38899 ima található a honlapon, összesen 66811 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Pál Feri vasárnapi beszédek

    Pál Feri vasárnapi beszédek
    Hetente frissül

    Pál Feri római katolikus pap, mentálhigiénés szakember

    Papi pályafutásának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat fiataloknak pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében.

    Pál Feri vasárnapi beszédekHúsvét 5. vasárnapja

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    02

    https://youtu.be/APxRqU3nruA

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekHúsvét 4. vasárnapja

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    25

    https://youtu.be/TtU8D6wA4hE

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekHÚSVÉT 3. VASÁRNAPJA

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    18

    https://youtu.be/Gvnh1u5tBq4

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekHúsvét 2. vasárnapja

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    11

    https://youtu.be/5H63T4gU0yk

    Hogyan lehetne a hit által életünk Istenben, életünk Jézusban? Ha a mai evangéliumnak a kulcsszavait szeretném még összegyűjteni a kérdés után, mondhatnánk azt, hogy: béke, „Békesség veletek!”, azután „Vegyétek a Szentlelket!”. Itt az irgalmasság vasárnapja: „Bocsássatok meg egymásnak!”, azután: tapasztalni, látni, érinteni, és hinni. Aztán nem látni, és nem érinteni, és mégis hinni, és megragadhatóvá tenni magunk számára azt, mit jelent, hogy a hit által életünk van.

    Erről szeretnék most akkor beszélni, de ezeket a tartalmakat, főképpen pedig azt, hogy „Békesség veletek!”, hogy ezt a kijelentést, ezt a köszöntést nem gondolnám, hogy érdemes volna a konkrét helyzettől elszakítva átelmélkednünk. Mégpedig azért nem, mert – csak néhány szóval. Mi történik? Az, hogy a tanítványok, akiknek Jézus azt mondja „Békesség veletek!”, ezek a tanítványok – mondjuk így, hogy – megfutamodnak, a szónak sajátos értelmében elárulják Jézust, minden esetre nincsenek vele, mentik a saját bőrüket, nem mernek ott lenni, hogy egyetlen tanítvány az, aki odamerészkedik, János apostol. De a hozzáértők azt mondják, de ő egy picit talán pont olyan valaki volt, akinek volt mondjuk annyi protekciója, hogy mert ott közelebb lenni. És hogy ezek a tanítványok, akik éppen a félelmükről, a bizonytalanságukról, – most mondjuk így – a bizalmatlanságukról és a hitetlenségükről tettek tanúbizonyságot, hogy nekik mondja Jézus azt, a gyöngének, az esendőnek, – akár így is mondhatnám, hogy – a bűnösnek köszönésképpen, hogy: „Békesség nektek! Békesség veletek!”

    Amikor Isten a békéjét adja, és utána, megint csak ebben a történetben, utána pedig: „Vegyétek a Szentlelket!” Hogy minden, ami utána történik, ennek az összefüggésnek a világosságánál értelmezhető a legpontosabban. Vagyis, mi ez a békesség, mi az a hatalom – mondjuk most így – amivel képesek vagyunk megbocsájtani? Mi az a hit, ami élővé tesz bennünket? Erről szeretnék most beszélni. A múlt vasárnap rászoktam a tizenkét pontra, most is annyit szeretnék mondani. Egészen konkrétan és közvetlenül ütköztetném azt, mit jelent, hogy anélkül, hogy az Isten békéje bennünk lenne, és mi azt befogadnánk, anélkül, hogy befogadnánk, és engednénk, hogy átjárjon minket a Szentlélek, és anélkül, hogy mindezek nyomán megerősödne bennünk minden gyöngeségünkkel együtt, nem ellenére, minden gyöngeségünkkel együtt az Istenbe vetett bizalmunk, hogy mit jelent akkor az, hogy békesség az emberi szívben? Mit jelent ez a béke?

    Olyan érdekes a magyar nyelv. Szoktunk ilyet mondani, hogy úgy elöntött az indulat, úgy elárasztott a düh. És kevésbé szoktuk azt mondani, hogy eltöltött a Szentlélek. Mondjuk nem véletlenül, az ember nyilván valami szerénységgel, esetleg alázatossággal ezt nem nagyon mondja így, de hogy az ember, aki annyira világosan ismeri ezt, hogy mi az, hogy úgy eltölt valami, és sokszor akkor valami negatív dolog, az indulat, vagy a harag, hogy nekünk lehetőségünk van arra, hogy Isten békéje töltsön be. Hogy ne csak úgy elöntsön minket valami, hanem betöltsön bennünket Isten békéje, és betöltsön bennünket a Szentlélek. Amikor ez történik, egyszer csak mi magunk alakulunk és változunk, és minden, amiről eddig azt gondoltuk, hogy béke, vagy hogy ez a békesség, hogy mennyivel sokkal többről van szó. Erről lenne tehát szó.

    Akkor az első gondolat így szól: Amikor keressük a békét ebben a világban, és keressük a békét 2021-ben, hogy amikor keressük a békét a világban, és 2021-ben itt Magyarországon, akkor nem egyszer annak a nehézségnek próbálunk valahogy nekifeszülni: „Jó, de hát nem mindegy, hogy mi volt, nem mindegy a múlt, nem mindegy a sérelem.” Amire aztán Jézus azt mondja, hogy „Bocsássatok meg!” Nem mindegy a múlt, hogy hogyan tudnám a békét elérni, hogyha közben pedig velem ez történt, és az történt, és ez a múltam, és ezt csinálták velem, és még tegnap is… Hogyan lesz ebből béke? Hogyan tudnám befogadni akkor Isten békéjét?

    Az első gondolat így szól: Isten békéje sokkal több, mint az, amire azt gondoljuk, hogy a múlt. Isten békéje a jelen. A jelen Isten békéje. Mert aki befogadja a lelket, ő akkor a jelenben tud lenni. Ezért, amikor keressük azt a békét, amit Isten ad nekünk, és az isteni irgalmasság vasárnapjának az összefüggésében is beszélünk erről, akkor ez arról szól, hogy nem elsősorban és alapvetően a múlttal kell megküzdenünk, hanem a jelenben rátalálni Istenre. És ez nem ugyanaz. Mert aki a jelenben rátalál a Lélekre, amit Isten átad nekünk, hogy az betöltsön bennünket, fog tudni mit kezdeni a múlttal. De, aki először azt mondja „Jó, először meg kell küzdenem a múlttal, hogy aztán majd valahogy a megbocsájtás, majd valahogy a béke, na esetleg az irgalom, bár nem érdemli meg.”, hogy jut el ő oda?

    Tehát az első gondolat így szól: Az a béke, ahogyan ránk köszön Jézus, hogy „Békesség veletek!”, na az a békesség abból adódik, nem abból adódik, hogy mit csináltatok nagypénteken, hanem abból adódik, hogy „Itt és most kiárasztom rátok Atyám Lelkét.”, ez ebből adódik. És ha ti ezt befogadjátok, fogtok tudni mit kezdeni a saját gyöngeségetekkel, a saját gyarlóságotokkal, azzal az árulással és igazságtalansággal. Nem folytatom. Tehát az első gondolat így szól: Isten békéje sokkal több, mint hogy megpróbáljuk emberi erővel elrendezni a múltat, vagy a múltunkat. Az azt jelenti, hogy itt és most a jelenben engedem, hogy a Szentlélek engem átjárjon.

    A második gondolatunk így szól. Hogyan keressük a békét? A békét úgy keressük, hogy most egyszerűen szólva: „Valami legyen valahogy! Hát, hogy akkor lesz majd békém, ha megkaptam az oltást. Akkor lesz békém, ha vége a világjárványnak. Akkor lesz végre béke, ha…” És nem folytatom a sort. Van mindenkinek hosszú listája, hogy miféle föltételeket támasztunk a béke felé. Azt mondjuk: „Jó, béke, ismerjük mi ezt az emberi megfontolásokkal. A béke, de akkor legyen így vagy úgy, ez vagy az a dolog.” És mi az, amit Isten ajánl nekünk? Ez pedig nem az, hogy „Majd béke lesz bennem, ha ez így és így lesz.” Vagyis mit mondunk? Hogy a békességnek a kulcsa, vagy föltétele, hogy valami valahogy jól fejeződik be. És Jézus azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket, és most kezdődik valami. Ahogy az Atya küldött engem, na most én elküldelek benneteket. Most kezdődik valami.” Hogy a békesség, ahogy Isten adja nekünk, nem ahhoz kapcsolódik, nem a múlthoz, és nem ahhoz, hogy valami valahogy legyen, és akkor amikor az megtörtént, és olyan jól, pont úgy, ahogy akartuk, akkor miénk Isten békéje. Ennél sokkal többről van szó, mégpedig arról, hogy ez a békesség nem azon múlik, hogy valami hogyan fejeződött be, hanem hogy hogyan kezdődik.

    Hogyha valami a Szentlélekkel kezdődik, az béke. Hogyha az alapállásunk, és az, ahogyan egyáltalán nekilátunk, vagy nekikezdünk valaminek, ahogyan egyáltalán hozzálátunk, az a szemlélet, ahogyan kezdjük, az adja a békességet, akármi is lesz a vége. Ahogyan tehát az ember nekilát, és nekikezd, az a békesség forrása, azé a békességé, amit az Isten ad nekünk, nem pedig az a – mondjuk így – biztonság, hogy legyen mindenképp valami így vagy úgy, hogy annak következményeként akkor talán még a béke az enyém is lehetne.

    A harmadik gondolatunk így szól. Hogyan gondoljuk mi a békét? A békét úgy gondoljuk, hogy mi kitaláljuk, hogy mit hogyan akarunk, és akkor, ha az úgy lesz, akkor huhh, akkor fújunk egyet, akkor megkönnyebbedünk, ahh, na jó. Vagyis az emberi megfontolásaink a békével, a békességgel kapcsolatosan az, hogy valami úgy lesz, ahogy én akarom. És mi az a béke, amit Isten ad nekünk, és milyen az? Nem az valósul meg pont úgy, ahogyan én valamit akarok, hanem hogy velem valósul meg valami. Hogy énvelem és énbennem történik valami. Nem az történik, hogy valami valahogy lesz, hanem hogy énvelem és énbennem valami és valahogy lesz. Biztos, hogy van élményetek erről az életutatok során, hogy akartunk valamit valahogy, és nem úgy lett és szenvedtünk, és dühöngtünk, és… Nem ragozom. Egyszer csak velünk lett valami, és bennünk lett valami. És attól kezdve megjött a békesség is.

    Tehát a harmadik gondolat így szól: Isten adja a békét, ezzel köszön ránk. Az nem egyszerűen az, hogy akkor akarom, hogy valami valahogy legyen, hanem hogy Istennek van egy szándéka velem. És én megengedem, hogy Isten szándéka elkezdjen engem betölteni. És már nem az a lényeg számomra, hogy valami valahogy legyen, mert úgy akarom, hanem hogy Isten szándéka szerint én magam elkezdek alakulni és változni, és ahogy én alakulok és változok, ennek a gyümölcse a békességem.

    A következő gondolatunk így szól: De sokan gondolják ezt, és így kezdtem tudatosan is, hogy aztán felül tudjuk ezt múlni, hogy mint hogyha például, amikor Jézus azt mondja, hogy: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsájtotok, megbocsájtást nyer, akinek nem, nem.” Hogy ez valamiféle hatalom. Hogy itt akkor Isten a Szentlélek hatamát adja. Jaj, kicsit belefájdulok ebbe! A békesség sokkal, de sokkal több, mint valamiféle hatalom, amit az ember a kezébe ragad; az erő. Nem hatalom, hanem erő, a Szentlélek ereje. Honnan tudjuk, hogy nem hatalom, alapvetően nem hatalom, sokkal több, mint hatalom, hanem erő? Onnan tudjuk, hogy olyanoknak az erejében is megnyilatkozik, akiknek semmi hatalmuk nincs. Sőt, nem egyszer azt látjuk, hogy aki sok hatalmat akar, valójában a saját gyöngeségével küszködik. Lehet, hogy aztán valakinek rengeteg hatalma van, és végül már csak azt mondjuk: „Te jó ég! Egészen szánalmas.” Vagyis, rászorul Isten irgalmára.

    Nem hatalom, sokkal több, mint hatalom, hanem erő. És onnan tudjuk, hogy erő, hogy: Ki a legerősebb? Akinek egyáltalán nincs szüksége hatalomra. Hogyan szoktuk ezt mondani, csak hogy még tenyeresebb-talpasabban mondjam? Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. Ezért Isten ereje, a Lélek ereje megnyilatkozik az emberben, éppenséggel abban az emberben tud a leghatékonyabban megnyilatkozni, akinek semmi hatalma nincs. Ez volt tehát a negyedik gondolatunk.

    Az ötödik. Hogyan gondoljuk a békét? Úgy gondoljuk, a béke valami békesség, valami nyugalom, hogy végre békén hagynak minket. Ezzel – mondjuk talán – szemben, de sokkal inkább… Sokkal többről van szó. Mert a Szentlélek ereje mit csinál bennünk és velünk? Éltet, inspirál, megtermékenyít, fölerősít bennünket, megerősít minket, élővé és kreatívvá tesz minket, ihletet ad, mozgásba hoz, élővé és elevenné tesz bennünket. Ezért tehát az a békesség, amit Isten ad nekünk, nem az a fajta nyugalom, amikor békét hagynak nekünk, hanem sokkal inkább az a fajta erő, és dinamika, és inspiráció, és ihlet, és lendület, ami a Szentlélek által van, és ami összefüggésbe kerül azzal, hogy az ember átéli, hogy „Jó irányban vagyok. Most valami jót csinálok. Most pont úgy élek, ahogy érdemes. Most a szó legjobb értelmében lendületben vagyok.”

    Ugye, mikor eltölt bennünket a Szentlélek, csak nézzétek el nekem ezt a szójátékot, de szoktuk ezt kérdezni egymástól: „Na, benne vagy?” Mikor az ember érzi azt, hogy ez valami jó: „Benne vagyok.” Valahogy a Lélekkel is mikor eljutunk oda, hogy a Lélek megkérdezi tőlünk: „Na, benne vagy?”, és az ember azt mondja: „Benne vagyok. Benne vagyok, mert Te bennem vagy, úgyhogy benne vagyok.” Mikor az ember azt tudja mondani az Isten világával összefüggésben, hogy „Benne vagyok, és Ő bennem van.”, na, ez az a békesség, amiről itt szó van. Nem pedig az, hogy nekem hagyjon mindenki nyugtot és békét.

    A következő gondolatunk, ez a hatodik. Ezért hogyan szoktuk gondolni a békét? „Jó, hát akkor eljutunk valami békére. Most az akkor jó esetben valaminek az elfogadása. Jó, hát akkor elfogadjuk. Jó, rendben van, akkor legyen úgy.” Hogy az akkor valaminek az elfogadása. Ennél sokkal többről van szó. Nem valaminek az elfogadása, hanem valakinek a befogadása, és az nem ugyanaz. A ma emberének az egyik legnagyobb témája, és ma aztán tényleg: „Hogyan fogadjuk most ezt el?” És a most alatt sok mindent értünk. „Most ezt hogyan fogadjuk el? Most ezekben az időkben itt most hogyan lesz akkor békénk?” És akkor sokan mondják, az okosat, és azt mondják: „Ezt engedd el!” Hogyan engedjük el? Tehát ennél sokkal többről van szó. Nem egyszerűen csak elfogadom, aztán elengedem, hanem befogadom, és átadom. Az egy egészen más minőség, mint megpróbálni elfogadni és elengedni. Befogadom, és ami sok nekem, azt átadom.

    Nézzük a következő gondolatot! Ez így szól: Ezért aztán amikor az emberben az Isten békéje, békessége megjelenik, akkor az nem valamiféle beletörődés, szó sincs róla, hanem törődés másokkal. Nem beletörődés valamibe, ami aztán elveszi az erőnket, az életkedvünket, és keserűvé teszi, és sápadttá és szomorúvá, és életunttá és depresszióssá. Nem beletörődés, hogy „Jó, akkor legyen így, belenyugszom.” Szó sincs róla. Nem beletörődés, hanem inspiráció arra, hogy törődjünk másokkal.

    A következő gondolatunk így szól. Ezért aztán hogyan szoktuk gondolni úgy talán elsőre ezt a békességet? Hát, jön Isten, és azt mondja nekünk, hogy „Béke veled!”, hát, hogy akkor az valahogy az enyém. Ugye? Az én békémről van szó, jól is esik nekem. Hát, a többiekkel nem tudom, mi van. Isten békéje az nem úgy szól pusztán csak, hogy „Béke veled!”, mert ma is a szentírásban hogyan szól? Hogy együtt vannak a tanítványok, és Jézus így köszön nekik: „Békesség nektek! Békesség veletek!”, többes számban. Hogyan képzeli el az ember a békét? „Nekem legyen béke, neked meg haddelhadHát, ha én vagyok a jó, te vagy a rossz, akkor én megérdemlem a békét, a tiéd meg a büntetés.” Isten békéje olyan, hogy Isten békéje nem csak az enyém, nem csak a miénk. Isten békéje nem egyeseké, és nem csoportoké, nem közösségeké, nem felekezeteké, nem egyházaké, nem intézményeké vagy nemzeteké. Isten békéje lényegileg mindenkié. Ezért sokkal-sokkal több Isten békéje annál, ahogyan mi elképzeljük azt, hogy hogyan juthatnék én el a békességre, én. Ezért Isten békéje lényegileg és alapvetően mindenkinek a lehetősége.

    A következő gondolatunk így szól. Mit szoktunk gondolni a békéről? Hogy akkor az nyilván összefüggésben lesz azzal, hogy „Végre biztonságban vagyok.” Hogyan is tudnék megnyugodni, vagy hogyan is tudnám a békességet átélni? Valahogy úgy, nézzétek el, hogy ezt újból meg újból emlegetem! Hogyha valaki nekem úgy köszön, vagy köszönés után szokta ezt mondani: „Szia Feri! Minden oké?” Hát nem bírom ki, hogy ne mondjam azt, hogy olyan sosincs, hogy minden oké. Hogyan lenne minden oké? Ugye, ennek a verziója: „Minden rendben? – Nem, nincs minden rendben. Hogyan lenne minden rendben?” Még ha esetleg úgy lenne, hogy nekem minden rendben van, nem csak én vagyok. Olyan, hogy minden rendben… Hogy volna minden rendben? Miért mondom ezt így? Azért, mert amikor a békét a mi emberi megfontolásainkkal úgy képzeljük el, hogy „Na, akkor úgy végre úgy nyugodtan ülhetünk, mert most akkor úgy biztosítottuk az élet föltételeit.” Na, most akkor úgy fújhatunk egyet, mert nincs veszély. Úgy vehetünk egy nagy levegőt, mert most akkor biztonságban vagyunk. Nem tudom, hogy az élet ilyet ad-e.

    Ezért az Isten békéje nem azt jelenti, hogy akkor most biztonságban vagyunk, hanem bizonyosságot jelent, hogy a bajban nem vagyunk egyedül, és hogy nem a bajé az utolsó szó. Az egy bizonyosság, a Szentlélek által adott bizonyosság, hogy a bajban nem vagyok egyedül, és nem a baj az, ami az utolsó szót elmondja. Ez a bizonyosság. Ezért azt lehetne mondani, hogy egy bizonyosság, hogy a bajban nem veszek el. Hogy lehet, hogy lesz baj, lehet, hogy nem tudok mindent biztonságosra formálni, de a bajban nem fogok elveszni.

