márkot is. Befejezvén ciprusi küldetésüket, Pál vezetésével Asia tartománya felé vették útjukat és Pergében kötöttek ki. Mikor azonban Pál úgy határozott, hogy elindulnak a tartomány fővárosa, a piszídiai Antiochia felé, Márk megriadt a nehézségektől és visszatért Jeruzsálembe.

    Ennek az első apostoli útnak a végén, 49-ben Pált és Barnabást a szíriai Antiochiából Jeruzsálembe küldték, hogy tisztázzák a zsidók által fölvetett kérdéseket. Ezek ugyanis azt tanították, hogy csak Mózes tanítványai lehetnek Krisztus követői, ezért mindenkit körül akartak metéltetni a keresztség előtt. Pál és Barnabás Jeruzsálemben a többi apostollal, Jakabbal és Péterrel zsinaton tisztázták a dolgot. Bizonyára ismét Márk anyjának házában szálltak meg, és Márk hallhatta apostoli útjuk elbeszéléseit. Amikor pedig a két apostol visszatért Antiochiába, ismét csatlakozott hozzájuk.

    Hamarosan elindultak a második apostoli útra, és Barnabás magával akarta vinni Márkot is. Pál azonban nem helyeselte, s emiatt nézeteltérés támadt a két apostol között, melynek végeredményeként elváltak egymástól: Pál Szilással Asia felé, Barnabás Márkkal Ciprus felé indult.

    A következő tíz évből (50 és 60 között) Márkról nincs adatunk. 60 körül Szent Péter mellett Rómában (1Pét 5,13), 61-ben Pállal van. Ezt onnan tudjuk, hogy Pál a Kolosszeieknek és a Filemonnak írt levelében mint mellette lévő munkatársról emlékezik meg róla. Ezek után Rómából keletre ment, mert Pál második fogságában, röviddel a halála előtt, arra kéri Timóteust, hogy siessen hozzá, és hozza magával Márkot is, mert ,,jó szolgálatot tenne nekem''. Ha Timóteus és Márk időben megérkezett, Márk jelen lehetett Pál vértanúságánál.

    A legszorosabb kapcsolat Péterhez fűzte, annyira, hogy a hagyomány úgy beszél Márkról, mint ,,Péter tolmácsáról''. Ezzel függ össze evangéliuma is. A rómaiak ugyanis, látván, hogy Péter megöregedett, kérték Márkot, foglalja írásba az evangéliumot, amelyet Péter hirdetett nekik. Márk ezt meg is tette (50--60 között), és Szent Péter prédikációiból összeállította az evangéliumot.

    Ha Szent Márk evangéliumát olvassuk, nem nehéz meghallani Péter szavát, aki a résztvevő szemtanú elevenségével mondja el a Keresztelő Szent János keresztségétől a mennybemenetelig történt dolgokat. Ezért találhatunk apró részleteket Márknál -- és csak nála! -- amelyek csak szemtanútól származhatnak. Pl. hogy Kafarnaumban az egész város ott tolongott az ajtó előtt (Mk 1,33), vagy hogy Jézus a hajó végében egy párnán aludt (4,38).

    Ha ezt az evangéliumot a másik hárommal összehasonlítjuk, Máté logikusabb rendszert alkotott, Lukács pontosabb időrendet követ, János pedig mintha ki akarná egészíteni az előtte készült három művet. Máté ugyanis 40 körül, Márk 50--60 között, Lukács 62 körül, János pedig a század végén, 90--100 között írt.

    A hagyomány Márkot mint az alexandriai egyház alapítóját és vértanúját tiszteli. Ő volt a város első püspöke, és valószínűleg Traianus császár idejében (98--117) szenvedett vértanúságot. Velencei kereskedők 828-ban megszerezték ereklyéit, és az arabok pusztítása elől Velencébe vitték. Ettől kezdve Szent Márk Velence védőszentje. Ünnepét a keleti egyház kezdettől fogva, Róma a 11. századtól, április 25-én üli meg.