    A következő, ez a tizedik gondolat már. Sokan úgy gondoljuk, hogy akkor a béke vagy a békesség valami tartalom, vagy szinte valami tárgy, amit az ember kap, és akkor azt megragadjuk, és csinálunk vele valamit, és… De az Isten békéje, ahogy azt ő adja nekünk, az nem valami tárgy, vagy valami tartalom, amit az ember így tart a kezében, és akkor még csak hatással sincs ránk, vagy meg lehet úszni azt, hogy akkor az úgy formáljon vagy alakítson bennünket, de azért mi azt használhatjuk, és azt teszünk vele, amit akarunk. Ezért Isten békéje nem valami tárgy, nem valami tartalom, hanem lényegileg egy kapcsolat a Szentlélekkel. Így is mondhatnám, a nyitott szívünk, és Isten erejének a találkozása. Nem egy tartalom, nem egy tárgy, nem egy dolog, nem valami, amit az ember kap vagy elnyer, és aztán azzal majd csinál valamit, hanem egy kapcsolat a nyitott emberi szív és a Szentlélek ereje között. Mondjuk talán így, egyszerűen. Ez azt jelenti, hogy akkor Isten békéje az által születik meg, az élet, amire az evangélium utolsó mondata utalt, hogy Isten ereje elkezd bennem hatékonyan működni. Akkor is, ha baj van, akkor is, hogyha teljességgel nem vagyunk biztonságban.

    Utolsó előtti gondolatunk. Mit szoktunk gondolni a békéről, az irgalomról, Isten jóságáról? Hát, hogy az valahogy biztos a jóknak a jutalma. Az ember sorba áll, és azt mondja: „Megérdemeltem, kiérdemeltem.” És közben fél szemével azért nézi, hogy kik vannak a sorban még mögötte, mert azért akárki ne álljon ebbe a sorba. Hát, azért azoknak meg mondjuk: „Neked nem ez a sor való, hanem egy másik, mert az Isten békéje, meg jósága meg irgalma, hát az…” Isten békéje nem a jók kiváltsága, még csak nem is a jók jutalma, hanem a gyöngék lehetősége. Isten békéje és Isten irgalma a gyöngék nagy lehetősége. Ezért lehetséges az, hogy Jézus nem azt mondja: „Menjetek, és bocsássatok meg!”, hanem azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket, és menjetek, és bocsássatok meg!” Mert az ember, aki először megéli azt, hogy gyönge volt, és – mondjuk így – elhagyta Istent, bűnös lett, hogy az Isten úgy köszön neki, hogy „Békesség veled!”, hogy „Békesség veletek!” És utána azt mondja, miközben én még tulajdonképpen ott tartok, hogy „Mit fog mondani Jézus? Hát, ebből, ebből mi lesz most?!”, és Ő a békesség után azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsájtotok, az bocsánatot nyer.”

    Most magunk között szólva, ha csak képzelőerőnk van, hogy mit jelenthetett a tanítványoknak az, átélni a gyöngeségüket, majd megtapasztalni ezt, hogy jézus eléjük áll, és azt mondja, hogy „Békesség veletek! Nézzétek, én vagyok! Vegyétek a Szentlelket! Bocsássatok meg másoknak!” Ebből a képletből hogyan jönne az ki, hogy valaki, aki befogadta a Szentlelket, azt mondja: „Na, neki biztos nem bocsájtok meg. Neki meg pláne nem bocsájtok meg. Ő nézheti, mikor bocsájtok meg neki.

    Amikor Jézus azt mondja, nézzétek nekem el ezt az értelmezést, hogy „Megbocsájtotok, meg lesz bocsájtva a mennyben. Nem, akkor nem lesz megbocsájtva.” Ez annak a felelőssége, annak a drámaisága, hogy az ember itt a földön, ha valamit valahogyan tesz, az bizony odaát is érvényes, mert azt úgy tettük. Hát, az bizonyos értelemben maradandó. Ténylegesen úgy van: nem bocsájtottam meg, odaát találkozom valakivel, akkor amíg én itt a földön éltem, addig nem bocsájtottam meg neki, az ott nem válik semmissé. De mikor erről beszél Jézus: „Akinek megbocsájtotok, bocsánatot nyer, nem bocsájtotok meg, nem nyer bocsánatot.”, ez nem az irgalmas Isten korlátozása, hogy én valakinek itt nem bocsájtok meg, és akkor ő nem nyer Istentől bocsánatot. Hát ez egészen elképzelhetetlen. Mint ahogy… elképzelhetőnek elképzelhető, de hogy mennyivel sokkal többről van szó, mint hogy az ember a saját gyöngeségével, gyarlóságával, nyomorúságával töpreng és vívódik: „Most megbocsássak vagy ne?”, vagy pedig átéli Jézusnak a megbocsájtását, majd pedig eltölti őt a Szentlélek, azután az betölti őt, lehetősége nyílik, hogy valamit, egy picit úgy csináljon, mint a mestere, Jézus. Hogy akkor az ember éppen melyiket fogja választani?

    S akkor a záró szempontunk, a tizenkettedik így szól. Hogyan keressük mi a békét? Valahogy úgy, hogy „Rendben van, békém lesz akkor, ha a dolgok jóra fordulnak. Forduljanak jóra a dolgok! Hát, nem annak aztán a következménye a béke? Forduljanak jóra a dolgok!” És az a békesség, amit Isten ad, sokkal több ennél. Nem abból fakad, hogy jóra fordultak a dolgok, hanem abból fakad, hogy jóra fordultam én, hogy én jóra fordultam, hogy én a jó irányba fordultam, én ráfordultam a jóra, én engedtem, hogy betöltsön engem a jó, és bennem a dolgok elkezdenek jóra fordulni, énbennem. És ha énbennem a dolgok jóra fordulnak, akkor fordulhatnak bárhogyan a dolgok, én abban nem veszek el, mert a Lélek bennünk van.

    Most egy záró néhány mondat. Olyan megrendülve olvastam azt néhány nappal ezelőtt, hogy azok, akiket éppen lélegeztetőgépre tesznek, és ha még tudnak beszélni, vagy valamennyire ahogy tudnak beszélni, hogy kifejezik az orvosok felé azt: „Doktor úr, mentsen meg! Mentsen meg! Ugye, föl fogok ébredni?” Két hét múlva majd költenek föl, és azt mondják, túl vagy a nehezén. „Doktor úr, hozzon vissza, mentsen meg!” És hogy milyen most az orvosoknak és a nővéreknek, a szakdolgozóknak, és sokaknak szembesülni ezzel, hogy az ember mennyire rászorul Isten irgalmára, mennyire. Ebben a rászorultságban kapaszkodunk, ahova csak lehet, és mondjuk ott, és mondjuk: „Doktor úr, mentsen meg!” És ha van valami, amit mi mindannyian megérthetünk, és a szívünk mélyéig tudunk együttérzőek lenni, hát az ez: „Doktor úr, mentsen meg!” De én szívből kívánok minden orvosnak Magyarországon, meg mindenhol, és minden nővérnek Magyarországon és mindenhol olyan beteget, legalább egyet mindenkinek, aki, miután azt mondja „Doktor úr, mentsen meg! Irgalmazzon nekem!”, hogy utána esetleg azt mondja a maga módján, szavakkal, vagy a tekintetével: „Doktor úr, ha nem így lesz, és én nem visszajövök, hanem tovább megyek, számíthat rám. Ön egész biztos, hogy már csak miattam sem lesz soha többet egyedül. Hogy én hálásan fogok magára gondolni. És én akkor odaátról fogom magának mondani, hogy békesség veled. Hálás vagyok mindazért, amit te itt teszel, és azt kívánom, ahogyan Isten kívánja, hogy békesség veled!”

    Az ember nagy lehetősége, hogy fölismeri azt a békességet, amit átadhatunk és közvetíthetünk, Istennek a békességét, hogy akármi akárhogy is van, az ember a szíve mélyéből azt tudja mondani, hogy: Nem csak befogadtam a Lelket, és megéltem Isten békességét, hanem befogadtam a Lelket, és átéltem Isten békességét, és most azt kívánom neked, hogy békesség legyen veled, és békesség legyen veletek!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekHúsvétvasárnap

    Napi Ima21 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    03

    https://youtu.be/IQQXAwwLZMQ

    Húsvéti öröm, a föltámadás öröme – ez az, ami miatt most valamilyen, számunkra élhető, elfogadható és járható módon együtt vagyunk, és akarunk ünnepelni. Arról szeretnék szólni a mai evangélium kapcsán, hogy: Hogyan jutnak el a tanítványok, hogyan juthatunk el, mint Jézusnak a tanítványai a hit örömére, a hithez és az örömhöz? Ahhoz a hithez és örömhöz, amit leginkább így szoktunk kifejezni, hogy hiszünk a föltámadt Jézusban, hogy a föltámadás öröme az életünket meghatározó öröm, hogy a föltámadt Krisztussal való kapcsolatunk az életünket alakítja, formálja és meghatározza. Erről szeretnék most akkor beszélni. Ragaszkodnék az evangélium történetéhez, és tizenkét gondolatot szeretnék idehozni.

    Az első gondolat így szól: Ez a történet egy kivételes történet a föltámadás történetei közül is. Mégpedig azért, mert szinte mindegyik történetben mi játszódik le? Hogy a tanítványok találkoznak Jézussal, hogy egy találkozás történik a Föltámadottal. Erről a találkozásról kapunk hírt, és aztán ők maguk is a találkozásnak az örömét, a találkozás tapasztalatát és élményét viszik tovább tanúságtételként. De ez a történet rendkívüli történet, azért, mert senki nem találkozik benne a föltámadt Jézussal. Ezért ez a történet talán a leginkább az a történet, ami megszólíthat bennünket abból a szempontból, hogyha bármikor és bármilyen módon van bennünk bizonytalanság, kétely, hogy hogyan is van a föltámadás. Hogy én nem merem talán azt mondani, hogy én valaha, egész életutam során a szó szoros értelmében találkoztam volna a föltámadt Jézussal. Most nem tagadva a szentáldozásban a föltámadt Krisztussal való találkozásunkat, de mégis kifejezve az embernek azt a töprengését és vívódását, sok szempontból nehézségét, hogy: „Annyira jó lenne úgy szemtől szemben, hát, annyira jó lenne.” Ezért ez a történet azoknak is szól, akik azt mondják: „Én nem hiszek.”, vagy azoknak, akik azt mondják: „Hiszek, hiszek, de annyira jó lenne sokkal világosabban, egyértelműbben látni, tapintani, találkozni.”

    Tehát az első gondolat akkor így szól, hogy amikor a föltámadás öröméről beszélünk, vagy a hitünkben megjelenik ez, hogy én bízok, és hiszek a föltámadt Jézusban, akkor a föltámadás örömhíre, a föltámadásrész jön Istentőlaz örömhír pedig mitőlünk. Nem úgy van, hogy a föltámadás örömét adja Isten, mi pedig hát, jó, hát akkor mondjuk együtt örülünk vele, vagy jó, akkor, akkor valahogy hangoljuk magunkat erre az örömre. Nem, a föltámadás ténye jön Istentől, és az öröm bennünk formálódik és alakul ki. Mikor a föltámadás öröméről beszélünk, abban már mi benne vagyunk. A föltámadás örömhírében a hír az, amit Jézus tesz, ez az Ő föltámadása. És ez a hír hogyan lesz örömhír? Úgy, hogy mi kapcsolódunk hozzá. Az ember tehát nem a föltámadás örömhírével találkozik, hanem a föltámadással, vagy a föltámadt Jézussal valamilyen formában, és ez úgy lesz föltámadás örömhíre, hogy az bennem örömmé válik. Ezt szeretném akkor most kibontani, hogy hogyan válik örömhírré a hír, az esemény, és így hogyan válik az a hitünknek valamiféle forrásává.

    Ha egy nagyon egyszerű, kissé talán együgyűnek mondható képet használnék, ez valahogy ahhoz hasonlít, mintha valaki azt mondja, kiáll, és azt mondja: „Rómeó szereti Júliát.” Hát, ez egy hír, ez egy fontos hír, és mondjuk ez egy tény, vagy ez egy adottság, vagy ez így van. De mikor lesz ez örömhír? Ha egyszer csak valaki azt mondja, hogy „Képzeljétek el, Júlia is szereti Rómeót.” Na, az akkor örömhír. Mert ha csak annyi hangzik el, hogy Rómeó szereti Júliát, hát, még lehet óriási nagy szomorúság forrása is, óriási csalódás forrása, – hogyan is mondjam – egy óriási nagy arcra esés forrása is lehet ez. Tehát amikor a föltámadás örömhíréről beszélünk, az ahhoz hasonlít, mint amikor azt mondjuk, hogy Rómeó szereti Júliát, és Júlia viszontszereti Rómeót.

    Ezért az első gondolat, és most már zárnám is, hogy a többit rövidebben mondhassam, ezért tehát a hír örömmé bennünk lesz, mégpedig a kölcsönösség révén. Hogy ez a hír bennünk az örömnek a hullámait kezdi megindítani.

    A második gondolatunk így szól: Kiben válik a hír örömmé? Mint ahogy Mária Magdolnáról azt mondja az evangélista János apostol, hogy kora hajnalban, még mikor sötét volt, indult el azért, hogy találkozzon Jézussal. Még a sötétben indult neki. Mi emberek, amikor talán most azt mondjuk az elmúlt hetekben, hónapokban: „Megyünk kirándulni. Végre kicsit ki a természetbe, friss levegő, végre ki a négyfal közül.” Nemde azért azt megtervezzük, és térkép van, és GPS van, és állandóan nézzük, és ellenőrizzük, és megvan az útiterv, és nézzük a jeleket. Mária Magdolnában hogyan lesz a hír örömhírré? Hogy ő akkor indul el, amikor még sötét van. Már a sötétben elindul. És hogy az örömhír mitől is akkora nagy örömhír? Hogy az emberi gyöngeség nem akadálya annak, hogy a föltámadás bennünk örömhírré legyen. Sem a bűn, sem a gyarlóság, sem az esendőség, sem a tökéletlenség. Ezt szeretném kihangsúlyozni. Ugyanis, amikor elindul Mária Magdolna, hogy még a sötétben megpróbáljon találkozni Jézussal, tulajdonképpen rossz helyre megy. Hát, ahova megy, ott Jézus nincsen. Milyen gyönyörűséges ez, hogy az ember, aki elindul a sötétben, hogy találkozzon Jézussal, így is mondhatnánk, mehet rossz helyre is, nem ezen fog múlni, hanem azon fog múlni, hogy akárhova is ment, ahogy ő éppen ezt gondolta, meg sejtette, meg hitte, meg remélte, vagy ki tudja, hogy a lényeg mégis csak az, hogy ő a sötétben már elindult.

    A harmadik gondolatunk így szól: Miért indul el már kora reggel? Kora reggel odaérkezik, kora reggel, hogy Jézussal legyen. Megint csak az emberi gyöngeségnek ez a része, hát nyilván nem így tud majd Jézussal lenni, hogy odamegy a sírhoz, és mégis, bár – mondjuk így most – nem jó helyen van, de jó helyen van a szíve, jó helyen van a vágya. Mert a szívének a vágya az, amikor a sírhoz megy, hogy Jézussal lehessen. Milyen érdekes, látjátok, hogy az emberi gyöngeség, aki úgy őrzi Jézust, még itt Mária Magdolnára utalva, hogy meghalt, és ott van a sírban, hogy mégse ez számított, hanem az, hogy ő már kora reggel a szívének az Isten és Jézus utáni vágyára hallgatva Vele akart lenni. És mert már kora reggel Vele akart lenni, mondhatnánk így is, egy nagyon egyszerű átkötéssel, hogy már a reggelt is Vele akarta kezdeni, a napot is Vele akarta kezdeni. Ez lehetővé teszi számára, hogy a hír örömhírré váljék benne.

    Azután a következő. És aztán megy Mária Magdolna, és el akarja újságolni a tanítványoknak; Péternek, Jánosnak, aki ott van, elmondani nekik. Kiben válik örömhírré a hír, hogy Jézus föltámadt? Akinek a Jézussal való kapcsolatából újból és újból föltörnek azok az események, élmények. Ez persze negatív esemény is lehet. „Nem tudom, hogy hol van, nem tudom, hova tették. Értsétek meg, nem találom. Nem történt már elég baj vele meg velünk? Most még ez is? Hát, nem volt nekünk elég az összes csalódás, a kereszthalála, és most még ez is?!” De milyen érdekes, hogy ez, miközben már ennél rosszabb nem lehet, gondolhatták nagypénteken, és most kiderül, hogy bizonyos szempontból úgy tűnik, hogy de lehet, hogy lehet, ez még lehet rosszabb, még lehet bizonytalanabb, még lehet kiismerhetetlenebb. Milyen érdekes, hogy kinél válik akkor ez örömhírré? Aki akármit is élt át Jézussal kapcsolatban, megy, mert tudja, hogy ezt van kinek mondani. Hogy van kinek mondani, hogy ezt érdemes elmondani, hogy lesz majd, aki őt meghallgatja. Hogy ez nem csak az ő története, bár most ezt ő élte át így, hanem ez még másoknak is története. És akármit is éltünk át az Istennel való kapcsolatban, de jól esik elmondani valakiknek még, azért, hogy aztán ez a történet mibennünk is formálódjon, alakuljon, és tovább szövődjék. Ez tehát akkor a negyedik gondolat.

    Az ötödik gondolat, hogy ebben a történetben mindenki fut. Az a különbség csak, hogy van, aki gyorsabban fut, mint a másik. Mária Magdolna is fut, Péter is fut, meg János is fut; mindenki fut, János gyorsan fut. Jó, azt mondják, mert fiatal, akkor neki könnyű. De miért érdekes ez? Kiben válik a hír örömhírré? Aki Jézusért hajlandó futni. „Tényleg? Ugyan, hagyjuk már! Jól van, ezt már hallottam.” Aki Jézusért hajlandó futni. Ebben megint csak az emberi rész, hogy egyszerre mosolygok, és egyszerre olyan fölemelő. Tulajdonképpen Mária Magdolna amikor mondja a hírt, téved, hát téved. Azt mondja, hogy „Elvitték az Urat, valaki elvitte az Úr holttestét, és nem tudom, hová tették.”, ezt mondja. Tehát amit mond, az nem is igaz. Mondjuk most már nagyon-nagyon szigorúan, hát de nem úgy van. De érdekes, hogy az, hogy ő elmondja, hogy mit gondol erről, ez sem akadálya az örömhírnek. Nem jól gondolja. És hogy a tanítványok pedig egy nem valódi hír nyomán indulnak el, és ez sem akadálya az örömhírré válásnak bennük, nem akadálya. Mert min múlik, megint csak? Nem az, hogy az most pontosan úgy volt, mert nem úgy volt, hanem hogy nekiállnak futni, és hogy ennek a futásnak később meglesz az eredménye és a gyümölcse. Jön valaki, és mondja a hírt, és az ember ül tovább, vagy csak legyint, és…

    Látjátok, megvan bennünk sokszor ez a gyermeki vágy, hogy az a hír, azért az nyűgözzön le, azért az úgy repítsen föl bennünket, az a hír azért úgy sodorjon magával bennünket. Az ember az, aki fut. Ezért az ötödik gondolat így szól, hogy kivé, és kiben válik a hír örömmé? Aki hajlandó futni azért, hogy megnézze, hogy ez hogyan is van. Hogyan van Jézussal? Hogy tényleg mi történt vele? Ő meg akar bizonyosodni arról, hogy mi történt itt tényleg Jézussal, aki ezért még futni is hajlandó. Őbenne a hír örömhírré tud válni. Megyek tovább.