    Egy 8. századi legendagyűjtemény, Beda martirológiuma a következőket beszéli el Szent Márk evangélistáról:

    Márk először Líbiában és Egyiptomban hirdette az evangéliumot és az Úr Krisztus második eljövetelét. Azon a területen babonákba, varázslásokba és bálványimádásba merült nép lakott. Márk Pentapoliszba érve tanítani kezdett, gyógyított, leprásokat tisztított meg, és gonosz lelkeket űzött ki. Mikor az emberek ezt látták, kidobálták a bálványaikat, és megkeresztelkedtek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

    Akkor a Szentlélek közölte Márkkal, hogy Alexandriába kell mennie. A testvérektől búcsút vett, azok pedig így köszöntek el tőle a kikötőben: ,,Az Úr tegye szerencséssé utadat!'' Harmadnap meg is érkezett Alexandriába. Amikor azonban beért a városba, elszakadt a saruja. Ő ezt intő jelnek vette, hogy vándorlása véget ért, de azért keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába fogta a lábbelit, megsebesítette a kezét. Márk nyállal sarat csinált, rákente a sebre és meggyógyította az embert. Az megkérdezte, honnan van csodatévő ereje? Márk akkor tanítani kezdett Krisztusról, és a cipész egész házanépével megtért. Ő lett az első hívő Alexandriában, Anianusnak hívták.

    A hívők száma pedig egyre nőtt, mert egyre többen hallgatták a Galileából jött embert. Ezért a pogányok üldözni kezdték. Márk akkor Anianust püspökké, Meliust, Sabinust és Kerdont pappá, hét férfit diákonussá szentelt, tizenegy más férfit egyéb szolgálatokkal bízott meg, maga pedig visszament Pentapoliszba.

    Pentapoliszban örömmel látta a hívők életét, s bejárva a környéket mindenütt püspököket, papokat és diákonusokat szentelt. Két év elmúltával azonban ismét visszatért Alexandriába. Megérkezve örömmel látta, hogy az egyház él, sőt a várostól keletre, a sziklák között fekvő kis faluban, Bucoliban templomot is építettek. Márk jelenléte tovább erősítette az alexandriai egyházat, ezért a pogányok elhatározták, hogy megölik.

    Elérkezett a húsvét napja, a mi naptárunk szerint április 25-e. Márkot a liturgia közben az oltárnál támadták meg és fogták el. Kötelet kötöttek a nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken maguk után. Vére megfestette a sziklákat. De nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek vele.

    Éjfélkor azonban földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá: ,,Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erőnek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.'' E látomás vigasztalásával a szívében Márk égre tárt karokkal így imádkozott: ,,Uram, Jézus, hálát adok neked, mert nem hagytál magamra, hanem szentjeid közé számláltál engem. Kérlek, Uram, Jézusom, békességben vedd magadhoz a lelkemet, és ne engedd, hogy kegyelmedtől elszakadjak!'' Amikor ezt kimondta, megjelent neki az Úr, úgy, ahogy tanítványai között járt szenvedése előtt, és így szólt hozzá: ,,Békesség veled, Márk, mi evangélistánk!'' Ő pedig így válaszolt: ,,Uram, Jézus Krisztusom!'' -- azzal az Úr elment tőle.

    Másnap reggel összegyűlt a város népe. Kihozták a börtönből, ismét kötelet kötöttek a nyakára, s közben gúnyolódtak: ,,Vezessétek a marhát Bucoliba!'' Márk, miközben a földön vonszolták, így fohászkodott: ,,Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!'' -- és kilehelte lelkét.

    A pogányok nagy máglyát raktak, s el akarták égetni, de hirtelen fergeteges szélvész és felhőszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elől menekülniük kellett. Akkor jöttek a keresztények, és eltemették.

    A legenda a temetéssel kapcsolatban még személyleírást is ad a vértanú evangélistáról: ,,Az orra hosszú, szemöldöke fölfelé áll, a szeme szép, a homloka felett kopasz. Hosszú szakállú, gyors mozgású, termetre formás, középkorú, őszes, érzelmeiben tartózkodó, Isten kegyelmével teljes férfi volt. Miután imádkoztak, eltemették, ahogy abban a városban szokás. Sziklába vágott sírba fektették, és dicsőséggel őrizték az emlékezetét, örvendezvén, hogy elsőként érdemelte ki Alexandriában az igazi trónust.''


    Istenünk, ki Szent Márkot arra választottad, hogy megírja Evangéliumodat, kérünk, segíts, hogy közbenjárására, híven járjunk Krisztus nyomában!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    A nap SzentjeSZENT GYÖRGY

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    24
    A nap Szentje SZENT GYÖRGY

    Amikor Györgyöt történelmi személyként fogadjuk el és méltatjuk, a Lydda Dioszpoliszban (Palesztina) régtől meglévő kultuszának bizonyságaira hivatkozva tesszük ezt. Ugyanakkor világosan elhatároljuk magunkat legendás szenvedéstörténetétől, amelynek eredete visszanyúlik az 5. század elejéig, és különféle változataival megtéveszti az utókor ítéletét.