    A következő így szól, hogy – és egy picit talán a sorrend nem volt pontos – érdekes azért, Mária Magdolna nem akármilyen előtörténetű hölgy, jön, és mondja, ahogy ő megélte azt, amit látott a sírban. Inkább szubjektív, mint valóságos, mert nem jól mondja. És milyen érdekes, ott vannak a kiválasztott apostolok, nem is akárkik: Péter és János. A két kiválasztott apostol hajlandó egy asszony szavára elindulni. Kiben válik a hír örömhírré? Aki nem zárkózik be – a szónak valamilyen értelmében – oda, hogy „Én jobban tudom. Nekem ne magyarázzon senki. Az úgy nem lehet. Én vagyok a kiválasztott. Én leszek majd a püspök. Én vagyok a pap.” Most mondjuk így, nagyon egyszerű szavakkal, hogy aki egy sajátos múltú asszonynak egyébként a tévedését is komolyan veszi. És miért veszi komolyan? Mert Jézusról szól. És ha Jézusról szól, megér annyit: „Uram, hát biztos, hogy én sem tudok rólad mindent. Biztos, hogy én sem értek mindent. Te megmaradsz mindig egy csodálatos titoknak. Hogy van akkor ez tényleg Teveled?” És lehetséges az, hogy valakinek üzensz, és nem nekem, vagy hogy üzensz nekem valakin keresztül. Ez tehát a következő gondolat, hogy kiben válik a hír örömhírré és aztán hitté? Aki olyan valakire is figyel, és olyan valakire is hallgat, és olyan valakinek is megengedi, hogy hasson rá, és még aztán ez a cselekvését is befolyásolja, aki vagy akik… – most mondhatnánk így, a hétköznapi gondolkozás szerint –: „Miért is hallgatnánk rájuk?” Azt gondolhatnánk, ők az utolsók, akiket meghallgatunk.

    A következő, és hetedik gondolatunk. Kiben válik a hír örömhírré? Akikben ott van az a nyitottság, az a kíváncsiság és az az érdeklődés, hogy odaszaladunk a sírhoz. De nem tudjuk, hogy ott mi várhat ránk. Ez is csak, egy picit nem megmosolyogtató, de közben nem fölemelő is egyben? Az a hír járja, az asszony a futottak még kategóriából van, hogy a sírban nincsen semmi. És erre nekiállnak futni, hogy megnézzék a sírban a semmit. Mondhatnánk azt, hogy na, ez aztán esztelenség, és ezért még futnak is, hogy megnézzék, hogy a sírban nincsen semmi. És mégis őbennük válik a hír örömhírré. Miért? Azért, mert őket nem az üres sír érdekli, hanem a kíváncsiságuk, a nyitottságuk, az érdeklődésük, az érzékenységük, az a befogadókészség van bennük, hogy az Isten bárhol, bármikor, bárhogyan megmutathatja magát, és hátha ott…! Ahonnan a hír az volt, hogy ott semmi nincsen, hogy hátha még ott is valahogyan az Isten megmutatja magát, ahol azt gondoljuk, hogy ott aztán tényleg semmi nincsen.

    De érdekes, hogy mennek, hogy rácsodálkozzanak arra: „De hogyan is van ez Jézussal?” És hogy miért is mennek? Nyilván talán azért is, mert ott van bennük a Jézussal való kapcsolatban a története. Jézus azért beszélt a föltámadásról. Nem tudjuk, hogy ez mi, nem is értjük, hogy mi. De nem is érdekes, hogy most tudjuk-e vagy értjük, a lényeg, hogy fussunk, hogy hátha ott majd történik velünk valami.

    A következő gondolatunk így szól: Mit akarnak a tanítványok? Hát nyilván, valamiféle bizonyosságot, valami egyértelműséget. Most akkor már végre derüljön ki, hogy mi történt, hogy mi lett Jézussal! Most már derüljön ki! Milyen érdekes, miközben az emberben ott van a vágy: „Most már derüljön ki, és legyen világos!”, mit kapnak a tanítványok? Jeleket. A bizonyosság a mi vágyunk, és nagyon gyakran nem bizonyosságot kapunk, kész dolgokat, hanem magokat kapunk, hogy azokat a magokat elültessük. Hogy a magokról aztán gondoskodjunk, és öntözzük, és adjunk nekik tápanyagot, és dédelgessük, és óvogassuk, esetleg karóhoz kötözgessük, hogy fölnövekedhessék, és védjük őt a kártevőktől. Az Isten nagyon gyakran magokat ajándékoz nekünk, és a többit ránk bízza, mert a növekedést ő meg fogja adni.

    Tehát a tanítványok mennek a bizonyosságért, és nem bizonyosságot fognak kapni, hanem magokat, hogy azokat a magokat ültessék el a szívükben. Ezek a magok a jelek. A jelek: a gyolcslepel, és a kendő. Ezeket kapják, olyanok, mint kicsi magok, amiket ha elültetnek magukban, hogy „Mi is ez a kendő? Mi ez a lepel?”, hogy onnan egyszer csak szárba szökkenhessék valami fölismerés és rácsodálkozás. Ez volt tehát a következő gondolatunk. Milyen gyönyörűséges az, hogy az Isten jeleket ad. Ez azt is jelenti, hogy a föltámadás bennünk örömmé nem azáltal lesz, hogy azt valaki igazolja nekünk, mint valami bizonyosságot, elénk teszi, igazolva és bizonyítva. Nem ez által lesz, hanem az által, hogy elég érzékenyek vagyunk a jelekre.

    Így érkezünk el a leplekhez. Mit akartak? Látni Jézust, tudni, hogy mi történt. És mit látnak? Egy üres sírt, és lepleket. Nem tudom, hogy… Érdemes egy picit időznünk azon, hogy milyen érdekes a magyar nyelv. A magyar nyelv mit mond? Azt mondja, hogy lelepleződik valaki. És mit értünk ez alatt? Hogy lehull a lepel, és akkor végre lehet látni valakit. Itt mondjuk általában a szó negatív értelméből, hogy lelepleződik, és akkor egyszer csak látjuk őt a valójában. Kiderül, hogy eddig csak színészkedett, vagy mutatta magát jobbnak, és kiderül, ahogy lehull a lepel, hogy ki is ő, és lelepleződik. De pozitív értelemben is szoktuk mondani. Mondjuk amikor az emléktáblát avatják, és leleplezik. Még inkább, mikor egy művészeti alkotásról lekerül a lepel, és egyszer csak áh, megdöbbenünk. Alig várjuk már, hogy a lepel onnan eltűnjék. Nem csak a lepelről, a kendőről is van szó: kendőzetlenül valamit föltárni. Amikor valami kendőzetlenül jelenik meg, akkor azt mondjuk: „Na, ez már az igazság.” Most már itt nincs elkenve, hanem itt kendőzetlenül van. Ebben a történetben a megdöbbentő az, hogy itt lehull a lepel, ott van a sír – ilyen értelemben – kendőzetlenül, Jézus kendőzetlenül. És Jézus nincs ott. Lehullott a lepel, kendőzetlenné vált mármost Jézus, és nincs ott.

    A tanítványok, mikor lehull a lepel, ott a lepel, és ott van a kendő, egyszer csak fölismerik azt, és ez már az igazi nagy fordulata annak, hogy hogyan válik hitté bennünk az, hogy Krisztus föltámadt, hogyan válik örömmé bennünk a hír. Úgy, hogy egyszer csak, ahogy a tanítványok mennek, hogy meglássák Jézust ott (messzire mutat – szerk.), egyszer csak fölismerik itt (a szívére mutat – szerk.). A tanítványok keresik ott, és rácsodálkoznak itt. Ez a hit nagy fordulata Húsvétkor, hogy az ember egyszer csak rádöbben arra, hogy amiről azt gondolta ott van, az itt van. És ha valaki a föltámadt Jézussal való kapcsolatában ezt örömhírként tudja megélni, az azáltal lehetséges, hogy lehull a lepel, és nincs ott, mert itt van.

    A következő, ez már a tizenegyedik gondolat. Amikor lehull a lepel, és megjelenik a krisztusi misztérium a szó valamilyen értelmében kendőzetlenül, akkor egyszer csak, de egy érdekes dolog történik. Nem mi támadtunk föl, nem velünk történt a csoda, nem értünk tett most valamit úgy Jézus, hogy egészen konkrétan most az én életemben valami megváltozott, amiért annyira imádkoztam, hogy most ez így legyen vagy úgy legyen. Jézussal történt valami. És miközben Jézussal történt valami, és Ő támadt föl, azt mondhatnánk, a nagy esemény Ővele játszódott le, (és) énbennem történik a megértés. A változás énbennem történik, mert már nem ott van, hanem itt. Ezért, ha Jézus föltámadt, bár Ő támadt föl, a változás bennem játszódik le. Ő támadt föl, a megértés és a világosság nálam jelenik meg.

    Akkor így a záró gondolat pedig ez, hogy ezért, ha van üzenete ennek a mai evangéliumnak, akkor az az, hogy a föltámadásból ki ne hagyjuk magunkat. A föltámadás arra hív meg bennünket, hogy fölismerjük, hogy benne vagyunk, hogy az bennünk lehet élő és eleven. A föltámadásból ki ne hagyjuk magunkat! Végérvényesen lássuk azt, hogy amikor ezt mondjuk, a föltámadás öröme, hogy akkor a föltámadás az a tény, amit az Isten ajándékoz nekünk, az öröm pedig az által jön létre, hogy fölismerjük, hogy abból mi részesedni akarunk, és ki nem akarunk maradni belőle.

    Ezért most egy emberi gondolattal hadd fejezzem be. Hiszen a történetben a tizenkét pontban végig, újból és újból próbáltam hangsúlyozni, hogy minden tévedés, és gyarlóság, és bűn, és minden ellenére, végül ez megtörténhet bennünk. Most egy emberre szeretnék hivatkozni, mégpedig egy olasz pszichológusra, aki azt az eredeti gondolatot üzeni nekünk, azt mondja: „Cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna.” De talán ezt a fél mondatot ismerjük már ugye? És akkor sokszor így fejezzük be, ez úgy a hit beszédjében meg szokott jelenni, hogy: „Cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna, és higgy Istenben, mintha minden Istenen múlna!”. De ez az ember, a maga emberi módján a következőképpen fejezte be: „Cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna, és közben derülj és örülj annak a tudásnak, hogy tudod, hogy ez nem így van.” Tégy mindent úgy, mintha rajtad múlna, és közben ápold az örömöt, a derűt, és a tudást, hogy hála az égnek, ez nem így van.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekVirágvasárnap

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    28

    https://youtu.be/Jkr5N6beskk

    Virágvasárnap, ahogyan emlékszem erre, vagy húsz éve soha nem beszéltem. Mégpedig azért nem, mert legalább évente egyszer annyira fontosnak tartottam, hogy Jézus története, az Ő élete hangozzék el, és utána már ne hangozzék el semmi emberi szó, főleg emberi okosság vagy okoskodás. De arra jutottam most, hogy kivételt szeretnék tenni, mert mégis csak, rendkívüli idők járnak, és talán az éhségünk is nagyobb, vagy a szomjúságunk is erősebb. Akkor most nézzétek el nekem, és bocsássátok meg nekem az emberi szavakat.

    Szívem szerint megkérdezném most tőletek, hogy: Szerintetek mi a halál ellentétje? Azt gyanítom, főleg, ha sok-sok gyerek ülne itt, hamar magasba emelkednének a kezek, és már mondanák is: „A halál ellentétje, hát, az élet.” Miközben a halálnak bizonyos értelemben az ellentétje, vagy ellenpontja nem az élet. A halál ellenpontja a foganás és a születés. Ezért, ebben a beszédben most szeretném tovább folytatni a múlt heti elmélkedésünket, amikor arról beszéltünk, hogy létezik az élet, amit előrefelé élünk, és létezik bennünk az élet, amit fölfelé élünk. Persze, mi emberek mindannyian élhetjük az életet előre is, és fölfelé is, és mi döntjük el, hogy hova helyezzük a hangsúlyt. De kétségkívül az ember, aki csak előrefelé él, számára a halál ellentétje az élet. De a legfájdalmasabb az, hogy az élet ellentétje a halál. És ez a fájdalmasabb, hogy az ember, aki igent mond az életre és élni akar, amikor csak előrefelé viszi az életet, törvényszerűen azt éli át, hogy akkor az előre irányuló életnek az ellentétje és vége kétségkívül a halál.

    De az első gondolat így szól: Amikor fölfelé irányuló életet élünk – és ezt szeretném egy picit most átelmélkedni veletek együtt – milyen cselekvésre, milyen szemléletmódra, milyen életvezetésre segít bennünket itt a földön az ég felé irányuló élet? Az első így szól, hogy akkor nagyon világos lesz számunkra, hogy az előre irányuló életnek kétségkívül valamiféle ellenpontja a halál, de a fölfelé irányuló élet… Egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy a fölfelé irányuló élet megindul akkor, amikor foganunk, és megindul megint csak akkor, amikor születünk, és az életünk során újból és újból meg-megindul fölfelé, és a halálban a fölfelé irányuló élet ugyanúgy megindul, mint életünk sokféle pillanatában, helyzetében és eseményében.

    A második gondolat ezért így szól, hogy akkor érdemes kimondanunk, hogy az előre irányuló életünk tényleg véges. Véges, és mindannyian meg fogunk halni. De mi tudunk a fölfelé növekedő életről, az pedig örök érvényű, és az az élet végtelen. Mi emberek itt, a földön mindenféle végességünkkel együtt eldönthetjük azt, hogy az a szenvedés várjon-e ránk, ami abból adódik, hogy előrefelé éljük kizárólag az életet, és próbálhatjuk kerülgetni azt a realitást, hogy az előrefelé irányuló életnek a halállal vége. Vagy pedig eldönthetjük, hogy fölfelé irányuló életet is akarunk élni, mert annak az életnek nincs vége.

    A következő, amire itt gondolok még, hogyha valahogy meg kellene ragadnom, hogy mit is jelent ez, hogy előre élni, és mit is jelent az, hogy fölfelé élni. Eszembe jutott Gabriel García Márquez, Nobel-díjas író. A Nobel-díjas írót, amikor már ő maga is tudta, hogy nem sok ideje van, megkérdezte a riporter, hogy mit csinálna másképpen, így visszanézve az életére? Márquez a következőt mondta: „Kevesebbet aludnék.” Nem tudom, ez hogyan hat rátok. Egyszerre találom olyan kedvesnek, meg elgondolkodtatónak, meg úgy biccentek is, hogy tényleg, de jó lenne, ha az ember kevesebbel is beérné. De ez a mondat: „Kevesebbet aludnék.”, olyan szimbolikusan mutatja azt meg, hogy milyen az, amikor valaki előre irányuló életben éli az életet. Akkor visszanézek, és azt mondom: „De jó lett volna azért pár évet spórolni, ha egy kicsit kevesebbet aludtunk volna!” De tudjuk, hogy az ember véges és esendő. Akarhatunk kevesebbet aludni, de akkor nem többet fogunk élni, hanem többet leszünk álmosak. Nem több lesz az életünk, hanem kialvatlanok leszünk. Éppen most, ezekben az időkben lehet, hogy sokkal többen tudjuk, mit jelent az, hogy kialvatlannak lenni, nem tudni aludni. Egyáltalán nem örülünk neki, és nem mondjuk azt, hogy „Márquez, de okosat mondtál! Hát, a Nobel-díj.”, hanem azt mondjuk „Kialvatlan vagyok, és nem többet élek.” Ezért az ember ezt az életét, így, hát, kicsit toldozgathatja, foltozgathatja, de sokkal hosszabb nem lesz, de fölfelé meg igen.

    A harmadik gondolat így szól: Amikor azt éljük át az előre irányuló életben, hogy de valahogy a halál akkor kivesz mindent a kezünkből, és valahogy minden elvész. Hogy valahogy minden elvész, hogy a halálban valahogyan minden elvész az előre irányuló életet élő ember számára. Igen ám, de ha van fölfelé mutató élet, akkor mire csodálkozok rá? Arra, hogy amikor minden elvész, akkor egyszer csak jöhet egy világos fölismerés, hogy ki az, aki nem vész el? Amikor minden elvész, akkor rácsodálkozom arra, hogy „De én nem veszek el. Isten nem vész el. Az Istennel való kapcsolatom nem veszik el.” Milyen fölszabadító, ha nem a halálban döbben rá valaki életében először, amikor minden elvész, hogy van, aki nem veszik el, Isten és az ember, és a kettejük közti kapcsolat nem vész el. Hogy ezt mennyire érdemes már az előre irányuló életünk során is, újból és újból elevenné tenni magunkban, hogy kevésbé féljünk attól, ami elveszíthető, és mindattól, ami elveszik, és már elvesztettük, vagy lehet, hogy el fogjuk veszíteni. Pont akkor, amikor minden elvész, rácsodálkozhatok arra, hogy „De én nem veszek el, és az Istennel való kapcsolatom se veszendő.

    A következő gondolat. Amikor átéljük azt, hogy mi mindent tudunk elveszíteni, akkor egyszer csak ráébredünk arra, hogy mit is jelent, hogy a foganással és születéssel bennünk az örök élet kezdődött el, hogy az örök életet éljük. Amikor az örök életet éljük, akkor sokkal nagyobb az esélyünk és a lehetőségünk annál, mint hogy az ember egyszer csak újrakezdi. Nemde úgy van, hogy most várjuk, hogy lecsengjen majd ez az időszak, és sokan újra kell, hogy kezdjünk sok mindent. Van, aki szinte az egész életét újra kell, hogy kezdje. Néha ehhez érzünk erőt, és vannak, akik nem érzik az erőt hozzá.

    Eszembe jut a XX. századi történelem. Egy idős házaspárt kérdezték arról, hát egész megrendítő, hogy most már nyolcvan évről ha visszanéznek, négyszer kellett nulláról újrakezdeni az életet, négyszer! A háború, a nagy háború, a II. világháború… Nem folytatom. Azt kérdezte a riporter ettől az idős házaspártól: „Maguknak hogyan volt ehhez lelki erejük, hogy újrakezdjék?” Az idős bácsi elmosolyodott, és azt mondja: „Lelki erő? Tudja, mikor negyedjére kezdtünk megint mindent újra, hát, akkor már volt rutin.” Kétségkívül az újrakezdésnek látjuk ezt a magasztosságát. Nagyra tudjuk tartani, amikor tudunk újrakezdeni, újra fölállni, és újra élni. De az embernek a fölfelé irányuló életben nem ez az összes lehetősége, hogy ahogy idősödünk, és hát, most újrakezdjük.