    Annyi történelmileg biztosnak tekinthető, hogy György a konstantini fordulat beköszöntése előtt halt vértanúhalált Krisztusért Lyddában. Tiszteletének rendkívüli elterjedtségével magyarázható, hogy vértanúsága körülményeit oly sok legendás elemmel tarkították.

    A legeredetibbnek látszó passió-változatot állítólag a szent szolgája, Paszikratész mint szemtanú írta meg. Eszerint Dadianosz perzsa király volt az, aki szentünket üldözte. György Kappadókiából származó katonatiszt volt. Anyja hatására keresztény hitre tért, és a pogányságot támadta, ahol csak tudta. Dadianosz börtönében borzalmas kínzatásokat kellett elviselnie. A fogolynak maga Krisztus adta tudtára egy látomásban, hogy szenvedései 7 évig fognak tartani, és ezalatt háromszor meghal és föltámad. Egyéb halálos kínzatásokon kívül el kellett viselnie Györgynek, hogy egyszerre 60 szöget verjenek a fejébe! Az elbeszélőnek nem az események történeti visszaadása volt a szándéka, hanem annak épületes és vigasztaló bemutatása, hogy az Isten által óvott emberi életnek nem lehet ártani.

    A tudósításoknak egy másik típusában Diocletianus császár játssza a szinte mitológiai Dadianosz szerepét. György itt is számos kínzást szenved el, de csak egyszer hal meg ebben az elbeszélésben. Ez a változat nyugaton terjedt el. Germán és szláv nyelveken is hamarosan kivirult a György-legenda, miközben számos csoda elbeszélését fogadta magába.

    A kutatók néhány feltevést dolgoztak ki, hogy megmagyarázzák a legendát. A ,,mitológiai'' magyarázat olyasféle alakokkal azonosította Györgyöt, mint Mithrasz, Perszeusz, Hórusz vagy Tammuz. A sárkányölő motívum, mely elsősorban a költészetet és az ikonográfiát ihlette meg, csak később született a György-legenda nyugati hagyományában. A legrégibb változatokból hiányzik, és olyan szent-életrajzi klisének kell tartanunk, amelyet legalább harminc más szentnél megtalálunk. Egy másik értelmezés (,,történelmi'') úgy véli, hogy György alakjában a fél-ariánus kappadókiai György püspököt kell fölismernünk. Ez azonban ellentétben áll a György-tisztelet történetével, amely kimutathatóan Lydda-Dioszpoliszból ered. Amint sok ókori zarándok tudósít róla, már a korai időkben megmutatták itt György sírját.

    Lydda neve nemsokára Georgiopoliszra változott, s volt egy Györgynek szentelt bazilikája. Szíriában a 4. századtól találunk György- templomokat, Egyiptomban mintegy 40 templom és kolostor, Ciprus szigetén pedig még hatvannál is több szentély viseli a nevét. Konstantinápolyban maga Konstantin építtetett templomot a szentnek.

    A görög egyházban György Demeterrel, Prokópiosszal és Theodorosszal együtt a nagy katonaszentek közé tartozik, kiket gyakran a ,,nagyvértanúk'' névvel illetnek, és teljes katonai díszben ábrázolnak. György volt a zászlótartó, és ebben a minőségben kiemelkedő helye van köztük.

    Rómában már az 5. századtól volt saját temploma, Itália többi részében körülbelül egy évszázaddal későbbi tiszteletét lehet igazolni. Tours-i Szent Gergely azt állítja, hogy Galliában még ereklyéit is tisztelték, és a Merowingok ősatyjuknak tekintették. Mainzban Sidonius püspök építtetett a szentnek egy bazilikát, amelyre Venantius Fortunatus készített föliratot. Angliában és Skóciában már az angolszász időkben meglehetősen nagy tekintélye volt szentünknek. Meg kell azonban azt is állapítanunk, hogy György tisztelete Európában a középkorban volt a legerősebb: mint általában a lovagok oltalmazója és a zarándokok meg a német lovagrend védőszentje kiemelkedő helyen állt. Rövid ideig a Dardanellák is az ő nevét viselték.