    Milyen érdekes, mikor a férj és a feleség mondjuk az egész kapcsolatukat azzal töltik, hogy a társukat meg akarják változtatni. Akkor ugye elhangzik egy más összefüggésben ez a mondat, mikor a férfi vagy a nő úgy megint nekikezd, és akkor a másik úgy legyint, és azt mondja: „Már megint kezded?” Ismerjük azt az újrakezdést is, amire azt mondjuk, hogy „Hagyja már abba!” Az ember nagy lehetősége nem pusztán csak az, hogy újrakezd, hanem az, hogy az örököt csinálja, az örök életét éli. Nem mindig csak újrakezdeni, hanem élni fölfelé, amit már elkezdtünk, és ami örök érvényű.

    A következő gondolatunk, hogy ezt lezárjam még: Ahogy Jézus meghal és föltámad. Nem újrakezdi, az nem egy újrakezdés, hanem egy ég felé irányuló életnek a továbbvitele. Ezért több lehetőségünk van, mint egyszerűen csak újra kezdeni.

    Az ötödik gondolat így szól, hogy ezért aztán néha olyan helyzetekben találjuk magunkat, hogy így mondhatjuk ezt, nem a földdel van dolgunk, hanem az éggel. Mert kétségkívül, az előre irányuló élet egy olyan élet, hogy mindig látjuk, mennyi dolgunk van nekünk a földdel. És néha vannak nagyon drámai helyzetek, vagy nagyon megrendítő, vagy nagyon gyönyörű, vagy reményteli pillanatok, amikor rácsodálkozunk arra, sokszor a szenvedésnek a mélyén, hogy nekünk itt és most nem a földdel van dolgunk, hanem az éggel. Ez, hogy nem a földdel van dolgunk, hanem az éggel, ha ezt egy különbségben, megkülönböztetésben kéne megragadnom, az ember, aki azt gondolja, hogy semmi mással nincs dolga itt a földön, mint a földdel, hajlamos másokat lenézni. Hát, itt a földön elkezdi kihúzni magát, pipiskedik, és lenéz másokat, mert hát a földön mi adatik nekünk… De egész más az, amikor valaki csak le akar nézni másokat, hogy így legyen nagy, és más az, amikor megtanulunk föntről látni dolgokat. Jézus eljött azért, hogy világossá tegye számunkra azt, hogy az élet nagy lehetősége az ember számára nem az ágaskodás és mások lenézése, hanem hogy fölfelé irányuló életet élve megtanuljunk föntről látni, mi, kicsi emberek, akik ide vagyunk ragasztva a földhöz. Az ember, ha fölfelé irányuló életet él, megtanulhat fölülről látni, nem lenézni, hanem fölülről látni.

    A hatodik gondolatunk az így szól: Ez azt is jelenti, hogy eljöhetnek azok a pillanatok, és Jézus életében nem egyszer eljött, hogy már nem az emberrel van dolga, hanem az emberért. Azt hallottuk az evangéliumban, Pilátus újból és újból kérdezi Őt, és kérdezi, és Jézus nem felel, és már nem mond neki semmit. Miért? Így mondhatnánk, azért, mert van egy pont, ahol már nem az emberrel van dolga, hanem az emberért. Mi, akik szeretünk nagyon előre irányuló életet élni, nemde úgy van, állandóan azt gondoljuk, hogy a földdel van dolgunk, és az emberrel. Akkor megmagyarázzuk neki, és értse meg, és változzon meg, és fogja föl, és kérjen bocsánatot, és, és, és. És van egy pont, amikor már nem a másik emberrel van dolgunk, hanem őérte. Akkor is, ha nem kér bocsánatot, ha nem érti, ha azt kiabálja, hogy „Feszítsd meg!”, ha azt mondja, hogy „Barabást engedjük el!” Hogy már nem az emberrel van dolgunk, de van dolgunk; az emberért. Ilyenkor megtehetjük azt, hogy már hallgatunk, és cselekszünk. Mert már nem akarjuk meggyőzni, és nem is folytatom.

    A következő gondolat így szól: Ezért aztán megint csak mit jelent, hogy tudjuk, mi az, hogy fölfelé irányuló élet? Hogy világosan belátjuk azt, hogy vannak olyan nehézségek, problémák, akadályok, amelyeket nem tudunk megoldani. Van, amit meg tudunk oldani, oldjuk meg, és van, amit nem tudunk megoldani. Ezért a halál nem egy probléma vagy egy nehézség vagy egy akadály, amit az ember vagy megold, vagy nem. Az ember szinte a legdrámaibb pillanatokban az életét nem megoldja, hanem a nehézségeit felülmúlja, és az nem ugyanaz. Mert az azt jelenti, hogy vannak az életnek pontosan azok a drámai pillanatai, helyzetei, megpróbáltatásai, amelyekbe az ember egyébként beleveszne. És a lehetőségünk nem az, hogy megoldjuk, mert nem lehet megoldani, hanem hogy felülmúljuk. Olyan sokatmondó, ahogy Pilinszky János egyszer a lélektan szakembereinek sóhajtva azt mondja: „Jaj, ti! Ti azt gondoljátok, hogy az élet tele van nehézségekkel, és megoldásokra van szükség. Vegyétek tudomásul, az életben drámák vannak, és irgalomra van szükség.”

    A következő gondolatunk az így szól: Akkor arra csodálkozhatok rá, hogy amikor Jézus, miközben mondják neki, hogy „Szállj le a keresztről!”, és nem száll le, az nem azért van, mert nem tehetné meg, mert nem tudna valamit csinálni, hanem az azért van, mert eljönnek azok a pillanatok és helyzetek, amikor nem a saját javunkért cselekszünk, hanem mások javáért. Mégpedig azért, mert már nem úgy éljük meg a fölfelé irányuló életben, hogy én meg te, hanem úgy, hogy mi. És ha én most érted teszek valamit, akkor azt megamért is csinálom. Van az úgy, hogy az ember már csak úgy tud magáért tenni, hogy másokért cselekszik. Ezért amikor Jézus azt mondja: „Én itt most a szó szoros értelmében magamért nem fogok semmit sem tenni.”, az nem azt jelenti, hogy semmit sem tesz, hanem másokért teszi. És ahogyan másokért cselekszik, így cselekszik önmagáért. Azt is mondhatnánk, hogy a másik ember java a saját javammá lesz. Átélem azt, hogyha a másiknak most jó, akkor nekem is jó. És ez a jó csak úgy születik meg, hogyha a másiknak jó, és én átélem, hogy mi összetartozunk.

    Végül, itt a záró gondolatunk. Amikor azt mondják Jézusnak: „Szállj le a keresztről! Igazold magad! Igazolja őt Isten! Jöjjön Illés, és mentse meg!”, megint csak a fölfelé irányuló életben rádöbbenhetek arra, hogy van, hogy az előre irányuló élet engem nem igazol. Nem igazol, de nem várom, hogy az élet igazoljon, mert tudom azt, hogy most eljött az én nagy pillanatom, hogy én igazoljam az életet. Hogy a fölfelé irányuló életet most váltom igazsággá magamban, most igazolom, hogy az van, most állok ki mellette, most mutatom meg, hogy ez létezik, és látszólag előrefelé már nem lépek, látszólag az élet nem igazol, miközben én igazolom, és igazzá teszem magamban, és a saját igazamként élem meg és ismerem föl a fölfelé irányuló életet.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 5. vasárnapja

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    21

    https://youtu.be/oxxUIyKCQcI

    Arról hallunk, ahogyan Jézus annak a világnak, amelynek a hírnökeként érkezik, oly gyakran úgy beszél, hogy: „Azt akarom, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” Ez valamiképpen úgy valósul meg, hogy aki jobban szereti az életét, az elveszíti azt, aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti azt. És aki a szó legjobb értelmében odaadja és átadja, és ilyen értelemben hagyja elveszni, az pedig megtalálja, és egészen az örök életre jut, rátalál Istenre. Erről szeretnék most alapvetően és elsősorban beszélni, mégpedig éppenséggel annak a feszültségében állva, annak a fájdalmában és kérdőjelében valahogyan feszülve, hogy hát, nem úgy van azért az velünk, emberekkel, hogyha megkérdeznénk sokakat, hogy: „Mondjatok néhány alapvető értéket, valamit, amire azt mondjátok, ez fontos, ez számít, megkérdőjelezhetetlen, főleg mostanság!” Hát, nem azt mondanánk, hogy az ÉLET? Hát, hogy az élet, hogy éljünk, és hogy ne akárhogyan éljünk. Éljünk, és valahogy aztán mégiscsak jussunk előre, és hogy valahogy ez az élet azért csak, valahogy egészséges élet legyen, a szónak olyan értelmében is, hogy valahogy növekedjen, és gyarapodjon.

    Közben meg Jézus minthogyha mindazzal, amivel mi természetes módon azonosulva azt mondjuk „Hát, ha van valami, amire emberként igent tudunk mondani, és keresztényként is igent tudunk mondani, az élet, az egészség, és az egészséges élet, és a növekvő élet.” Mint hogyha Jézus pont ezzel szemben valamiféle kihívást intézne. Erről szeretnék most beszélni, hogyha mi szeretnénk megérteni, amit Jézus ezzel a néhány mondatával mond, megérteni, hogy a kereszthalála és föltámadása mit jelent, és hogyan viszonyulhatunk hozzá, hogy akkor éppenséggel ezt a feszültséget most nem tüntethetjük el, nem lapogathatjuk el. Hogyha nagyon egyszerűen meg kellene ragadnom, hogy mi a kettő közt a különbség, aközött, hogy az ember meg akarja menteni az életét, hogy szinte csak ezt látja, és akkor állandóan annak a fájdalmában él, hogy hogyan tud az elveszni, és milyen az, amikor odaadja az életét, és rátalál annak az örömére, hogy ezzel együtt rátalál Istenre is, meg az örök életre ezzel együtt.

    Ebben az összefüggésben, hogy ezt így nevezhetném meg, hogy a különbség az, hogy az ember oly természetesen mondja, hogy „Előre!”, Jézus pedig a mai evangéliumban az életével, a kereszthalálával és föltámadásával pedig azt mondja: „Nem csak az van, hogy előre, hanem az is van, hogy fölfelé.” Nagyon egyszerűen, erről szeretnék beszélni, hogy mit jelent az a különbség, mert most a különbséget szeretném megragadni, mit jelent az, hogy előre, és mit jelent az, hogy fölfelé. Az ember, aki úgy éli az életét, akár úgy, hogy magát kereszténynek hívja, de hogy mindig csak „Előre, előre, és előre!”, ebben van az, hogy élet, és egészség és növekedés, és gyarapodás, a többiről nem is beszélek, hogy aki így éli akár a keresztény életét, nem nagyon fog tudni mit kezdeni Krisztus kereszthalálával és föltámadásával, mert annak a lényegi mozgása nem az, hogy előre, hanem az, hogy fölfelé.

    Mit jelent ez számunkra? Azt jelenti, hogy más a természete annak, hogy előre, és más a természete annak, hogy fölfelé. Más az az ember, aki aköré dolgozza ki magát, hogy előre, és más, aki aköré dolgozza ki magát, hogy fölfelé, – az nem ugyanaz az életút. Ezért azt mondhatnánk, hogy az az életút, aminek a középpontjában az van, hogy fölfelé, ott megjelenik, hogy az valami nagyon személyes, nagyon kapcsolati, nagyon közösségi, nagyon meghitt, és közben nagyon egyetemes. Ha meg kellene egyszerűen ragadni, ezeket az ismérveket mondanám; személyes, kapcsolati, közösségi, meghitt és közben nagyon egyetemes. De most nézzétek ezt el nekem, hogy húsz különbségtételt leírtam. Hát, természetes, hogy ezt meg nem bírom jegyezni, ezért most fogom nézni a kis lapocskámat, és fogom mondani, hogy hogyan ragadjuk meg a különbséget aközött az egyébként persze nagyon értékes élet között, amikor valaki úgy éli az életét, hogy előre, és ott ezt mondja, legnagyobb érték akár az élet, az egészséges élet, és milyen az, amikor valaki arra teszi a súlypontot, hogy fölfelé. Jöjjenek akkor nagyon egyszerűen, fölsorolásszerűn ezek a gondolatok.

    Először is itt (Jobb kezével mutatja(E) – szerk.) lesz mindig, amit először mondok, ahogy előre, és itt (Bal kezével jelzi (F) – szerk.) pedig az, amikor valaki úgy él, hogy fölfelé. Na, most az előre, ott (E) akkor azt mondjuk, hogy értékek, értékek megvalósítása, értékek alapján, értékek nyomán. Amikor fölfelé (F), akkor nem azt mondjuk, hogy értékek, és nem ez kerül a középpontba, hanem személyek. Ennél még kevesebbet fogok mondani a többiről, szinte csak így, megnevezve. Tehát (E) értékek, (F) személyek.

    Itt (E) azt mondja: igazságok. Amikor azt mondjuk fölfelé: igazzá válni, igazzá lenni, és igaznak maradni.

    Itt (E) arról beszélünk, hogy szükségletek, esetleg hiányok, alapvető szükségletek – ez van előre. És mi van fölfelé? Fölfelé az Isten iránti vágy, a szív legmélyebb vágya és vágyai, amelyek oly természetesen Istenre utalnak, és nyitottak az ég felé, és nyitnak bennünket az ég felé.

    Az előrében azt mondjuk: az élet. Amikor fölfelé vagyunk, akkor azt mondjuk: együtt lenni Jézussal.

    Amikor azt mondjuk előre, akkor azt mondjuk: egészség. Ha azt mondjuk, hogy fölfelé, akkor sokkal inkább azt mondjuk: teljesség.

    Ha abban vagyunk, hogy előre, akkor ott azt mondjuk: eszmék és eszmények. Amikor abban vagyunk, hogy fölfelé, akkor azt mondjuk: olyanná lenni, mint Jézus, olyanná lenni, mint Ő.

    Amikor azt mondjuk az előrefelében, hogy ideológiák, akkor a fölfelében nem azt mondjuk, hogy ideológiák, hanem: engedni annak a vonzásnak, ami Jézusból, Istenből származik. Engedni ennek a vonzásnak, és kissé vagy nagyon szerelmessé lenni Istenbe.

    Amikor az előrefelé van, azt mondjuk: csoportok. A fölfelében pedig sokkal inkább: hogyan tudnánk egységben lenni egymással, és azt az egységet, amit megéltünk csoportokban, közösségekben, intézményekben, felekezetekben és egyházakban, hogy azt hogyan tudnánk kiterjeszteni, hogy mindent, ami ott szép és érték, hogyan tudnánk egyetemessé tenni. És hogyan tudnánk úgy bánni mindenkivel, ahogyan olyan jól esik lenni a közösségben.

    Az előrefelében azt mondjuk: ideálok, és azok követése, megvalósítása. A fölfelében pedig sokkal inkább: Isten képmására alakulni, és fölfedezni magunkban Jézust, az Ő arcvonásait.

    Amikor azt mondjuk, előre, ott fontos lesz az önmegvalósítás. Ha abban vagyunk, hogy fölfelé, akkor szeretnénk meghitt viszonyban lenni Jézussal.

    Amikor azt mondjuk, előre, abban ott lesz, és nagyon fontos nekünk: a biztonság. És amikor azt mondjuk, fölfelé, akkor egyre nagyobb jelentősége lesz a Jézustól kapott békének. Akkor is, ha éppen van biztonság, és akkor is, ha nincs.

    Amikor azt mondjuk, előre, ott fontos lesz a tudás és a tanulás. Amikor azt mondjuk, fölfelé, ott arra törekszünk, hogy Jézus tanítványává váljunk.

    Az előrében ott van az, hogy kereszténység. De mi van, amikor arról beszélünk, hogy fölfelé? Az a krisztuskövetés. Ezt akár úgy is mondhatnám, bizony, mondhatja, és nevezheti, és tarthatja valaki magát kereszténynek úgy, hogy a szó szoros, és valódi, és tartalmi értelmében tulajdonképpen alig-alig krisztuskövető. De kereszténynek mondja magát kulturális értelemben, a hagyomány értelmében, és sokféle más értelemben, és közben alig-alig krisztuskövető.

    Azután itt (E) azt mondjuk: vallásosság és vallásgyakorlat. Amikor fölfelé nézünk, akkor azt mondjuk: közösségben lenni a Szentlélekkel, és fölismerni az emberi lélekben a Szentlélek indíttatásait.

    Amikor azt mondjuk: hit, és a hitnek a világa – az előrefelé. És mi van fölfelé? Egy bizalmi- és személyes viszonyba kerülni Jézussal. Fölismerni Istennek azt a nagyon személyes és nagyon emberi arcát.

    Az előrefelében azt mondjuk: értelmes életet élni. Amikor fölfelé nézünk, azt mondjuk: Hogyan tudnék teret adni magamban Istennek, hogy rajtam keresztül valahogy föl tudjon ragyogni, és meg tudjon jelenni a világban?

    Amikor azt mondjuk, előre: akarunk boldogok lenni. És mi van, amikor azt mondjuk, fölfelé? Istennek, és Istennel igyekszünk együtt örülni, hogy Isten öröme lehessen a mi örömünk.

    Amikor itt (E) azt mondjuk: siker, akkor a fölfelében az van: tapsoljanak az angyalok, ne csak az emberek.

    Amikor az előrében az van, hogy győzelem, a fölfelében az van, hogy Isten ragyogásában gyönyörködni, és engedni, hogy Isten gyönyörűsége és dicsősége az embert bevilágítsa, és így ebből mi részesedhessünk.

    És végül az utolsó, amikor azt mondjuk (E): egyház, és felekezetek, az van előre. És mi van fölfelé? Amikor közösséget vállalunk minden emberrel ezen a világon. Abban a szépségben, értelemben és értékességben, ahogyan azt a személyes és bensőséges kapcsolati valóságban megéltük egymással a közösségeinkben, és Istennel a szívünkben.

    Nézzétek el nekem ezt a felsorolást! Szerettem volna valahogyan megmutatni, ábrázolni azt, hogy valódi különbség van aközött, amikor valaki értékekre hivatkozva az élete legfontosabb irányának azt tartja, hogy előre, és amikor valaki személyeknek a bűvöletében él, a szónak legjobb értelmében, és azt mondja, fölfelé. Nézzük akkor most meg ennek a kettőnek a viszonyát!

    Olyan érdekes az ószövetség embere számára is, ahogyan Jézus találkozik velünk kétezer évvel ezelőtt. Nagyon gyakran figyelhetjük azt meg, hogy az ószövetség embere arra hivatkozik, hogy fölfelé. De mit vár Istentől? Azt, hogy: előre. Azt kéri Istentől: jöjjön, és akkor, akkor… Ezt mondja: fölfelé, fölfelé! És azt akarja, és arra vágyik, és azért imádkozik, hogy előrefelé legyen egyre jobb, és egyre bővebb, és egyre gazdagabb. Tehát a fölfelé csak a szavakban van, a vágyakban pedig az van, hogy: előre.

    Azután olyan is van, hogy valakik kiállnak mások elé, és azt mondják: Fölfelé, fölfelé! De maguk úgy élnek, hogy: Előre, előre!

    Azután tudjuk olyan is van, hogy valakik, miközben valóban törekednek oda, hogy fölfelé, nagyon leértékelik és lenézik azt, hogy előrefelé. És Jézus sosem járta ezt az utat.

    Aztán olyan is van, hogy valaki azt mondja, hogy: „Jó, hát fölfelé…” De az ember alapvető döntése így szól: Előre, és hát néha-néha egy kicsit fölfelé is.

    Aztán olyan is van, hogy valaki nem is tud mit kezdeni azzal, hogy fölfelé. Hogy annyira megtanult csak előrefelé nézni, hogy a tekintetét és a fejét soha nem emeli föl. És amikor jönnek az élet nehézségei, akkor végképp valami olyasmit él át, ahogyan a tekintete egyre inkább lefelé, és lefelé hajlik, hogy: Akkor most hogyan tovább előre?

    Nézzük meg, hogy mi is lenne a krisztuskövetőnek a stratégiai döntése! A krisztuskövető ember stratégiai döntése valahogy így szól: Alapvetően fölfelé, de közben becsülve mindazt, ami előre van, addig, és úgy, és olyan módon, és olyan formában, és olyan mértékben, ami segíti azt, hogy fölfelé. Nem vetjük meg azt, hogy előre, de az előre szolgálja azt, hogy fölfelé. Mert néha valóban úgy van az, és milyen érdekes, hogy Jézus jött föntről, hogy megnyíljék végre az Ég, be ne záródjon többé, és nekünk, embereknek azt mondja, hogy van fölfelé, és ezért megtanulta azt a nyelvet, hogy előre. Amikor segített, amikor tanított, amikor gyógyított, amikor holtakat támasztott föl, akkor azon a nyelven beszélt, hogy előre. Mégpedig azért, mert a kétezer évvel ezelőtti embereknek a sokasága is azt a nyelvet beszélte. Jézus megtanulta ezt a nyelvet, hogy mit jelent nekünk, hogy előre. Amikor megtanulta ezt a nyelvet, és gyógyított, és tanított, és segített, és egészség, és élet, akkor ezen a nyelven szólított meg bennünket, hogy egyáltalán értsük egy kicsit is Őt, és hogy aztán ezen a nyelven keresztül meg tudja mutatni azt, hogy: „De én alapvetően nem azért jöttem, hogy előre, hanem én föntről jöttem, és azért jöttem, hogy fölfelé, de talán most már van egy közös nyelvünk.”

    Mit jelent ez számunkra? Ez azt jelenti, hogy amikor elkezdjük tanulni ezt a nyelvet, a fölfelé nyelvet, amikor ez a nyelvet elkezdjük tanulni, és már nem csak az előrefelé nyelven igyekszünk beszélni, akkor de érdekes, ahogy kétezer évvel ezelőtt is, különböző tévedéseink, nehézségeink fognak támadni. Hadd mondjak itt néhányat.

    Az első, amikor Jézus, mikor azt mondja: „Most mondjam azt, Mennyei Atya, hogy szabadíts meg ettől az órától? Hát, hiszen ezért az óráért jöttem.” És akkor egyszer csak, ahogy fölfeszítik a keresztre, de sokan gondolják azt, akik csak azon a nyelven beszélnek, hogy előre, hogy itt most akkor ez egy vereség, hogy többé akkor most már nincs Neki előre, hogy megszűnt előrefelé haladni. Megállt, és ez most már stagnálás, és vereség és puszta halál. És Jézus, amikor ott feszül a kereszten, akkor azt üzeni: Na, ez az a kitüntetett pillanat, amikor nem előre van a tovább, hanem fölfelé.

    De érdekes, ahogy mondjuk ezt a nyelvben, hogy útkereszteződéshez értem. Mindig úgy értjük, hogy hát, úgy vízszintesen. Megyünk, és tényleg, akkor ott jobbra, balra, előre, hátra; egy útkereszteződés, vagy még bonyolultabb útkereszteződés. De aki tudja mit jelent az, hogy fölfelé, és beszéli ezt a nyelvet, akkor tudjuk azt, hogy az életnek vannak olyan pillanatai és helyzetei, ezek drámai helyzetek, amikor útkereszteződéshez érünk, és az útkereszteződés olyan természetű, hogy nincsen előre, hanem fölfelé van az útkereszteződés. De aki nem látja ezt a világot, nem tekint fölfelé, és nem beszéli ennek a nyelvét, hogy fölfelé, ő az útkereszteződést, bár ott van tovább, fölfelé, úgy fogja látni, hogy elakadt, hogy nincs tovább, hogy vége van. Nem vége van, fölfelé van az út.

    Azután, mi lehet még nehézségünk? Az, hogy aki nem látja, hogy létezik olyan, hogy fölfelé, és nem csak az, hogy előrefelé, ő azt mondja, hogy: „Hát, ez a fölfelé, ez nagyon fenyegeti azt, hogy előre.” Mit mondanak a vallási vezetők, a farizeusok? Mit kiált a tömeg? Azt, hogy ahogy Jézus azt mondja, fölfelé, az fenyegető, fenyegető arra nézve, ahogy mi kitaláltuk, mit jelent nekünk az, hogy előre. Úgyhogy Jézusnak legyen vége, mert zavarja azt, ahogyan mi azt kitaláltuk, jó alaposan, egyénileg, és csoport szinten, és választott nép szinten, hogy előre. Tehát sokan úgy veszik, és úgy látják, hogy amikor Jézus azt mondja, itt van egy útkereszteződés fölfelé, hogy az fenyegeti azt, amit ők elgondoltak, mit jelent nekik az előre.

    A következő így szól: Sokan vannak, akik amikor ott megállnak ebben az útkereszteződésben, ahol fölfelé van a kereszteződés, akkor ők ezt veszteségként élik meg, az előre elvesztéseként, az előrében való veszteségként, és hogy abban valamiféle csökkenést élnek meg. És ez egyébként nagyon reális is lehet, és valóban így is lehet. Az ember megáll ott, az útkereszteződésben, és azt mondja: „Igen, itt most vége van annak, hogy előre.” Nem azt jelenti, hogy vége van; fölfelé van az útkereszteződés.

    Azután a negyedik. Nagyon sokan azt mondják: „Fölfelé? Ez értelmezhetetlen, ez érthetetlen, hogy valaki az élete közepén föláldozza az életét. Oly sok minden marad ki az életéből. Bűnösökért is ezt csinálja, hogy ártatlanul, és nem menekül.” Mit mondanak? „Szálljon le a keresztről!” De érdekes ez. Mit mondanak? „Szálljon le a keresztről, és tegyen most akkor megint egy tisztességes lépést előre!” jézus pedig nem száll le, mert a kereszt már nem megy előre, a kereszt fölfelé megy. És azzal, hogy a kereszt fölfelé megy, azzal, ha valaki csak úgy éli az életét, hogy előre, aligha fog tudni mit kezdeni, mert csak a veszteséget fogja látni.

    És végül itt az utolsó gondolat. De sokan vannak, akik a keresztet, és azt, hogy fölfelé, minek látják? Badarságnak, ostobaságnak, együgyűségnek. Hadd fejezzem be itt ezt az utolsó előtti gondolatot, és azután már csak egy záró szempont.

    Van egy nyelv, és ez a nyelv a fölfelének a nyelvezete. És aki föl tudja emelni a tekintetét, olyan gyönyörű a múlt vasárnapi olvasmány és evangélium, a mai olvasmány és evangélium, hogy fölmagasztalnak, és aki föltekint, ő életre talál. És hogy fölmagasztalnak, és fölemeltetek majd azért, hogy életük legyen, és örök életük, és bőségben legyen. Hogy létezik az az élet, aminek a stratégiai döntése bennünk így szól: elsősorban fölfelé. És mit fog ez akkor jelenteni? De érdekes, hogy van ez a két kifejezés, szinte szinonimaként is használható, amikor valaki azt mondja, hogy „Támadás! Előre!” És Jézus pedig mit mond? „Föltámadás, és fölfelé.” Hogy az ember óriási és legnagyobb lehetősége, hogy nem csak azt ismeri, hogy támadás és előre, élet, élet és élet, hanem azt, hogy föltámadás, és fölfelé. És hogy ezért az az élet, amit itt oly nagyon akart megőrizni, megnyerni, hogy az sokkal több, hogyha nem csak azt látjuk, hogy élet előre, hanem azt is, hogy élet fölfelé.

    Kétségkívül az élet drámai pillanataiban és helyzeteiben, ahogyan a keresztet beleszúrják és beledöfik a földbe, hogy nem egyszer, amikor azt tapasztaljuk, hogy a szónak valamilyen értelmében nincs előre, akkor az első élményünk valamiféle zuhanás lesz, valamiféle ereszkedés és süllyedés, és megkísérthet bennünket az is, hogy ez pusztán csak akkor egy vereség, valaminek vége, vagy talán ez értelmetlen, ez valami ostobaság, és csak veszteség van. Miközben egy útkereszteződésben állunk, és van tovább: fölfelé.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 4. vasárnapja

    Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    14

    https://youtu.be/xRBJeHw8fTE

    Nézzétek el nekem, hogy ezzel kezdem, de: hiányoztok. Egyszerűen rossz így, nem jó így, egy üres templomban lenni; hiányoztok, sokkal jobb lenne, ha itt lennétek, elmondhatatlanul jobb lenne. De most nyilván nem erről akarok beszélni, de hát, enélkül el sem bírom kezdeni. Ezt el akartam mondani rögtön a legelején, és miután ezt elmondtam, akkor mármost azt is el tudom mondani, a következő, csak mondatocskaként: De legalább így, legalább akkor így tudunk találkozni, legalább akkor így történhet köztünk és velünk együtt valami.

    A mai evangéliummal összefüggésben szeretnék rögtön a közepébe vágni, mégpedig azért, mert az evangéliumi szakaszunk közepén is van egy picinyke mondat, ami után sok mondatot hallunk. Ez pedig így szól: „Az ítélet ez: …” És most kezdésként rögtön a közepébe vágva, erről szeretnék szólni. „Az ítélet ez.” És ahogy halljuk, hogy az ítélet mi, meglepődhetünk azon, hogy az evangélista hogyan írja le Jézus szava nyomán az ítéletet. Tulajdonképpen nem valamiféle vádaskodásról van szó, nem is valamiféle ujjal mutogatásról, hanem egyszerűen csak az ítélet az… és utána azt halljuk, hogy mi kik vagyunk, és milyenek vagyunk. Hogy kik vagyunk, hogy milyenek vagyunk, hogy mit tudunk tenni, hogy mit tudunk elmulasztani.

    Összefoglalva azt mondhatnám, az ítélet az, hogy az ember találkozik a valósággal. De ez mit jelent? Mert ha csak ezt a mondatot mondom, hah…! Mit jelent az ítélet, amennyiben az az, hogy találkozzunk azzal, ami van? Az ítélet az, hogy az ember találkozik majd önmagával, de úgy, ahogy vagyunk. Az ítélet az, hogy találkozom azzal, amit tettem. Az ítélet az, hogy találkozom azzal, amit elmulasztottam. Az ítélet az, hogy találkozom azokkal, akikkel nem bántam jól. De az ítélet az is, természetesen, hogy találkozom azokkal, akiket tudtam szeretni. Az ítélet az, hogy nagyon világosan, a napfénynél is világosabban látom az egész életutamat, hogy látom a döntéseimet, hogy látom az életem következményeit. Az ítélet az, hogy egyszer csak oly világossággal találkozom nem csak azokkal, akiket egészen közvetlenül és szorosan ismertem, hanem bárkivel, és átélhetem azt, hogy nem vagyunk idegenek. Az ítélet tehát az, hogy találkozunk a realitással, a valósággal, ahogyan az evangéliumban, abban a néhány mondatban itt megjelenik. Hogy az ítélet az, és mondhatnám ezt anélkül, hogy remélem, ez bárkiben szorongást keltene, de az ítélet az, hogy már nincsen sötét, hogy sötétség nélkül az ember látja az életét, és látja Istent.

    Az ítélet az, hogy találkozunk Jézussal. Az ítélet az, hogy találkozunk Istennel. Önmagában ez a találkozás a világosságban, amiben nincsen sötétség, na ez aztán az ember számára nagy kihívást jelent. Mert itt, ezen a földön, ahogyan elhangzik e néhány mondat, hogy mi is az ítélet, ezen a földön az ember akarva-akaratlanul, tudva és tudatlanul, kisebb és nagyobb mértékben ragaszkodik a sötéthez, mert a sötétben próbálunk elbújni, és elrejtőzni, és nem látni, és nem tudatosítani. Az ítélet pedig az, hogy egyszerűen csak látunk mindent úgy, ahogy van, és mindenkit úgy, ahogy van, és már nincsen sötétség. Ez az első gondolat.

    Azután, a második gondolat, hogy ezért aztán megvan a sötétség kísértése mindegyikünk életében. Hogyha valamit nem akarunk megnevezni, valamit nem akarunk látni, valamit nem szeretnénk tudatosítani, hogy akkor elrejtőzzünk a sötétségben, vagy hogy megpróbáljunk a sötétségben élni, és utat találni. Olyan megrendítő dokumentumfilmet láttam, nem is olyan régen, még a rendszerváltás előtt, ahogyan Erdélyből sokan próbáltak átszökni a zöldhatáron, és azok, akik átszöktek, ők nyilatkoztak erről az élményükről. Olyan megrendítő volt hallgatni, hogy persze, hogy meg kellett várni, míg sötét lesz, hogy ne lehessen őket észrevenni. És persze, hát volt térkép, és készültek, amennyire lehetett. Na de a sötétben kellett menni, és sokszor… nem is ragozom. És sokszor történt az, hogy miközben a sötétben mentek, aközben átmentek Magyarországra, de nem tudván, hogy most jó helyen vannak, és hogy most már célba értek-e vagy nem, visszakanyarodtak, és mire fölkelt a nap, már megint ott voltak, ahonnan elindultak. Sokan ahogy mentek a sötétben, egyszer csak addig-addig mentek, és olyan sokat mentek a sötétben, mindig a sötétben, hogy egyszer csak már nem Magyarországon voltak, hanem Kárpátalján.

    Milyen az, amikor egyszer csak úgy följön a nap, és rájövök: Hát, tulajdonképpen a sötétben eltévedtem. Megpróbáltam a sötétben előre jutni, de eltévedtem. Ezért az ember számára mindig is nagy kísértés, hogy azért, hogy dolgokat ne lásson, hogy magát ne kelljen látnia, az életének dolgait ne kelljen látnia, azért megpróbál a sötétben menni. És az ember a sötétben könnyen elvész. Ezért így szól a második gondolatunk, hogy az embernek van egy naivitása. A naivitás így szól: „Igen, sok minden van, amit szeretnék sötétben tartani, vagy magamat a sötétben elrejteni.” De az ember a sötétben nem elrejtőzik végeredményben, hanem elveszik. És az nem ugyanaz, hogy elrejtőzünk, vagy elveszünk.

    A harmadik gondolat akkor, és itt nézzétek el, egy pici listát fogok mondani, épp csak megnevezgetem őket. Mikor erről beszélünk, hogy a sötétség, hogy az ember már nem lát ott jól, hogy ennek milyen sokféle formája van, hogy milyen sokféleképpen tudhatunk megpróbálni elbújni a sötétben, illetve nem látni az életet, a valóságot úgy, ahogy van, a realitást, magunkat és Istent. Hogy ennek milyen sokféle formája lehet! Ezt, szinte semmi mást nem akarnék, csak egymás után megnevezgetni őket, hogy hátha magunkra ismerünk egyikben-másikban, és akkor nagyobb lesz a világosság bennünk.

    Az első, így szól: Be tudjuk csukni a szemünket. Ugye, van az úgy, nézünk valami filmet, és ott történik valami, főképpen, ha az egy dokumentumfilm, és az ember úgy érzi, hogy ezt ő nem bírja látni, becsukom a szemem. És hogyha többen nézünk egy filmet, olyan is történik, hogy valaki szól nekünk, és azt mondja, hogy: „Szólj, ha már vége!” És akkor megpróbáljuk az életet úgy folytatni tovább, hogy az a valóság, amivel kapcsolatban becsuktuk a szemünket, hogy akkor az tulajdonképpen nincs, mert attól megkíméltük magunkat. Nehogy félreértsétek! Ha valaki éppen valamit nem bír, hát, csukja be a szemét. Mert van olyan. De ha az életünknek az a taktikája, hogy mindig becsukjuk a szemünket, akkor valamit érdemes volna látni, mert az talán már sok a sötétségből. Mert amikor becsukom a szemem, megkímélem valamitől magam, attól, hogy azt lássam, de kétségkívül egy sajátos sötétség borul akkor rám.

    A második: Amikor nem nézek oda, és így válok vakká, és így borul rám valamiféle sötétség. Mikor fiatalemberként a barátaimmal a mozgássérült embertársainknak próbáltunk emberi módon barátai, társai lenni, és jöttünk-mentünk az élet útjain, közös tapasztalatunk volt az, hogy ahogy éppen mondjuk toltam valakit a kerekesszékben ülve, és olyan valakit, akinek esetleg még a levegőt is úgy kellett adni, és hogy jön egy édesanya a gyerekével, és egyszer csak, ahogy már olyan hallótávolságban is vagyunk, nem csak látótávolságban, és az anya észleli, hogy a gyereke persze nézi ezt a valamit, valakiket, hát ilyet még nem látott, és akkor az anya fogja, elhúzza a kezét, és azt mondja: „Ne nézz oda, kicsim!” Ez is a sötétségnek valamiféle formája: „Ne nézz oda, kicsim!” Nem akarom hosszan, gyerünk tovább!

    A harmadik: Amikor valaki eltakarja az arcát. Ez valóságosan, és szimbolikusan is még többet is jelent, mint amikor az ember csak becsukja a szemét. Egészen az arcát eltakarja, mintha azt fejezné ki, hogy nem vagyok ott, és nem vagyok itt, és legszívesebben az, amit az arc kifejez, hogy én ez vagyok, egy személy, hogy legszívesebben ezt most eltüntetném. Az ember eltakarja az arcát is, nehogy valakit, valamit lásson, ami pedig van.

    A negyedik így szól: Amikor az ember úgy választja a sötétet, akarva-akaratlanul, tudva-tudatlanul, hogy csak valameddig kíván látni. Például csak mondjuk egy ösztönkésztetésemig kívánok látni, vagy mondjuk csak az igazamig kívánok látni, vagy csak a sérelmemig akarok látni, vagy csak önmagamig akarok látni, vagy csak a családomig akarok látni, vagy csak a baráti körömig akarok látni, vagy csak azokig a csoportokig akarok látni, amelyeknek tagja vagyok, és amely csoportokra azt mondom, hogy ezek jó csoportok. Hogy csak azokat a közösségeket akarom látni, amelyekre azt mondom, hogy ezek számomra elfogadható közösségek. Hogy csak a saját felekezetemig akarok látni, csak a saját nemzetemig és népemig akarok látni, hogy csak a saját országomig, vagy földrészemig akarok látni. Hogy talán csak eddig a világig akarok látni, ami alatt most azt értem, hogy csak eddig a Földig. Olyan gyönyörű, ahogy Szent Ágoston azt mondja: „Hát, ha van valami, ami le tud nyűgözni, egy fogyhatatlan csodálattal, kíváncsisággal, ámulattal tölt el, az a csillagos ég fölöttem.” Milyen érdekes, hogy pont amikor ránk borul a sötét, és azok a pici csillagok, hogy már az a pici fény is mit tesz az emberrel? Egyszer csak átéljük azt, hogy „Ah!”, hogy mennyivel több is van, és hogy egy pici fény is elég azon a nagy sötét égbolton, hogy az ember ne csak valameddig akarjon, vagy tudjon látni, hanem tovább.