    Különösképpen nagy volt György tekintélye a középkori Angliában. Oroszlánszívű Richárdnak személyes védőszentje volt, és III. Henrik idejében az 1222. évi oxfordi nemzeti zsinaton az angol királyság oltalmazójává nyilvánították. A szigetországnak több mint 160 templomát szentelték Györgynek, s ünnepét kötelezővé tették. III. Eduárdtól ered az angol hadsereg csatakiáltása: ,,Szent Györggyel Angliáért!'' Ő alapította a Szent György- vagy térdszalag-rendet (1348). A szent lovag tisztelete V. Henrik idejében érte el a csúcspontját, amikor a canterburyi érsek rendelkezése szerint Szent György ünnepe ugyanazt a liturgiai rangot kapta, mint a karácsony. A reformáció ellenére az anglikán egyház is megőrizte György iránti szeretetét. E tényt szemlélve nem jelentéktelen dolog, hogy századunk elején XIV. Benedek pápa Szent Györgyöt újból Anglia védőszentjének nyilvánította.

    Szent György azonban a középkorban sem kizárólag a lovagi és nemesi rend szentje, hanem egyúttal az egész népé is mint segítőszent. Amennyivel csökkent a lovagi párviadalok megszűntével a népszerűsége, ugyanannyival növekedett is a sárkányölő motívumra épülő misztériumjátékok születésével. Egyszerre volt védőszentje a parasztoknak, lovaiknak és állatállományuknak. A naptárban elfoglalt helye adta neki azt a feladatkört, hogy a tavaszkezdet számos ősi népszokását ,,megkeresztelje''. György pártfogását keresték továbbá a zsoldoskatonák és fegyverszállítóik, a puskaművesek és a páncélkovácsok is. Mint olyan szentnek, aki oltalmába fogadott lovagokat, katonákat és parasztokat egyaránt, el kellett tűrnie, hogy nemcsak a harcos hit -- vagy amit annak tartottak -- veszedelmeiben kérték közbenjárását és segítségét, hanem olyan emberi bajokban is, amilyen a szifilisz, a kígyómarás, a pestis és a lepra.

    Ünnepét Rómában 683 óta ülik április 23-án.


    Noha a sárkányviadal motívuma csak a későbbi évszázadokban épült a György-legendába, kifejezi a keresztény meggyőződést, hogy a hit megszünteti a démonok uralmát, és a gonoszt minden alakjában legyőzi. Ilyen szemlélettel olvassunk el egy Szent Györgyről szóló részletet a Legenda aureából:

    ,,Silena városa közelében volt egy tó, s abban lakott egy mérges sárkány. Már többször megfutamította a népet, amikor fegyveresen ellene vonult. Így hát a polgárok naponta két juhot adtak neki. Amikor a juhok megfogyatkoztak, megegyeztek, hogy naponta egy embert áldoznak a szörnynek. Sorsot vetettek, mely alól senki sem vonhatta ki magát. Amikor már a városnak szinte minden ifja és leánya áldozatul esett, történt, hogy a sors a király leányára esett. A király jajveszékelt és megkísérelte, hogy leányát megóvja a nyomorúságos haláltól. A nép pedig rettegett, hogy mindnyájukat megöli a sárkány.

    Könnyezve ment a leány a tóhoz. És akkor Szent György arra jött lóháton. Megkérdezte, mi baja van. A lány így válaszolt: ťJó ifjú, szállj gyorsan lovadra, és sietve fuss el innen!Ť -- és elbeszélt neki mindent. Ő pedig ezt mondta: ťNe félj, segíteni fogok rajtad Krisztus nevében.Ť Még beszéltek, amikor a sárkány kiemelte fejét a tóból. A leány reszketett a félelemtől, György azonban lovára pattant, keresztet vetett magára, és szembelovagolt a sárkánnyal, amely rárontott. György nagy erővel megforgatta lándzsáját, Istennek ajánlotta magát, és olyan súlyos csapást mért a sárkányra, hogy az a földre zuhant. Akkor megparancsolta a leánynak, hogy a sárkány övét kösse a nyakára és vezesse be a városba. Az megtette és a sárkány úgy ment utána, mint egy szelíd kutya. A városban a nép rettenetesen megijedt, de György így szólt hozzájuk: ťNe rettegjetek, mert az Úristen küldött hozzátok, hogy megszabadítsalak benneteket ettől a sárkánytól. Ezért higgyetek Krisztusban, és keresztelkedjetek meg, akkor megölöm ezt a sárkányt.Ť Így hát a király és a nép megkeresztelkedett, György pedig kihúzta kardját, és megölte a sárkányt. Ugyanazon a helyen szép templomot építettek, és az oltárnál élő forrás fakadt, amely meggyógyított minden beteget, aki csak ivott belőle.''


    Istenünk, hatalmadat magasztaljuk, és alázattal kérünk, add, hogy Szent György olyan készséggel támogasson minket gyöngeségeinkben, amilyen készséges szívvel Fiadat követte szenvedése útján!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."