    Azután a következő: Tudunk színvakok is lenni. A sötétségnek, a vakságnak sajátos formája. Nehogy valaki, aki éppen színvak most megbántódjék, nem kritika akar lenni, ezt együttérzéssel mondom. Bármelyikünk képes a szónak átvitt értelmében színvakká lenni. Van egy nagyon híres snooker játékos, aki színvakon játszik, miközben ott különböző színű golyók vannak. Például neki a pirost és a barnát nagyon nem könnyű megkülönböztetni. Nem egyszer, amikor játszik, a játékvezetőt meg kell kérdeznie, hogy ez most piros-e, vagy barna. Döbbenetes! De ő, egy világbajnokról beszélünk. Milyen zseniális, hogy valaki fölismeri, hogy színvak, tudja, hogy hajlamos lesz bizonyos színeket összetéveszteni. Ugye, értitek, miről beszélek? Sokféle színt össze tudunk téveszteni, értékeket össze tudunk zagyválni, keverni, valami értéket összekeverünk valami értéktelennel, az ember erre képes. Átvitt értelemben színvakká tudunk lenni. És milyen nagyszerű dolog, egy világbajnok, aki színvakként világbajnok, és azt mondja: „Kérem a bírót, mondja már meg nekem, hogy itt most melyik a barna?! Az nem mindegy, most barna, vagy piros.”

    A következő, hogy hogyan tudunk a sötétségben elveszni, ez pedig: Képesek vagyunk csőlátóvá válni. Érdekes a csőlátás, a farkasvakság. Érdekes a csőlátás, mert aki például csőlátásban van, nagyon világosan láthat pont előre, de mondjuk nem lát oldalra. Nagyon világosan láthat valamit, ami pont az orra előtt van, és egyáltalán nem lát valamit, hát, ami pedig ugyanúgy létezik, csak egy kicsit erre van, vagy arra van. Ezért, amikor valakit csőlátóként, megkérdezzük őt: „Világosan látsz? – Nagyon világosan látok.” Az igaz, de a valóságnak csak éppen egy szűk részét.

    A következő, ez a hetedik. A nagymamám jutott eszembe, akitől ezt a kifejezést hallottam, hogy az ember képes erre, amit így mondott az én nagymamám: Hóvakság. A nagymamám Budapest ostroma alatt sokakkal, a családjával lent volt az óvóhelyen. Napok, hetek teltek el a sötétben. Amikor föl lehetett jönni, a nagymamám, akinek addig kitűnő volt a szeme, ahogy följött, és hirtelen a hóról visszaverődött a fény, egy életre elromlott a látása, attól kezdve szemüveget kellett hordania. Mikor én unokaként, gyerekként kérdeztem: „Nagyi, neked miért van szemüveged?”, akkor elmondta, hogy ez hóvakság. Hát, így mondta nekem. Milyen érdekes, hogy most megint átvitt értelemben ez mit jelent? Hogy az Isten fénye az embert sosem teszi elvakulttá. Az Isten fénye az embert nem vakítja el, de kétségkívül az Isten fénye valamin itt, ebben a világban meg tud törni, és már ebben a sajátosan megtört formában tényleg tudunk elvakultak lenni, tényleg el tud az a fény vakítani bennünket. És mi azt gondoljuk, hogy az Isten fénye, de az már nem Isten fénye, az a fény már megtört valamin. Valami, most mondjuk így, egyszerűen szólva, valami nagyon evilágin, valami nagyon emberin, és attól mi elvakulttá tudunk lenni.

    A következő. Tulajdonképpen ezt már el is mondtam, a nyolcadik, amikor a szó szoros értelmében elvakultak leszünk, és ezt a hitnek valami nemes formájának tartjuk. De az elvakultság a sötétség egy sajátos formája.

    A következő, a kilencedik. Na, erről nem esik jól beszélnem, de kétségkívül, mikor elmúltam ötven, elkezdtem már nem jól látni. Most is így van, már közelre, hát, ez már nem az igazi. Elmentem az orvoshoz, és kérdeztem: „Ez mi? Én eddig jól láttam.” Az orvos kedvesen rám nézett, és azt mondta: öregszeműség. Hát, úgy jól esett volna kikérni magamnak, de kétségkívül azóta megbarátkoztam ezzel a gondolattal, hogy ez öregszeműség. Megint csak, átvitt értelemben, egy kutatás jutott eszembe. De jó lenne azt gondolni, hogy aki a hitnek a világosságára igent mondott, ahogy öregszünk és idősödünk, a hitben mindig egyre jobban elmélyülünk, és egyre inkább bölccsé válunk. A kutatások ezt nem igazolják. Sajnos – így mondom – a kutatások azt igazolják, hogy nagyon sokaknál – idősebbeknél – létrejön az öregszeműség. Tehát nem egyre mélyebb hitűvé, és egyre bölcsebbé leszünk, ahogy megy előre az idő, hanem inkább csak beszűkültté, és az nem ugyanaz. Ezt nevezhetjük átvitt értelemben öregszeműségnek.

    Azután a következő. Ahogy a szentírásban is megjelenik, ez a tizedik, hogy az emmauszi tanítványok találkoznak Jézussal, de valami hályogféle van a szemükön, és nem ismerik föl. Kétségkívül a nem jó látásnak, a sötétségnek van ez a formája, hogy valami hályogféle ellehetetleníti bennünk, hogy fölismerjük Isten jelenlétét a világban, és ez okoz valamiféle sötétséget bennünk.

    Azután a tizenegyedik. Olyan is lehet, hogy mi magunk lekapcsoljuk a lámpát. Egész tudatosan fogjuk, és azt mondjuk: „Na, itt most legyen sötét!” Az ember ezt meg tudja tenni, és akkor sötét lesz.

    Azután, a tizenkettő: Az ember próbálhat úgy sötétséget csinálni, hogy elbújik, hogy senki ne lássa őt. Most nézzétek el, hogy én ezt most egy szentbeszédben mondom, de amióta készülök erre a beszédre, azóta van bennem egy élményem, sok évvel ezelőttről, egy karikatúra. A karikatúra azt ábrázolja, hogy van egy bokros-fás terület, és a bokros-fás területnek az egyik részén ott van egy emberi csontváz. Az aláírás a következő: „A tavalyi bújócska győztese.” Hát, ha bizonyos szempontból ezt a mai evangéliumot egy karikatúrában kellene ábrázolnom, ez lenne az. Az ember naivul azt hiszi, hogy el tud bújni, el tud rejtőzni, hogy érdemes sötétet csinálnia, érdemes a vakságnak, a sötétségnek sokféle formáját akarva-akaratlanul, tudva-tudatlanul választania, mert talán úgy az élet majd nem fáj annyira, vagy talán majd akkor nem kell látni valamit, ami van, vagy valakit, aki van, beleértve önmagát is. De nem az történik, hogy az ember ügyesen akkor elbújt, hanem hogy elveszett, és az nem ugyanaz.

    Így szeretnék most váltani ebben a beszédben, hogy most akkor hagyjuk már a sötétséget, mert elég. És ahogy azt mondjuk, hogy elég, egyszer csak elénk áll Jézusnak a szava, aki azt mondja, hogy: „Legyen! Azt akarom, hogy örök élete legyen, hogy éljen!” Ez olyan gyönyörű! Hogyha ki kellene emelnem a mai evangélium számomra legcsodásabb szavát, akkor az ez a mondat, és ebben a mondatban ez a szó, hogy „Örök életük legyen!” Mindig oda tesszük a hangsúlyt, hát örök élet. És itt azt mondja Jézus, hogy: „Legyen!”

    Ez alatt a következőt értem, és erről szeretnék akkor most szólni. Mit jelent ez számunkra? Ez azt jelenti, hogy amikor a sötétség bizonyos formáit választjuk, akkor valami olyasmi történik, hogy erőt vett rajtunk a kísértés, a szorongás vagy a félelem, az aggodalom, vagy a kétségbeesés, amit egyszerűen így mondhatnék: Miért választja az ember a sötétet? Mert valami rosszal kapcsolatban, amit tett, vagy tapasztalt, vagy vele tettek, azt gondolja, hogy „Nincs tovább.”, hogy az az örök, az a maradandó, és az a végérvényes, az a rossz. És a másik aggodalmunk, félelmünk, szorongásunk, rettenetünk és kétségbeesésünk, hogy valami jó, amit valamikor fölismertünk, vagy vágytuk, vagy akartuk, vagy reméltük, hogy az a jó már nem lesz soha többé, hogy vége. Hogy valami jó végérvényesen véget ér, valami olyan jó, ami nélkül nem akarunk élni. Így foglalnám össze azt a félelmet, szorongást, aggodalmat és kétségbeesést, hogy az ember miért választja sokszor a sötétet. Ezt úgy is mondhatnám, az ember választja a sötétet azért, mert egyszer csak letarolta őt a bűn, a saját bűnöm, például, de nem látok tovább, és azt gondolom, hogy itt a vége.

    Úgy szeretem a gyerekeket, ahogy a gyerekek mennek a felnőtthöz, és mindig, és újból és újból tudják ezt kérdezni: „És mi van utána? És aztán mi lesz?” Akkor mondja a felnőtt: „Aztán, az lesz. – És aztán mi lesz?” Valahogy a szó legnemesebb értelmében a gyermeki részünknek ez a szabad, önfeledt hite, ahogy aztán már a felnőtt, akiben élő ez az eleven gyerek, azt tudja mondani: „És aztán mi lesz?” – Itt a bűn. De nem ezzel van vége. Aztán mi lesz?

    Ezért a hitünk ebből a szempontból azt jelenti, hogy nagyon is merjük látni a saját bűnünket is, meg a sötétet, a mocskot is látjuk, de tudjuk, hogy nem csak bűn van, hanem megbocsájtott bűn is, hogy az van utána. Nem csak a bűnt ismerjük, hanem azt a bűnt, aminek okán, utána valaki bocsánatot kért, hogy mi ezt a bűnt is ismerjük. Tehát nem tagadjuk a bűnt, hanem tudjuk, hogy a bűn után van valami. Nem csak a sötétet ismerjük, és rettegünk tőle, vagy éppen azt gondoljuk, talán majd abban menekülhetünk meg, hanem ismerjük azt a sötétet, amire egyszer csak azután majd valami világosság virrad. Nem csak a betegséget ismerjük, a szónak valódi, és átvitt értelmében, a testnek és a léleknek valami nyomorúságát, hanem azt a betegséget, és azt a nyomorúságot is ismerjük, amire egyszer csak valami gyógyulás, és valami irgalom érkezik.

    Vagyis, amikor a hitünkről beszélünk, ami ebben az evangéliumban olyan hangsúlyossá lesz, ez a hit azt jelenti, most a világosság-sötétség összefüggésében, hogy tudjuk, hogy van utána, hogy tudjuk és látjuk, hogy van tovább. És ha ezt még pontosabban akarnám mondani, így mondanám. Olyan érdekes, ahogy azt mondjuk, hogy: „Jaj, hát az ember hisz Istenben, mert hát – ahogy a világban ez elhangzik, hát – úgy nem tudjuk, hogy van-e vagy nincs.” – mondják sokan. Bizonytalan, hogy van-e, vagy nincs. Olyan bizonytalan, hogy föltámadt-e, vagy nem. Ez a hit, amiről itt szó van, nem arra irányul, hogy valami, ami bizonytalan, arra mi azt mondjuk: „De biztos, hogy van!”, (hanem) épp fordítva, hogy az ember a saját bizonytalanságát ismeri föl. Az ember a saját sötétségét ismeri föl, esendőségét, korlátoltságát, szűklátókörűségét, és vakságát ismeri föl. Ezért az ember azt mondja: Kétségkívül, Isten van, de nem mindig látom. A jó, aminek az elvesztésétől félek, van, csak éppen most küzdenünk kell érte. A szép, az igaz van, csak néha nem látom megvalósulni. Ettől kétségbe is tudok akár esni.

    Tehát hogy a hit nem arra vonatkozik, hogy arra irányul, ami vagy van, vagy nincs, tehát ami bizonytalan. Pont fordítva, hogy az ember belátja, hogy itt hitre lesz szükség ahhoz, hogy valaminek a valóságát tudjuk és merjük látni, és állítani, amit nem mindig látunk, amiben mi magunk el tudunk bizonytalanodni. Mint ahogy az ember bekerül a sötétbe, és úgy van: „Most végképp elveszünk!” De aztán jön a hajnal.

    Most akkor elérkeztem a beszédnek a végére. Mi a mi reményünk? A reményünk az, hogy a lélek résein átragyog Isten világossága. Ahogy fölnézünk az égboltra, abban a hatalmas ránk boruló sötétségben is az a picike kis fény elég ahhoz, hogy elevenen tartsa bennünk annak a tudatát, és ezt nevezhetjük hitnek, hogy van világosság, hogy VAN. Az óriási lehetőségünk az, hogy döntünk emellett a világosság mellett, lesz, ami lesz, mert tudjuk, hogy van tovább, és van utána. Akármekkora is a betegség, a fájdalom, a szenvedés, a sötétség, a bűn, a megpróbáltatás, és a többi. Ezért most eljutok itt a záró gondolatig.

    Tehát akkor fölismerem azt, hogy nem az a bizonytalan, hogy Isten van-e, vagy nincs, hanem én vagyok bizonytalan, és ezért szorulok rá a világosságra, és annak a tudatára, hogy a sötétségben is tudom, hogy a világosság létezik. És Isten pedig Jézus által, ebben a mai evangéliumi történetben azt mondja: „Tudom, hogy megpróbáltok elbújni a sötétben, hogy a valóságnak a részeit ne lássátok, de én azt üzenem nektek, hogy azt akarom, hogy ti tudjátok, nem csak élet van, hanem örök élet. Hogy ti tudjátok, hogy van élet, és van tovább, és van utána. Úgy hívjuk: örök élet.”

    Jézus elénk áll, és azt mondja, hogy „Mindenképpen van élet, és mindenképpen van tovább. És én azt akarom, hogy legyél!” És ez olyan gyönyörű, mert egyszer csak ebben fölismerjük azt, hogy mennyi erőfeszítésünk van arra nézve, hogy valakivé legyünk, valakivé, és legyünk, és az ember el tudja véteni az utat, és miközben valakivé akar lenni, aközben a sötétség tréfát űz velünk, és végül nem valakivé leszünk, válunk, hanem csak valamivé. Éppen gazdaggá, sikeressé, vagy híressé, ilyenné, olyanná, amolyanná, főnökké, elismertté. Hagyjuk is a sort! Hogy az ember legmélyebb vágyai között az van, hogy valakiként legyen. És a mai evangéliumban Jézus azt mondja: „Ne akarjatok csak valamivé lenni, az kevés nektek. Akarjatok valakivé válni, lenni, és maradni! És az én válaszom a ti vágyatokra az, hogy akarom, hogy örök életetek legyen.”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 3. vasárnapja

    Napi Ima15 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    07

    https://youtu.be/naxV3VhGoe8

    Egész röviden csak, ennek a helyzetnek a hátteréről annyit, amit hallottunk az evangéliumban, miközben tudom, hogy tudjátok, tehát csak, hogy fölelevenedjék ez számunkra. Mit keresnek ott a pénzváltók, mit keresnek ott az állatok, a galambok? Becslések szerint, történeti kutatók becslései szerint a húsvéti ünnepekre, amire itt utalás történik, körülbelül akár egymillió ember is érkezhetett, illetve lehetett Jeruzsálemben, mégpedig a környező világnak nagyon sok pontjáról, azért, hogy részt vegyenek a kultuszban, az áldozat bemutatásában, és az imádságban. Ezért aztán ez egy remek lehetőség volt egyrészt arra, hogy az áldozat bemutatásához szükséges állatokat ott adják és vegyék, másrészt a pénzváltók szerepe, hogy a sok felől jött emberek pénzét át tudják váltani, akik ez által megerősítették a választott néphez való tartozásukat, és befizették a templom adóját.

    Tehát összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az állatok, a galambok, a pénz, az árusok, és mindenki része lett már annak a szokásnak, a hagyománynak, a kultúrának, beleérve a vallásos hagyományt és kultúrát, sőt, sajátos értelemben az istentiszteletnek a rendjének is részévé vált, amire egyszer csak Jézus odamegy, és fölborogatja, és azt mondja: „Ti mit csináltok itt? Mit tesztek Isten házával?” Arról szeretnék tehát beszélni, hogy van-e valami olyasmi az életünkben, amit érdemes volna fölborogatni? Erre mondhatjátok azt, hogy: „Na jól van. Hát pont az élet most nem kímél senkit, borogat az annyi mindent az életünkben, torkig is vagyunk vele.” Kétségkívül ez így van, de mi itt most az Istennel való kapcsolatunk szempontjából elmélkedünk, és erre nézve, érdemes föltenni a kérdést: Érdemes-e valamit fölborogatni az életünkben? Valami olyasmit, ami már szokássá vált, valamiféle rutinná, valamiféle hagyománnyá, esetleg valami olyan rutinná és szokássá, ami akadályoz bennünket az Istennel való kapcsolatban. Esetleg olyan szokássá és rutinná, ami egyébként föl se tűnik, se nekünk, se a többségnek, hogy az akadályozza az Istennel való kapcsolatot. Mégpedig azért nem tűnik föl, mert a hagyománynak és a kultúrának – akármilyen szomorú is, de – a részévé vált. Beleértve a vallásos hagyományt, és a többit.

    Erről szeretnék tehát beszélni, és mondanám egymás után a gondolatokat. Rövidek lesznek. De arról szeretnék most beszélni, hogyha fölismerjük azt, hogy vannak bizonyos szokásaink, rutinjaink, amiket érdemes letenni, akkor mit tehetünk.

    Az első gondolat így szól: Ha fölismerünk ilyet, valamit föl kéne nekem borogatni az életemben azért, hogy az Istennel való kapcsolatomat szabadabbá tegyem, hogy akkor a régiek bölcsessége nagy bölcsesség, szokást szokással lehet legyőzni. Hiszen egy szokás nem véletlen így mondjuk, szokás, rutinná vált, ami azt jelenti, alkalmazkodott hozzá a testünk, az agyunk, az idegrendszerünk, a hormonháztartásunk. Vagyis ténylegesen, ha egy rossz szokást le szeretnénk rakni, ami lehet, hogy egyébként önmagában azt mondhatnánk, nem is rossz, de nem segíti az Istennel való kapcsolatot, akkor új szokások kialakítására lesz szükség, nem egyszerűen csak egy-egy nemes tettre.

    Olyan érdekes, éppen Ferenc pápa beszélt most erről, hogy nem csak egy-egy hősies gesztusra vagyunk meghívva, hanem a mindennapi tanúságtételre. Az első gondolat tehát így szól, hogy szokást szokással lehet legyőzni. És ha mi eredményesen szeretnénk azt, hogy olyan szokásaink legyenek, amik az Istenhez közel visznek, akkor ez azt jelenti, hogy nem egy-egy tettre van csak szükségünk, (hanem) szokások kimunkálására.

    Második gondolat. Felejthetetlen nekem az, egyszer egy neves szakértő mondta ezt, humán tudományokban jártas valaki, hogy tíz emberből körülbelül kilencre igaz az a tapasztalata szerint, hogy jönnek hozzá, és azt mondják: „Próbáltuk ezt megváltoztatni, próbáltuk másképp csinálni, próbáltuk így-úgy, ezt átalakítani – kudarc.” És ha elkezd velük beszélgetni, akkor a következő derült ki számára: tíz emberből körülbelül kilencre az volt érvényes, hogy a kudarc oka az volt, hogy az új szokás kimunkálására nem fordított vagy elég időt, vagy elég energiát. Tehát a kudarc nem volt kőbe vésve, egyszerűen azt az új szokást olyan rövid idő alatt, vagy olyan kevés befektetett energiával nem lehet létrehozni.

    Tehát a második gondolat így szól, ha jó szokásokat akarunk most, most behozni az életünkbe… Márpedig az élet nem kímél bennünket, és most rá leszünk szorítva. Mert most nem fogunk tudni így találkozni egy hétig, kettőig, háromig, négyig, ki tudja azt. De ez a két, három, négy hét lehetőséget ad arra, az már lehetőséget ad arra, hogy tudatosan új, jó szokásokat vezessünk be az életünkbe. De ahhoz időre és energiára is szükségünk lesz.

    A következő gondolat így szól: Eredményesen akarjuk csinálni? Azt mondják az okosak, az új szokásokat kapcsoljuk már meglévő jó szokásokhoz. Nézzétek el ezt az egyszerű példát, de nagy valószínűség szerint a többségünk mos fogat reggel és este. Ezt nevezhetjük jó szokásnak. És hogyha most arra jutottunk, hogy már nekünk is elegünk van például abból, hogy azt mondjuk a nagyböjti gyónásunk során, hogy „Nem szoktam reggel imádkozni, mert elfelejtem, mert rohanni kell. Elfelejtem az esti imát, mert akkor már olyan fáradt vagyok.”, kössük össze a fogmosással. Mert a fogunkat úgyis megmossuk, akkor időt, energiát spóroltunk, már csak egy jó szokáshoz kell kapcsolni ezt az új jó szokást, és ez nagy segítségünkre lesz.

    A következő gondolat így szól. A szentírásban ezt mondja a szent író: „Nem kellett Jézust fölvilágosítani, hogy mi lakik azt emberben, tudta ő azt jól.” Na, sok mindent mi is tudunk elég jól. Például elég jól ismerjük a gyarló emberi természetünket. Ezért az is lehetséges, hogy azt mondjuk: „Igen ám, de ezek a rossz szokások nem véletlenül, hogy vannak. Tulajdonképpen ezek már függőségszámba mennek. Részei a pillanatnyi egyensúlyomnak. Mert amikor feszült vagyok, stressz alatt vagyok, szorongok, ideges vagyok, dühös vagyok, indulatos vagyok, valami ér engem, akkor megjelennek a kísértéseim, hogy a függőségekkel hozzak létre rövidtávú egyensúlyt.” Ha már ismerjük az emberi természetünket, lehet, hogy bizonyos területeken érdemes beismerni, nagy valószínűséggel a függőségre hajlamos természetemet nem tudom megváltoztatni, főleg nem ripsz-ropsz.

    Mi az, amit ilyenkor tehetünk, hogy a realitás talaján maradjunk? A kártékony függőségeinket alakítsuk kevésbé kártékony függőségekre. Egyszerűen váltsunk függőséget! Nézzétek el, hogy ezt így mondom, de mégis csak, képzeljük el, hogy valaki az egyensúlyát, most már begyakorolt egy új egyensúlyt az elmúlt egy év alatt, már rászokott a sok italozásra, már rászokott az agresszív magatartásra, már, már, ezek már neki új rossz szokásai. Képzeljük el, hogy azt mondja: „Ó, hát de muszáj valamit csinálni, valamivel kitölteni az időt, lefoglalni magamat.” Képzeljük el, hogy ez a valaki úgy dönt, hogy mostantól kezdve átformálja az irányultságát arra, hogy már ő pedig most mozogni fog, és sportolni fog, és kimegy, és sétál, és fut, és csinálja. Lehet, akkor ezt csinálja már heti hat nap, és naponta kétszer is csinálja. És akkor ezt összefüggésbe hozza azzal, hogy az se mindegy, hogyan táplálkozik, és számolgatja a kalóriákat. Ezt elsőre hajlamosak vagyunk megmosolyogni, de kérdezzétek meg a feleségét vagy a férjét! Az fog akkor történni, hogy egy kifejezetten kártékony, és másokat is fenyegető függőséget sikerült lecserélnie. Az is függőség lesz, kétségkívül, de mindenki jól jár vele. Ez tehát a következő lehetőségünk. Okos ember az, aki a kártékony függőségeit esetleg ésszerű függőségekre, kevésbé káros függőségekre cseréli.

    A következő gondolatunk így szól. Itt két gondolatot is szívesen egymás mellé teszek. Mi alapján alakítsuk ki az új szokásainkat? Márpedig most rá vagyunk szorítva. Az egyik, hogy ne fenyegesse a hosszútávú céljainkat, beleértve az üdvösségünket, beleértve a család összetartozását, a társkapcsolat stabilitását. És sorolhatnám. Szóval, tartsuk szem előtt a hosszútávú céljainkat, mert az emberi természetünk egyik gyöngesége az, hogy nem egyszer, ha az élet a nehézségével ránk telepszik, akkor elveszítjük szem elől a hosszútávú célokat, és a rövidtávú egyensúlyunkat akarjuk létrehozni, kerül, amibe kerül.

    Ezért egy következő gondolat így szól: Megbecsülhetünk minden olyan magatartásformát, ami úgy járul hozzá a rövidtávú egyensúlyunkhoz, hogy nem fenyegeti a hosszútávú egyensúlyunkat. Hadd hozzak megint itt egy egyszerű példát. Mosolyoghattok ezen, de nem egy, nem két emberrel beszéltem már, aki azt mondta, hogy őneki annyira jól tud esni egy forró zuhany, egy meleg kádfürdő. Milyen érdekes, hogy ezeket az egyszerű dolgokat hogy le tudjuk becsülni, és azt szoktuk rájuk mondani, olyan lenézően, megvetően, hogy: „Pótcselekvés.” Hát, magunk között szólva, ha én együtt élnék valakivel, inkább azt kérném, hogy fürödjön, mint sem, hogy kiabáljon velem. Fürödjön! Ezért minden olyan szokás, amihez szinte gondolkozás nélkül jó örömmel tudunk nyúlni, és a rövidtávú egyensúlyunkat általa létrehozzuk úgy, hogy nem fenyegeti a hosszútávú egyensúlyt, ne nevezzük lekicsinylően pótcselekvésnek, nagyszerű dolog az.

    A másik, amit ide akartam hozni, megint csak minden olyan cselekvés, amit szokássá teszünk üdvözlendő, ami nem fenyegeti a kapcsolatainkat. Ez a második, és a kiegészítő gondolat, hogy úgy hozzuk létre az új egyensúlyainkat, hogy az ne fenyegessen másokat.

    A következő gondolat, és most megyek már a neheze felé. Azért az a tapasztalatunk az emberi természetet ismerve, hogy az eddig elmondottak a többség számára, amikor igazán helyzet van, sutty, eszünkbe se jutnak. Mi az, ami a szívünk mélyéről tud bennünket indítani, ha már a bölcs belátás nem elég erős? Akármennyire is nem esik ezt jól kimondani, de a félelem és a szenvedés ezek közé tartozik. Megint csak le szoktuk becsülni a szenvedést és a félelmet abból a szempontból, mint motivációs erő. Márpedig, magunk között szólva, jövő héten már nem fogunk tudni így összejönni, és ez akár eszünkbe idézheti azt, amiről nem szívesen beszélünk, de valószínű, hogy közös történetünk, hogy nem szeretnénk meghalni, hogy van bennünk kisebb-nagyobb félelem a haláltól. Nem szeretnénk szenvedni, és nem kívánunk megfulladni, és ezt nem akarjuk, hogy másokkal is megtörténjen. Ha valaki most ki tud alakítani másfajta jó rutinokat azért, mert fél, hát akkor legyen így. Azért, mert el akarja kerülni maga és mások szenvedését; hát legyen így.

    Miért kellene elmenekülnünk ez elől a félelem elől, aminek van egy reális tartalma? Reálisan félünk attól, hogy idejekorán meghalhatunk mi, vagy mások, és reálisan félhetünk attól, hogy akár meg is fulladhatunk. Hát, ha ez a félelem motivál bennünket, hogy jó szokásokat alakítsunk ki, hát, akkor motiváljon ez. Nincs benne semmi szégyellni való.

    A következő gondolat így szól: Ahogyan a szakirodalom erről beszél, hogy nem egyszer a már begyakorolt szokásaink olyan erővel vannak jelen az életünkben akkor is, ha már fölismertük, hogy nem jó, akkor is, ha akadályozzák az Istennel való kapcsolatot, hogy nagyon nehéz őket letenni. És azt mondják a hozzáértők, na ilyenkor arra van szükségünk, hogy fölismerjük, mi az, ki az a több, ami énnekem, minekünk valamiképpen többként jelenik meg, mint az a rossz szokásunk, amit szeretnénk elhagyni. Egy rossz szokást nagyon nehéz elhagyni csak úgy, mert rossz szokás, de ha látom, hogy ez szenvedést okoz a gyerekeimnek, akiket meg annyira szeretek… Hát, ha megkérdeznék tőlem, kinek akarok jót ezen a földön? Hát, a gyerekeknek. Akkor megtaláltam valakit, vagy valakiket, valamit, amire azt tudom mondani: „Ez tényleg több nekem. Ő, vagy ők többek nekem, mint az a szokásom, amit most szeretnék lerakni. Bár az a rossz szokásom a rövidtávú egyensúlyom része.”

    És akkor most jutunk a vége felé. Mi az, ami ilyenkor segíthet? Megint csak hadd maradjak a konkrét, és praktikus dolgoknál. A figyelmünket szükséges lesz elterelni. Jön a szokás, mint kísértés, már csinálnánk is, nagy erővel megjelenik. Megint csak az emberi természet ismeretéből tudhatjuk, egy erős szokás olyan erővel jelentkezhet, hogy körülbelül fél óra tudatos figyelemátirányításra lesz szükségünk. Nem elég csak arra törekedni, vagy gondolni, hogy valamit ne csináljunk, mert a figyelmünk ott maradhat akörül, amit nem akarunk csinálni. Tudatos figyelem átirányításra lesz szükség, ami a figyelmünket valóban leköti, és amire mi magunk azt tudjuk mondani élményszinten, hogy ez a valaki, vagy valami nekem tényleg fontos, tényleg a figyelmemet meg tudja ragadni. Fél óra alatt a többségünk át tud állni, és ez nagyon jó hír.

    A következő gondolat. Amikor Jézus fölborogatja az asztalokat, szétszóródik ott a pénz, a madarak el… és az állatok össze-vissza, akkor hajlamosak az ottani emberek azzal foglalkozni, hogy: „Milyen alapon teszed meg? Nézd meg, mi lett a pénzzel, az asztallal, az állattal, a madárral?!” Tulajdonképpen mi is hasonló helyzetben vagyunk. Az élet most még inkább fölborogat nagyon sok mindent, ami számunkra az Istennel való kapcsolatunknak része, beleértve az istentiszteletet és a kultuszt. Ezért mi magunk is hajlamosak lehetünk arra, hogy arra irányítsuk a figyelmünket, hogy hol gurul a pénz, hol van a bárány, hol van a kos, hol van a madár, hol van az asztal? Emlékeztek, mit kérdeztek ott Jézustól? „Ki vagy te?” Ha nem is szó szerint így kérdezték. „Milyen alapon teszed meg? Milyen csodát teszel, hogy te ezt teheted itt?” Ez a kérdés mire vonatkozik? „Lehet, hogy te egy próféta vagy? Lehet, hogy a prófétánál is több? Az a valaki, akire várunk? Mert ha te egy próféta vagy, vagy az a valaki, akire várunk, akkor te megteheted.

    Ez mit jelent a mi életünkre vonatkozóan? Amikor nagyon sok minden felborul az életünkben, hajlamosak vagyunk a figyelmünket arra összpontosítani, hogy mi az, ami fölborult, hova gurult a pénzünk, hol az állat, hol a madár, hol az asztal, ahelyett, hogy azt a kérdést tennénk föl: „Te ki vagy? Mert ha az a valaki vagy, akiben hiszünk, az más. Ha te itt vagy, és te az a valaki vagy, akiben remélünk, az más.” Ez mit jelent? Hogy a keresztény reménységünknek a forrása nem az, hogy ezen a földön majd valami így lesz, vagy úgy lesz, hanem hogy akármi, akárhogy lesz ezen a földön, az bennünket Jézustól nem szakíthat el. Ez a keresztény reménységünk forrása.

    Emlékeztek-e, hogy mit mond Jézus? Azt mondja: „Ezt az egész templomot akár le is…” Nem így folytatom, nem így mondom. Azt mondja: „Három nap alatt föl tudom építeni ezt a templomot.” És a testének a templomára gondol. Mi ez az időszak, aminek most nekilátunk? Hogy „De mi lesz a templommal? Mi lesz a misével, az eucharisztiával, az áldozással, a jól begyakorolt szokásainkkal, a hagyománnyal, a rítussal? Mi lesz most ezzel?” Hogy ez egy veszteség nekünk. Nagyon is érdemes siratni a veszteségeinket, de egy idő után a figyelmünket a személyre fordítani. Mert Jézusnak mi a válasza, és mi a történelmi tapasztalat? Jézusnak az a válasza, hogy ez a templom lehet, hogy most van, és majd nem lesz. És tudjuk, tényleg így történik. Hogy az a kultusz, az lehet, hogy egy idő után majd nem lesz úgy. És tényleg úgy történik. Én most csak egy asztalt borogattam föl, meg a pénz szóródott el, de itt eltelhetnek ezer évek úgy, hogy még templom se lesz – mondja az ószövetség választott népének. Ki az, aki lesz? Hát, Ő maga. És ez hogyan alakulhat válasszá bennünk?

    Jézus azt mondja: „Akármi megszűnhet, de én három nap alatt ezt a templomot fölépítem, és nem szűnik meg.” Vagyis van egy meghívásunk, hogy akármi is a veszteségünk, és akármi is szűnik meg, és lesz majd később, fölfedezzük magunkat, mint templomot. Fölfedezzük a lelkünket, mint tabernákulumot. Fölfedezzük a szívünket, mint a Föltámadt Jézussal való találkozás színterét és helyét. Fölfedezzük önmagunkat gyarló emberségünkben, mint papot, hogy rátaláljunk magunkra, mint áldozatbemutató személyre. Hát, ennek mi akadálya? Hogy ami a hitünk, a reményünk, és a szeretetünk alapja, elvehetetlen tőlünk. Kétezer évvel ezelőtt, mikor megkérdezik Jézust: „Hogy merészeled ezt csinálni?”, akkor Jézus a maga módján, most ezt mi így mondhatjuk, azt mondja: „Fedezzetek föl engem, és fedezzétek föl magatokat!”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 2. vasárnapja

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    28

    https://youtu.be/ap0hnnzvoIQ

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 1. vasárnapja

    Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    21

    https://youtu.be/cf1Er8be0WU

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekÉvközi 6. vasárnap

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    14

    https://youtu.be/YOL4_TrKe9k

    Együttérző lettem Jézussal, mert ebben a történetben tulajdonképpen Ő rosszul jár, a szónak most egy nagyon is érzékeny, emberi megfontolása alapján. Kér valamit ettől az embertől: „Légy szíves, ne híreszteld ezt a dolgot!” De nem így történik. Miközben ő jót tesz azzal a leprás beteg emberrel, csak mondja, híreszteli. S akkor mi a következménye? Hogy még csak akkor nem is mehet be a városba, elhagyatott helyeken kell tartózkodnia. De persze azért ott is jönnek az emberek, tehát ott is akkor dolgozhat tovább, most mondjuk így. És mi lesz vele?

    Tudjátok, lett egy rossz érzésem, hogy ennek az evangéliumnak kapcsán, ha az igazságnak csak azt a részét mondjuk, hogy ez egy gyönyörű találkozástörténet, amely találkozástörténetben föltárul Jézus isteni természete, és azután pedig az evangélium ellenállhatatlan sodrása. Ez persze nagyon igaz, és beszélhetnénk erről, hogy hogyan tárul föl a gyógyulástörténetben Jézus istensége, majd hogy aztán ez a jó hogyan veti a hullámokat, és hogyan terjed tova az örömhír. Hát, de akkor mi lesz Jézussal? Hát akkor olyan érzéketlenek leszünk, hogy akkor pont valami olyasmit nem látunk meg, aminek ebben a történetben ott van a helye, hogy Jézus meglátja annak az embernek a nyomorúságát. Milyen érdekes, hogy milyen könnyűszerrel képesek vagyunk nem meglátni Jézusnak a nyomorúságát, vagy a nehézségét. Ezért ebben a beszédben én most nem Jézus istenségéről fogok beszélni, hanem az emberi részekről. Az emberségről, mégpedig abból a szempontból, hogy a szinte nem látványos, elhanyagolható részletnek, apróságnak, lényegtelenségnek tűnő dolgokat próbáltam csokorba szedni.

    Ahogyan ez egy találkozástörténet, de beszélhetnénk arról, hogy hogyan mennek tönkre a kapcsolatok, hogy milyen sokan vannak, akik azt mondják: „Olyan észrevétlenül ment tönkre. Nem is vettem észre, hogy egyszer csak a feleségem beadta a válókeresetet, hogy egyszer csak elköltözött. Hogy egyszer csak a férjem elém állt, és azt mondta: <<Már rég mással is élek.>>” Ez hogyan történhet meg? És hogyan van az a szinte észrevétlen jó, mert ez lenne most a beszéd középpontjában, a szinte észrevétlen jó. Az a szinte észrevétlen jó, ami közben ha megjelenik, egy találkozás kivirul, a kapcsolatok fönnmaradnak, és valami jó születik belőlük. Erről szeretnék most beszélni, az észrevétlen jóról. Zárójel: csak egy pici mondatocska, hogy bár ütköztetem Jézus magatartását ennek a meggyógyult embernek a magatartásával, nem arról akarok beszélni, hogy Jézus milyen jó, és ez a másik ember meg aj, mennyire gyönge. Nem erre akarok most figyelni, hanem csak a realitást figyelembe véve beszélni a szinte észrevétlen jóról, aminek óriási jelentősége van.

    Akkor az első gondolat így szól: Jézus egészen nyilvánvalóan figyel, odafigyel, és figyelmes ezzel az emberrel kapcsolatosan, észreveszi a nyomorúságát. Miközben azt látjuk, hogy amikor ő pedig azt mondja: „Légy szíves, erről senkinek ne szólj! Ne szól, ne szólj!” Szigorúan megmondja neki. Olyan, mintha ez az ember egyáltalán nem figyelne rá, nem figyel rá. Ha van valami, amit az evangélium kihangsúlyoz, az, hogy szigorúan ráparancsolt, hogy ne. Nem számít. Azért, mert ez a meggyógyult ember rosszindulatú lenne, kárt akarna okozni? Szó sincs róla. Lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, és itt aztán az okokat sorolhatnánk, hogy nem figyel rá, hogy nem figyel a találkozásbéli partnerére. Nem figyel a kapcsolatban a másik személyre. Nagyon pontosan kifejezi, mire van szüksége, és nem figyel a másikra. Ez tehát az első gondolat.

    Mi itt az észrevétlen jó? Az, ahogyan Jézus figyel, és odafigyel, és figyelmes. Közben milyen észrevétlen, ahogyan ezt a másik nem teszi meg. Ugye, milyen sok érvet tudnánk mondani. „Jó, hát híresztelte, mert boldog volt. Jó, hát híresztelte, tulajdonképpen a háláját fejezte ki. Jó, hát híresztelte, mert jó hírét akarta kelteni Jézusnak.” És ez mind lehet igaz, és akkor is igaz az is, hogy nem figyelt a partnerére, akivel találkozásban volt, aki egyetlen dolgot kért csak tőle.

    A második gondolat így szól, így fogom mondani egymás után. A második így szól: Mi ez az apró jó? Lehet, nem is annyira apró, hogy kétségkívül Jézus ebben a beteg emberben egy egész személyt lát. Látja a személyét, és ahogy látja a személyét, fölismeri, mire van szüksége. Azt meghallja, érzékeny, megteszi, azután egyengeti a sorsát, a jövőjét, mit tegyen – nem ragozom. De ez a meggyógyult ember nem látja Jézus személyét. Azért gyaníthatjuk, hogy nem látja, mert nagyon pontosan mi az, amit lát? Azt a valakit, aki őt meg tudja gyógyítani. Azt a valakit, aki neki adhatna valamit. Azt a valakit, aki talán még az ő sorsát is jóra tudja fordítani. Azt a valakit, aki talán még csodát is képes tenni. Vagyis, mi az, amit lát ez a meggyógyult ember? Nagyon jól látja a saját nyomorúságát, hiányait, szükségleteit, baját, és nagyon világosan látja, hogy ki az, aki őneki segíthetne. De ez nem jelenti azt, hogy ő Jézus egész személyét látja. Vagy ha nem is látja, hát legalábbis megvan benne az az érzékenység, hogy nyilván Jézus sokkal több, mint csak egy gyógyító, sokkal több, mint aki éppen itt és most valami jót tesz vele. És hogy honnan tudjuk, hogy sokkal több? Hogy egyszer csak Jézus azt mondja: „Te is tehetnél nekem valamit.” És az már eltűnik.

    Tehát a második gondolat így szól. Mi ez a talán nem is apró jó? Ez az, hogy Jézus az egész személyt látja, és ehhez a személyhez fordul. A másik ember pedig rengeteg mindent lát, de – így mondanám most kicsit karcosan – csak a saját érdekei alapján. Ezek lehetnek érthető érdekek, az egészség, a beteg… nem ragozom, nem látja az egész személyt.

    A harmadik gondolat így szól: Kétségkívül Jézusban ott van az érzékenység. Még így is, így mondanám: finomság. Egy leprás emberhez aztán odamenni? Tudjuk, hogy azért kellett kiabálnia, hogy távolságot kelljen tartani. És erre Jézus odamegy hozzá, és megérinti. Mi ez a finomság, ez az érzékenység? Hogy ez az ember azt mondja: „Ha akarod, megtisztíthatsz engem.” És milyen szép ez, ahogy Jézus szó szerint visszamondja: „Igen. Ezt akarod? Na, ha te pont ezt akarod, akkor én pont ezt mondom neked, és pont ezt csinálom. Azt mondtad, ha akarod, megtisztíthatsz engem. Most megérintelek, miközben te fertőző beteg vagy, és azt mondom, akarom, hogy tisztulj meg.

    Itt egyszerre jelenik meg a figyelem, a figyelmesség, az odafigyelés, és ez az érzékenység, a tapintat. Ugye, a szó szoros értelmében Jézus tapintatos. Ezzel szemben látjuk a meggyógyult embernek a tapintatlanságát. Miközben Jézus milyen érzékeny és finom, és odamegy, és érinti, és szó szerint azt adja, és azt mondja, amit kérnek tőle, ez az ember megy, és híreszteli. És most már nem akarom ragozni még egyszer, hogy ezt az embert nagyon jól megérthetjük. Pont úgy, mint minden olyan embert, aki egyszer csak azt mondja: „Hát, de nem értem, hogyan ment ez tönkre. Most nem értem, mi bajod van. Nem értem, miért kaptad föl a vizet. Most nem értem, ezen miért kellett megbántódni, én ezt nem értem.” És a másik azt gondolja: „Hogyhogy nem érti? Mit nem látott ezen? Hogy nem vette azt észre, hogy…?” Tehát akkor, ez volt a harmadik gondolat. Jézus érzékenysége, a tapintatossága, és közben pedig ennek a másik embernek ez a nem rossz szándékú tapintatlansága.

    A következő gondolat. Kétségkívül, hogy Jézus igazodik ennek az embernek a szükségletéhez, és pont azt adja, amit kér, és azon belül is pont azt a kérése kapcsán, amire szüksége van. Jézus pedig mondja azt, hogy: „De nekem meg arra lenne szükségem, hogy ezt ne híreszteld, légy szíves! Mert nem fogok tudni ide jönni, és félre fognak érteni, és elnehezedik az egész küldetésem.” És akkor látjuk ennek az embernek ezt a fajta tapintatlanságát, ami mármost így fejeződik ki, hogy nem látja, és nem veszi észre, hogy Jézusnak erre tényleg szüksége lenne. „Hát jó, azt kérte, jó, de hát most hát, aki betegeket gyógyít, holtakat támaszt föl, jó, most pont ezen múlt? Hát legalább terjed az evangélium.” Tehát a negyedik pont így szól: Jézus pont azt adja, amire szüksége van, és a másik ember nem adja meg pont azt – egyébként sokkal kevesebbet –, amire Jézusnak lenne szüksége. Mert hát nem tűnik az olyan fontosnak, nem tűnik az olyan lényegesnek – ahogy szoktuk mondani.

    Az ötödik gondolat így szól: Jézus ebben a történetben együtt érez a beteg személlyel, a beteg személy pedig együtt érez saját magával. Kétségkívül, ha valaki képes együttérzőnek lenni magával, az egy jó, az egy jó működésmód, ha erre valaki képes. Nagyon jó, hogy együttérzőek tudunk lenni magunkkal. De egy kölcsönös kapcsolatban, itt egy kölcsönös találkozásban, mert ez egy kölcsönös találkozás, mind a ketten kérnek valamit a másiktól, ebben a kölcsönös találkozásban és kapcsolatban, itt pedig azt vesszük észre, hogy kétségkívül, miközben Jézus az együttérzés alapján észreveszi, és – ezt mondja a szent író – megesik rajta a szíve, aközben ez a meggyógyult ember nem fejezi ki az együttérzését Jézussal. Ugyanis ha együttérző lenne vele, akkor átérezhetné azt például, hogy: „Nahát, kért tőlem valamit, most én is adhatok neki valamit. Ja, hogy erre van szüksége? Jaj, hát milyen fölemelő, hogy én is tudok most érte valamit tenni.” Tehát Jézus együttérző a másikkal, megesik a szíve a másikon, és ez a másik, ez a gyógyult ember nem fejezi ki az együttérzését a másik iránt.

    Azért is akarom csak még egyszer ezt aláhúzni, mert ha egyébként hozzátesszük ezt a finomságot, hogy együttérzők vagyunk, abból majdnem mindig, legalábbis nagyon gyakran valami jó cselekvés tud származni, anélkül, hogy sok mindent tudnánk, vagy megértettünk volna, vagy átlátnánk. Nem ragozom.

    A következő gondolat, ez a hatodik, ez pedig így szól, kétségkívül a hatodik jó, ez a hatodik finom, pici jó: Jézus gondol a jövőre. Mert amikor azt mondja ennek az embernek: „Nézd csak, te most akkor ezután menj el, mutasd meg magad a papnak! Mutasd be az áldozatot! Miért? Mert ez azt jelenti, hogy utána a közösségnek a tagja lehetsz, megint gyakorolhatod a vallásodat, nem leszel kitaszított, kiszolgáltatott.” Vagyis, már a következő lépésen gondolkozik a másik javára. A másik ember pedig egyáltalán nem gondolkozik a jövőről a másik javára. Hogyha ő ezt most elkezdi híresztelni, annak az lesz a következménye, hogy Jézus majd nem mehet nyilvánosan be a városba, el fog lehetetlenülni, ez a következménye.

    És megint csak hadd idézzem föl azt a sok csodálkozó, és szenvedéssel teli szót, amit szoktam hallani tőletek, és mondunk egymásnak, ahogy azt mondjuk: „Ki gondolta, hogy ez lesz a következménye? Eszembe sem jutott, hogy majd akkor ez történik. Hát én nem akartam neki rosszat. Nem tudtam, hogy majd ez lesz belőle.” Ugye, így szoktuk mondani? Ezért tehát ott van az a jó, az a finom, és szinte észrevétlen jó, ahogy Jézus nem csak itt és most tesz jót, hanem már gondol a következő lépésre, hogy az hogyan lesz majd jó ennek az embernek. És ezzel szemben, most el sem kell mondani már a párját.

    A hetedik gondolat így szól, – de ehhez nekem lapoznom kell, – hogy: Jézus nem csak személyt lát, hanem az egész személyt látja. Mert amikor azt mondja, hogy: „Mutasd meg magad a papnak! Mutasd be az áldozatot!”, akkor mit lát? Látja ezt a személyt, nem csak önmagában, mint egy individuumot, hanem mint egy társas lényt, akinek kapcsolatai vannak, aki egy közösségnek egy része, aki szeretne – mint a legtöbben ott – részt venni a választott nép liturgikus életében. De nem is folytatom. A segítők gyerekbetegsége, hogy segítenek valakinek, úgy, hogy nem látják az egész személyt. Mert ha én egy egész személyt látok, akkor látom őt az összes kapcsolatával. Ezért micsoda veszedelmes dolog tanácsot adni valakinek kéretlenül, vagy mindenféle szakértelem nélkül úgy, hogy bele se gondolok, hogy akinek ezt a tanácsot adtam, őneki kapcsolatai vannak, és majd amit fog csinálni, mondjuk a tanácsom révén, hogyan hat ez a kapcsolataira? Hogyan hat arra a közösségre, aminek ő tagja?

    Ezért azt látjuk, hogy Jézus nem csak személyt lát, az egész személyt látja, jelesül, és főképpen az összes kapcsolatával, viszonyával együtt. A másik oldalon pedig ez a meggyógyult ember egyáltalán, nem csak a jövőt nem látja, nem látja Jézust személynek sem, és főképpen nem látja a jövőben, a kapcsolataival, hogy ez hogyan hat majd a tevékenységére, a másokhoz fűződő viszonyára. Ezért hát akkor ő, ő most csak éppen híreszteli.

    A nyolcadik gondolat: Jézus – és itt most érintjük az Ő istenségét – kétségkívül megteszi azt, amire képes, miközben ez a másik személy nem teszi meg azt, amire képes. Milyen érdekes: „Ó, Jézus, neked bármi menne.” És ebben a történetben a beteg ember azt mondja: „Légy szíves, te tedd meg ezt értem, mert te erre képes vagy!” Majd jön ennek a találkozásnak a párja: „Légy szíves, te meg ne mondd el senkinek! Mert te meg erre vagy képes.” Milyen apróságnak tűnik, milyen természetesnek. Megteszem, amire képes vagyok.

    Sokat hallottam már azt, hogy társkapcsolatban élők egyszer csak arról beszélnek, hogy „Igazából az fáj, hogy nem látom, hogy tenne a kapcsolatért, hogy megtenné, amire képes.” Miért van akkora jelentősége annak, hogy megtenni azt, amire képes vagyok? Mert az minden találkozásban és kapcsolatban önmagán túlmutató jelentőségű, főképpen a tartós kapcsolatokban, hosszú távú viszonyokban. Mert ott mi történik? Ha egyik ember megteszi azt, amire képes, nem csak ott és akkor tett valami jót, hanem azt üzente vele, hogy „Számíthatsz rám. Fontos vagy nekem.” És a szakirodalom arról beszél, hogy a kapcsolatok megromlásának egyik tipikus tünete, sokszor egyébként mind a két fél azt mondja, hogy: „Én sokat teszek a kapcsolatért, a másik meg nem.” Főképp, amikor mind a két fél erre gondol, hogy: „Én persze teszek bele, a másik meg nem.”, akkor ott tudjuk, hogy a kapcsolat már nagyon ingoványos talajon áll.

    Tehát ez a gondolat akkor így szólt, mint valami apró jó, aminek óriási a jelentősége, hogy Jézus megteszi azt, amire képes. Ez a meggyógyult ember pedig még azt sem teszi meg, amire képes lenne.

    A következő, kilencedik gondolat: Jézus vállalja a kiszolgáltatottságot. Mert ebben az esetben nyilván ő tudván tudja, hogy ennek ha híre kél, ő ebben a helyzetben kiszolgáltatottá lesz. A másik ember kiszolgáltatott, és odafordul Jézushoz, hogy: „Légy szíves, szüntesd meg a kiszolgáltatottságomat!” De ha csak ez lenne, rendben van. De a nehézségünk az, hogy míg Jézus vállalja ennek a találkozásnak a természetes kiszolgáltatottságát, addig a másik, ez a meggyógyult ember pedig kiszolgáltatottá teszi a társát, vagy partnerét. Egész nagy különbség, hogy egy kapcsolatban vállalom, ahogy a szakirodalom erről beszél, a jól működő kapcsolatokban megengedjük, hogy a másik ember hasson ránk, és elismerjük, hogy rá tudunk szorulni a társunkra, vagy egy másik emberre, és van a kiszolgáltatottságnak egy olyan mélysége, ami tulajdonképpen nem is szüntethető meg, hanem fölismerhető, és ez alapján tudjuk megbecsülni a másikat, és tudunk vigyázni egy másik emberre. Mert a kiszolgáltatottságunk teljességét nem szüntethetjük meg. Ebben a történetben azt látjuk, hogy van ez a másik személy, ez a gyógyult ember, és ő nem vállalja a kiszolgáltatottságot, hanem kiszolgáltatottá teszi a másikat. Ez egy egészen más műfaj.

    Valaki, neves családterapeuta azt mondta, hogy: „A férfi és nő kapcsolatában majdnem mindig látok egy pontot, ami ha megtörténik, és ott valami tartalom elvész, a kapcsolat elkezd inogni.” Ez pedig, ahogy ez a neves szakértő mondja, ez pedig az, hogy a férfi a maga egyszerűségében azt mondja a nőnek, hogy: „Szükségem van rád. Te tudsz valami olyasmit, és vagy valaki olyan, amire nekem szükségem van, és amilyen én sosem leszek.” És amikor létrejön a kölcsönösség, hogy a másik is azt mondja, hogy: „Te is egy olyan valaki vagy, szükségem van rád, és tudsz valami olyasmit, és egy olyan valaki vagy, aki én sosem tudok majd lenni.” Ebben a kölcsönösségben egyszer csak a kölcsönös kiszolgáltatottság és rászorultság nem aláássa az emberi méltóságot, hanem fölszólít bennünket arra, hogy szem elől ne tévesszük a másik ember személyét és emberi méltóságát. Hiszen épp az előbb ismertük el, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, és egymásra szorulunk.

    A következő gondolat, már csak kettő van: Jézus finomságához hozzátartozik az, hogy ő ezt a kapcsolatot egy valódi kölcsönösségben éli. „Kérsz tőlem valamit, hát én is kiszolgáltatott vagyok. Csinálsz majd valamit, fog rám hatni, hat az életemre. Légy szíves, csináld te (pedig) ezt.” Ez kölcsönösség, és úgy tűnik, hogy ez a gyógyult ember nem ebben a kölcsönösségben van, hanem ő a saját javát, érdekét, szempontját, hiányát, nyomorúságát, betegségét látja. És ezt mi értjük. És miközben ő is érti magát, és mi is értjük őt, Jézus nagyon nehéz helyzetbe kerül. Azt mondja megint csak a szakirodalom, hogy – és milyen érdekes, a katolikus egyház tanítása a szentségi házasságról – kölcsönös szeretetkapcsolat. Ez a meghatározásnak a része, a kölcsönösség. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert most nehéz az élet, a többségünknek nehéz, és nehezebb az élet. És amikor nehéz vagy nehezebb az élet, észrevétlenül elindulunk abba az irányba, hogy mi az, amit kivehetnénk egy kapcsolatból, és nem pedig abba az irányba, hogy mi az, amit betehetnénk egy kapcsolatba. Ez olyan észrevétlenül történik meg, hogy végül csak nem értjük, hogy: „Most hogyhogy tönkrementünk?”

    Akkor az utolsó gondolat. Amikor Jézus azt mondja: „Légy szíves, tartsd ezt titokban!” Milyen érdekes, azt mondja bennfoglalt értelemben: „Hát, ezt a jót nem kell híresztelni. Nem kell híresztelni. Te beteg voltál, most meggyógyultál. Majd én tudom híresztelni azt, amit akkor és amikor akarok. Légy szíves, őrizd meg az én titkomat!” De minden mást, azt a finomságot, ami le tud játszódni két ember között egy egyperces találkozásban, hát azt érdemes volna soha nem elfelejteni. De érdekes, hogy ez az ember, és értjük, és tudjuk, hogy örül, előtte nagyon szenvedett, most nagyon örül, és akkor most híresztel; hogy ezzel éppen elárulja Jézust, és kifecsegi a titkát. Amikor a hűségről beszélünk, majdnem mindig a szexuális hűség jut eszünkbe. De hát a hűségnek két személy között az is része, hogy nem árulom el a titkodat, hogy nem adlak ki téged. Ha valamire kéred, hogy az maradjon a kettőnk belső világának a tartalma, hogy akkor azt úgy tudom venni, hogy az tényleg akkor senkire sem tartozik.

    Ezért a záró gondolat így szól. Milyen érdekes, hogy aztán mikor bajban vagyunk, akkor könyörögve kérlelünk, és kiáltunk, és „Jaj, segíts!”. Másfelől pedig, mennyire észrevétlen tud maradni, az árnyékba kerül az a sok finom jó, az a rengeteg apró jó, ami hogyha eléggé a kezünkben van, és eléggé a kezünkbe vesszük, és eléggé a szívünkre helyezzük, akkor egyszer csak szinte azt mondjuk, mikor kérdezik tőlünk, hogy „Ez hogyan alakult ilyen jól? Ti ezt hogyan csináljátok? Mi a ti titkotok?”, akkor szinte azt tudjuk mondani: „Hát, nem is nagyon tudom. Van itt vagy tizenkét dolog, ezeket, látod, ilyen apróságok. Nem tudom, de mi így csináljuk.”

    Ezért tehát a záró mondatom így szól. Ebben a történetben beszélhettünk volna arról, hogy egy leprás beteg csodásan meggyógyul, és akkor még kevésbé láttuk volna azt, hogy itt van egy másik személy is, úgy hívják, hogy Jézus. És Ő is érez, és Neki is vannak szükségletei, és Neki is okozhatunk fájdalmat, hogy Neki is valami rosszul eshet, kerülhet lehetetlen helyzetbe. Ezért vannak azok az apró jók, amitől az élet élhető lesz.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."